Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.
Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.
Bár a Noir szín- és fajtaválasztás szempontjából valóban borvidéki feketebárány, a kontextustól független végeredmény mégis világos, közérthető és szerethető lett. Színe élénkebb piros, első ránézésre is látszik, hogy nem izomerőből fog építkezni az anyag. Illata tiszta és közérthető, a friss epres-málnás vonalon mozog némi édesfűszerrel. Kezdetben zárkózott, oxigén hozzáadásával gyorsan nyílik, bár túl intenzív akkor sem lesz.
A korty könnyű, elsősorban a savakra építkezik, szesze moderált, gyümölcsei direktek és illatazonosak, lecsengése tiszta és rövid. Fogyasztószemmel nézve egy kellemes, hétköznapi ivóvörös, mentes azoktól a bizonytalanságoktól, melyeket korábban a Vayi-borok esetén tapasztaltam. Nem vált világot, de a maga helyén kezelve kifejezetten kellemes kísérlet.
A Novemberi Muskotály után itt a második Vayi, amiért érdekmentesen tudok lelkesedni. Öt pont. (1500 Ft, Borfalu Bortéka)