Bár témaválasztás tekintetében túlnyomórészt igyekszünk törekedni a fogyasztói közszolgálatiságra, néha azért előfordul, hogy olyan élmények okán ragadunk billentyűzetet, amelyek egyáltalán nem, vagy csak rendkívül szűk körben reprodukálhatók otthoni körülmények között. Nincsenek kétségeim: egy tieznöt éves mohácsi kadarka éppen egy az ilyen "néha-esetek" közül. Mégis indokoltnak és szükségesnek tűnik említésre méltatni, tekintettel arra, hogy nemcsak kor-, hanem borvidéki- és termelő-szempontból is egyedülálló történetről van szó. És ha már voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy ideális árucsatolás keretei között megajándékozódtam egy palackkal belőle, akkor hát nézzük át gyorsan, hogy mi ez az egész, és hogy milyen formában is van most egy túlkorosnak tetsző underground-kadarka.

A mohácsi Vaskapu Kastély története egyidős az úgynevezett politikai rendszerváltásunkkal: 1989-ben Pierre Dreyer elzászi borász és barátja, Jean Armengaud gondoltak egy merészebbet és Mészáros Géza mohácsi borásszal közösen borkészítési szándékoktól vezérelve céget alapítottak. A megvásárolt szőlőbirtokot, valamint a hozzá kapcsolódó Vaskapu-kastélyt romos állapotából 1992-ben kezdték el helyreállítani: először a kastély nyerte vissza eredeti formáját, később pedig elzász-mintára próbálkoztak szőlőtelepítéssel és -műveléssel. A próbálkozás munkájának első gyümölcsét 1996-ban szüretelték le, így a sztori iható része huszonkét éves múltra tekint vissza.

A szőlő a rendelkezésre álló információk alapján  egykaros Moser-kordonművelésű, a támrendszer pedig rozsdamentes. A fajtakínálat szűknek mondható: három vörös (kadarka, merlot, cabernet sauvignon) és a hárslevelű alkotja. A vállalkozásnak nyomát egyébként se weboldal, se közösségi média-profil nem őrzi, így joggal merül fel a gyanú, hogy folyik-e aktív tevékenység arrafelé (állítólag miaz hogy, nagyon is), és hogy a magyar piac számít-e az elsődleges célközönségüknek (nem).

Ennyit a jelenről, nézzük a múltat: a Vaskapu Kastély kettőezer-hármas kadarkája rejtegetett némi kockázatot. Vagy ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor tulajdonképpen csak azt rejtegetett. Fel voltam rá készítve, ennek ellenére is meglepődve tapasztaltam, hogy a zárásra használt klasszik-parafa felső egyharmada masszív dohosságtól szenved. Ez az a pont, amikor lendületből a lefolyó felé illik venni az irányt, ezúttal viszont mégis poharat ragadtam. Nem bántam meg.

A beteg dugó ellenére a palack beltartalma ugyanis tiszta volt. Illatában hozta a kadarkás fűszerességet és a halványodó, de még egyértelmű pirosgyümölcsös karaktert, amit minden bizonnyal kiváló minőségű füstös, intenzív és elegáns – valószínűleg francia – hordó támogatott meg. A korty rendezett, egyszerre sűrű és savhangsúlyos, kora ellenére is volt benne lendület és elegancia is. Fajtaazonos, szerethető próbálkozás, a meglepetések közül a kellemesebb fajta.

Koráról csak a bontás utáni zuhanása árulkodik: az első egyórában volt a legszebb formában, utána rohamos hanyatlásnak indult, a másnapra kíváncsiságból darabon hagyott egy deci pedig szó szerint megsemmisült. Ennek ellenére is érdekes, sőt, szerethető lelet, ha valaki véletlenül találkozna vele, próbálkozzon bátran. Öt pont.

A lehetőségért és a palackért nagy köszönettel tartozom Sweetsole-nak, a Művalkesz bloggerének. A birtokkal kapcsolatos háttérinfókat innen merítettem.