Újdonsággal bővült idén szeptemberben a Vida Családi Borbirtok portfóliója, ez a Lösz, a szekszárdi "szentháromság" kadarka-kékfrankos-bikavér és a csúcsbor La Vida közé pozicionált új házasítás. A Vida pincészet célja, hogy a Szekszárdi borvidék adottságainak megfelelően elegáns, kedves borokat készítsen, és ebben a kezükre játszik a régió jellemző talaja is, amelyről az új tételt elnevezték. A Lösz képviseli Vidáék szándéka szerint mindazt, amit a lösztalaj az egész világon több borvidéken is közvetít: telt gyümölcsösség, kerek tanninok, elegancia és kedvesség.
A Lösz egyébként konzekvensen viszi tovább a Vida borok stílusát: inkább könnyedséggel, eleganciával próbál hódítani, mint nagy testtel vagy koncentrációval. Ennek megfelelően nem hivalkodó, aránylag visszafogott, sem az aromatika, sem a struktúra nem esik túlzásokba. A  Lösz házasítási arányai a kitűzött célt szem előtt tartva évről évre változhatnak az évjárat adottságainak tükrében, nincs kőbe vésve a recept.
Az új tételt ifj. Vida Péter mutatta be a My Wine Borbárban, és magával hozott még néhány palackot a pince szortimentjéből.

A hobbiborírás, mint ön- és közszórakoztató tevékenység egyik vállalt koncepciója, hogy az erjesztett szőlőlé tudatos – és néha bizony kevésbé öntudatos – fogyasztása mellett eszünkbe sem jut vizet prédikálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a megpiszkálatlan magyar közmondás irányelveit nem szükségszerű betartanunk, ugyanis dehogynem. Éppen ezért felesleges a kelleténél messzebbre következtetni ahhoz, hogy belássam: a hülyeségre a vonalnak ezen a végén sincsen mentség.

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

Sötét múlt, bizonytalan jelen, fényes jövő  – nagyjából ez a közszájon forgó legoptimistább állásfoglalás egy olyan brand-ről, amelynek több, mint húsz év alatt sem sikerült kimásznia a rendszerváltás előtti esztendők mély és sáros gödréből. „Idejön a vendég, és keresi rajtunk az egri bikavért” – panaszkodik a szekszárdi borász, noha odaát sem könnyebb: millió palacknyi, ezer forint alatti alsópolcos hulladékkal kell szembeszállnia annak az egri termelőnek, aki pénzt, marketinget és nem mellesleg kiváló alapanyagot invesztál bikavér-pezsdítésre. És hogy mi mit látunk ebből? Egységes, megbízható minőségű, jól körülhatárolható stílusú márkát még biztosan nem. Nem csoda, ha ezek után az alkalmi fogyasztó feladja és csendben tovább is áll, pedig tényleg érdemes körülnézni, hogy mi a helyzet bikavér-fronton; az úton-útfélen elégedetleneknek is, legalább azért, hogy tudja, mire alapozza a véleményét.
A „hogy is állunk most?” felmérésére pedig nem is kínálkozhatott jobb alkalom, mint a furmintgőzös február végén, idén második alkalommal megrendezett Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj, ahol a két borvidék legfontosabb termelői igyekezték bemutatni a bika-brand jelenét.

Kétezer-párszáz forintért vettem Tescoban. Első nekifutásra nem sokat mutat, némi semlgesebb piros bogyós gyümölcsösség, diszkrét fűszeresség, pörkölt magvak. Szájban közepes testű, jóivású korty. Alig közepes ízintenzitás, lazább szerkezet, alig közepes lecsengés. A párhuzamosan nyitva levő Clos du Mont Olivet Cotes du Rhone mellett kifejezetten szerénynek hatott. A palack mintegy fele a szokásos módon kisüvegekbe lett letöltve és néhány nap után vettem elő újra. Az első nap ismeretében nem voltak elvárásaim, de ekkor egészen jópofa volt. Málna, cseresznye, egészen izgalmas fűszeresség,  édesgyökér, gyógypemetefű, feketebors, vaníliarúd. Szájban az arányos, közepes méret mellett most teltebbnek tűnnek az ízek, fajsúlyosabbak a gyümölcsök, kifejezőbbek a fűszerek. A szerkezet továbbra se túl komoly, mondjuk senki nem is várta, ennek ellenére egy árnyalatnyit több anyagot villant ezúttal a kortyközép. Érintésnyi tannin, kanyarok nélküli, szélesebb savak, fokozatosan halkuló, közepesen hosszú lecsengés. Sima felszínek, jó egyensúly, jó inni. Első nap 4.5, következő alkalommal 5.5 pont. Nem tudom mi az oka a különbségnek. Fejlődés a nyitás után a kisüvegekben? Többé, illetve kevésbé gyökérnap a részemről?  Cotes du Rhone jelenléte, avagy hiánya? Ki tudja…Megvenném újra? Az első napi élményt nem, a másikat igen.