Időről-időre felvetődik, hogy keveset írunk, ezer körüli élelmiszerüzletekben is kapható, egyszerű, de tisztességes borokról. Okokat lehetne számolatlanul citálni, de személy szerint én inkább költök kétszer annyit egy megbízható(bb) kipróbált palackra, minthogy vaktában nyitogassak fele annyiba kerülő, de sokkal rizikósabb darabokat. Nyár elején biztosan sokan keresnek jóárasított borokat, ami talán borszerűbb, mint egy átlagos rosé. A legfontosabb kritériumok általában, a moderált alkohol, a legalább közepes intenzitású sav, illetve a gyümölcsös aromák megléte úgy orrban, mind szájban. Ez a bor végül is mindent teljesít, törékeny testét még éppen borszerűvé teszi a savgerinc és a beltartalom. Illatos, jóízű, a savai néha elég markánsak, de a félszáraz kategóriányi maradékcukor finoman kerekíti a kortyot. Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy ez a‘14-es savakat hogyan fogja megszelídíteni, de ez egyelőre nem a legfontosabb kérdés. Fajtajelleget nem igazán mutatott, ha vakon kóstoltam volna, akkor nem okozott volna meglepetést, ha egy újvilági sauvignon blanc vagy akár egy Nyakas bor lett volna, de ebben az árkategóriában ez inkább erény, mintsem szemrehányás. Attól függetlenül, hogy egyre több kiváló termelő munkája által a Mátrát már nem csak az illatos fehérek lelőhelyének szokás tekinteni, attól még jogos elvárás az ilyen borok léte is a borvidékről. Eléri a 4 pontot, ennyiért szívesen innám újra. (1000 Ft körül volt a CBA-ban)

Orsolyák Attilával először úgy 3 évvel ezelőtt a Bott Pincénél találkoztam, akkor tudtam meg, hogy ő is borászkodik Hegyalján. Legközelebb már a Furmint Februáron beszélgettünk, és talán már ekkor szóba került, hogy egyszer meglátogatnám. Ezt követte még néhány hasonló találkozás különféle rendezvényeken, de azt a kóstolót a pincénél mégsem sikerült nyélbe ütni, egészen ez év áprilisáig.

Történt, hogy az egyik vegyes Dél-Rhone/Languedoc egyveleg jellegű posztom alatt érkezett egy komment, miszerint úgy tűnik Languedoc nyert. A cikket ugye nem „párbajnak” szántam, de elgondolkodtam rajta, hogy egyes árkategóriákban melyik borvidéket is szoktam preferálni. Kezdett is körvonalazódni egy sor, melyben Dél-Rhone és Languedoc egymásnak feszül, úgy hogy több árszegmensben is párosokat állítunk. Tetszett a gondolat. Később felmerült a gondolat, hogy esetleg más vidékeket is be lehetne vonni. Eszembe jutott, hogy Piemontból is kóstoltunk már remek sort, beltartalomban is összemérhető borokról van szó. Valamint persze örökösen felmerül, hogy mi lenne a helyzet egy ilyen sorban a hazai krémmel. Végül úgy alakult, hogy nem sikerült olyan sort összeválogatnom az itthoniak közül, amelyet elég veretesnek éreztem volna az összes érintett kategóriában, meg hát stílusban is nagyon messze kerültünk volna a fősodortól, így lemondtam az utóbbiakról. A téma rehát úgy véglegesült, hogy egy-egy dél-rhone-i, languedoc-i és piemonti tétel kerül egymás mellé három árszegmenst érintve, nevezetesen 15-20 Euro, 25-30 euró illetve 40 euró környékén. Sokat vártam a sortól.

A Heinz Velich okozta Tiglat-sokk után beszámolnék a Drop Shop Austria egy másik érdekes mesterkurzusáról, amely az újhullámos Wachau egyik képviselőjét, a nálunk (még) alig ismert Pichler-Krutzler borászatot mutatta be. Erich Krutzler egy kiadós Loibenberg-vertikális mellett beszélt arról, ami részben Wachauban, részben Burgenlandban gyökerezik, de mégis inkább az előbbi, mint utóbbi, de azért távolságot tart Wachau fősodrától.