A Borrajongó

Aglianico - A Dél kalapácsa

2011. október 11. 06:00 - akov

Campaniai kalandozásunk következő epizódjai Dél-Olaszország leghíresebb borvidékére, Taurasiba kalauzolnak el bennünket. A dél csillagaként, Barolójaként és ki tudja még miként számon tartott aglianico (ejtsd: „áljánikó”) itt képes igazán megmutatni magát és valami világszínvonalút produkálni. A nemzetközi érdeklődés már rég túl van a csodabogár-effektuson, amit komoly tollak írásai (ld. például Jancis Robinson „Az aglianico dicsérete” c. posztját), Robert Parker, a Wine Spectator, a Wine Enthusiast és mások gyakran feltűnő pontszámai is jeleznek. Az aglianico fajta – úgy tűnik – egyre komolyabb tekintélyt követel magának a nemzetközi borporondon.

Taurasi kisvárosa Nápolytól 50 kilométerre észak-keletre az Avellino város környéki Apenninekben bújik meg. A Nápolyi-öböl környéki kakofóniát és tolongást egy csapásra száműzi a vidéki nyugalom, amolyan dél-olasz módra. Szemmel láthatóan esik a pizza és az eszpresszó ára, itt már nem a tengerparti balekokra utaznak. A táj is megváltozik: az 1500 méterig is felkúszó hegycsúcsokat tölgy, gesztenye, mogyoró és fenyőerdők tarkítják. Annyira vidéken vagyunk, hogy alig vesszük észre, amint a GPS egy 50%-os (!) lejtő bekombinálásával rövidítené az utat. Na, álljunk csak meg!

Taurasi egy történelmi kisváros, alig nagyobb, mint egy közepes méretű magyar falu. Apró, de öreg belváros jelzi az egykor dicső múltat. Ezúttal csupán üres utcákat találunk, vélhetően a borturizmus nem mostanság tetőzik. Dél-olasz skálán egész rend van, takarosak az utcák, de az észak-olasz jólét ide még nem érkezett meg. A helyiek furán méregetnek bennünket, a bárban jól fogy a sör és pereg a kártya. A járókelők kivétel nélkül köszönnek, ami Olaszországban legalábbis szokatlan.

Úgy tartják, hogy az aglianico szőlőfajtát az ókori görög telepesek hozták a Nápolyi-öböl környékére valamikor a Kr. e. 6. század környékén. Mai nevét a középkorban vette fel az „ellenico” (azaz a “görög”) torzulásaként. Azt is tartják, hogy ebből a fajtából készült az ókori Róma legnagyobb „grand cru” bora, a falernumi. Nem rossz, hisz kell egy story a borhoz és ennél kevés ütősebbet hallottam. A campaniai pincéket járva úton-útfélen felcsendülnek az ókori szólamok, büszkén meséli mindenki a kétezer éves gyökereket. Nagy kár persze, hogy sem DNS elemzéssel, sem más szőlészeti vizsgálatotokkal nem tudták eddig megerősíteni az aglianico görög eredetét…

Nekünk legyen annyi elég ezúttal, hogy az aglianico egy későn érő kékszőlőfajta, amely nagytestű, hosszan érlelhető vörösborokra képes. Korán virágzik, jól tűri a szárazságot és a forróságot. Dél-Olaszországban október közepén-végén kezdik szüretelni, amely olykor akár novemberre is átcsúszhat. Campania vonalától északabbra nem termesztik, mert egyszerűen nem érik be. Mind a savtartalma, mind a tannintartalma simán kiérdemli az „irdatlan” minősítést, innen ered a „Dél Barolója” elnevezés.

A legkiválóbb boroknál ezt a struktúrát szerencsére igen komoly sűrűség és aromaintenzitás támasztja meg. Tipikus aromajegyei a fűszerek, feketebogyós gyümölcsök, kék virág, szilva, ánizs, dohány, csokoládé, fekete föld és bőr. A késői szüretre a fiziológiai érettség (tannin) végett van szükség, aminek következménye, hogy minden borban megjelenik a túlérett és aszalt gyümölcsös karakter. Ezt általában nem kedveljük (én biztosan nem), de az aglianiconak több okból is jól áll: egyrészt csak kiegészíti, aláfesti a többi aromát, másrészt a legtöbb bornál az alkoholtartalom maximum 14%-nál megáll, amely kizárja a likőrös, portóira hajazó karaktert. A magas sav és tannin természetesen emberöltőnyi eltarthatóságot biztosítanak egy-egy jobb évjárat borának. A hosszas palackos érlelés tovább bonyolítja a fiatalon is komplex, összetett aglianicot.

Az aglianico leghíresebb termőhelyei a Taurasi DOCG és az Aglianico del Vulture DOCG. Utóbbi Taurasitól mintegy 50km-re található kialudt Vulture vulkán szoknyáján terül el a szomszédos Basilicata tartományban. Campaniában kiemelendő továbbá az Aglianico del Taburno és a Falerno del Massico DOC – ez utóbbi volna a híres falernumi reinkarnációja, több-kevesebb sikerrel –, de alkotóelemként számos más DOC és IGT borban feltűnik. Távolabbra tekintve eljutott Kaliforniába, Texasba és természetesen Ausztráliába is.

A Taurasi környéki táj látképe

Általánosságban elmondható, hogy szőlőfajtánk él-hal a vulkanikus talajért és a nagy magasságokért. Ebből Taurasiban minden rendelkezésre áll, nem ritkán a tengerszint feletti 400m-en találjuk a legjobb termőhelyeket, ahol vulkanikus üledék, kalcitos márga és mészkő egyaránt akad. A termelők szerint a mészkő a tannin minőségét befolyásolja, míg a vulkanikus üledék egy bizonyos füstösséget ad a borhoz.

Az első modern Taurasi bort Antonio Mastroberardino készítette a legendás 1968-as évjáratban (erről ld. a Mastroberardinoról szóló cikkünket). A DOC státuszt 1970-ben, a DOCG-t 1993-ban nyerte el a borvidék. A jelenlegi szabályozás szerint a bort 85%-ban az aglianico alkotja, amelyet kiegészíthet más helyben engedélyezett szőlőfajta (pl. piedirosso, a „vöröslábú”). Természetesen a legjobb termelők tisztán aglianicoval dolgoznak. A kereskedelmi forgalomba kerülés előtt a borok 3 évet töltenek el a pincében, amelyből minimum 1 év a hordós érlelés. A riservák további egy évig pihennek, amiből legalább 18 hónap a hordó.

Hogy a környék borait maradéktalanul megértsük, tudnunk kell, hogy Taurasi mellett még két másik DOCG körzet is van a szomszédban. A szintén ókori eredetűnek tartott greco di tufo fehér fajtát annyira nagyra becsülik errefelé, hogy külön DOCG státuszt érdemelt ki. Szereti a vulkanikus talajt, a 400-500m-es magasságokat, savtartalma a rekkenő hőség és szárazság ellenére is megmarad. A szabályozás minimum 85% greco di tufo mellett maximum 15% coda di volpe-t („rókafarok”) is megenged.

Aztán itt van még a szomszédban a fiano, amely Fiano di Avellino néven alkot DOCG-t. Több mint kétezer éves, mondja megint a helyi legenda. A lényeg, hogy a gazdag vulkanikus és üledékes talajnak és a jó mikroklímának köszönhetően a fiano itt adja a legszebb borokat Campaniában. Tipikus jegyei között a mogyoró, a zöldfűszer és a gyanta tűnik fel. A száraz fehér Fiano di Avellino minimum 85%-ban fianoból, a fennmaradó részben pedig greco di tufoból, coda di volpéból és trebbianoból állhat.

 Szőlők Taurasi mellett
 

A képet tovább bonyolítja, hogy mind a greco di tufo, mind a fiano fajtákból készülhet spumante bor, azaz habzóbor vagy pezsgő. Előbbi általában száraz, a magas savtartalomnak és a visszafogott aromának köszönhetően ideális pezsgő alapbort ad, míg utóbbiból a félédes darabok dobogtatják meg a helyiek szívét.

A következő részben Taurasi nagy öregjéhez, Antonio Caggianohoz látogatunk. Addig pár alap aglianico felvezetőnek:

 

Villa Matilde Falerno del Massico DOC Rosso 2006

Egy neves termelő Campania északi részéről. Aglianico és némi piedirosso házasítása. Mély szín, szinte fekete. Közepesen intenzív illat jellemzi, eleinte hévizes (kénes), majd szellőzik és finom fűszerek, bőr, érett bogyós gyümölcsök, rózsa, fekete föld és szép fás-fűszeres jegyek. A nagy test mellé ott a nagyon magas, de bársonyos tannin és a magas sav. Valószerűtlen sűrűség, ha nem aglianico lenne, túlextraháltságot kiálthatnánk. A mély fekete földesség az uralkodó, mellette feketecseresznye, meggy, szilva és aszalt gyümölcsök játszanak némi vaníliában. Jó struktúra, hosszú utóíz, a sok és vastag aroma szépen kiegyensúlyozza a magas tannint, a sav szépen szerepel a lecsengésben. Olcsó bornak elképesztően komplex, de van még feljebb. Biztos 6p (87p). 13.5%. 11.50 EUR

 

Fidelis Aglianico del Taburno DOC 2007

A mély szín biztos tartozék. Nem túl intenzív illat, feketecseresznyével, túlérett gyümölcsökkel, feketeborssal, dohánnyal és fekete földdel. A tannin és sav itt is magas, valamivel kisebb sűrűség mellett. Visszafogott fahasználat, vanília, túlérett gyümölcsök, kakaópor, kávé, szeder, feketeföld, bors és cseresznye. Jó kis innivaló, ismét meghökkentő komplexitás egy 8 eurós bortól. Valahol 5/6p (85p) környéke. 13%. Többször vettük, de változó volt a minősége. Úgy tűnik az olasz hiperek sem sokban különböznek a hazaiaktól…

 

Feudi di San Gregorio Rubrato Aglianico Irpinia DOC 2009

Irpinia DOC, azaz egy Taurasit is magába foglaló alacsonyabb besorolású termőhely. Az egyik legkiválóbb nagytermelő (egy következő posztban írunk is a pincéről). Földes, rózsás, fahéjas, kékvirágos illat, benne feketebogyós gyümölcsök érett és túlérett formában. Ebben az illatban több a frissesség, megjelenik a parfüm, a gyógynövény és a kakaó is. Minden nagy itt is, fűszerekkel, fekete bogyós gyümölcsökkel, kis túlérett karakterrel, áfonyával, meggyel, komoly erővel és vastagsággal. A tannin érett, szemcsés, nem bánt és elvegyül az aromák rétegeiben. Biztos 6p (88p). 10 EUR.

 

Vinicola Taurasi Taurasi DOCG 2000

A helyi TSZ bora, egy érettebb tétel. Nehezen indul, kéri a levegőt. Mély illat, bitumenes, kátrányos, ánizsos, mentolos és bőrös, érett és túlérett feketebogyósokkal, kevesebb fával. A tannin eléggé szárít, nagyon szemcsés, letaglózó sűrűség, érett és túlérett feketebogyósokkal, fűszerrel, ánizzsal, hosszú utóízzel, jó struktúrával. Annyira sok minden, hogy fáj inni, ételt kíván és tiszteletet parancsol. A aglianiconál ritka magas 15%-os alkohol besimul. Erős 6p (88p). 20 EUR étteremben.

A Campania-sorozat lapja ide kattinva elérhető.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://borrajongo.blog.hu/api/trackback/id/tr573289072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csite 2011.10.11. 09:16:14

Szuper ez az írás is!

Ami észrevételezésre szorul, hogy az utolsó képen látható szőlőn "bőséges" fürtáldás van, ennek ellenére a lombfal magassága (összességében a felülete), meglepően kevésnek tűnik.

akov · http://borrajongo.blog.hu 2011.10.11. 09:20:30

Hát igen, egyrészt fogalmam sincsen, hogy kinek a szőlője volt, amit lefényképeztem. Másrészt a termésmennyiségről szólva: mindig meglep, hogy a dél-olaszok milyen terheléssel dolgoznak még a csúcsboroknál is. A 40-50q a minimum, simán lehet 60-80q is, gond nélkül. Az éghajlat megvan hozzá, nyilván. Valahol olvastam, hogy Pugliában a tömegtermelés csúcsán 40T/ha terheléssel is dolgoztak!

zoli 2011.10.11. 10:38:24

"A campaniai pincéket járva úton-útfélen felcsendülnek az ókori szólamok, büszkén meséli mindenki a kétezer éves gyökereket. Nagy kár persze, hogy sem DNS elemzéssel, sem más szőlészeti vizsgálatotokkal nem tudták eddig megerősíteni az aglianico görög eredetét…"
Így is van rendjén és nem is nagyon kell, miután az ókori elnevezésük (pl. Catónál, Pliniusnál) sok esetben teljesen megegyezik a most használatossal, pl. az említett coda di volpe = cauda vulpinum (amúgy érdekes módon nálunk is létezik rókafarkú szőlő, sőt mi több, náluk is ismert a coda di pecora/juhfark/, ezen két szőlőfajtát nemrég különítették el egymástól, miképpen nálunk is keverték sokáig a kettőt) vagy ismert melyik a régi megfelelője, görög eredetükek leírták, de természetesen sok a találgatás, ködösítés is. Az akkori Magna Greaciába a görög telepesek átmentették a kultúrájuk legjavát, köztük a szőlőtermesztést, ami a római szőlőkultúra alapját is képezte. Nem véletlen, hogy az akkori leírások is ezen vidék borait tartják a legjobbnak (az említett falernumi, a sorrentumi vagy éppen Aminea vagy a Vezúv borai).
Itthonról nézve furcsa csak a kontinuitás, ahol minden létező nép végigvonult és lecserélődött.

A terhelésről: nyugodtan meg lehet nézni akár néhány DOCG előírást, igen gyakori a 100 mázsa felső határként, egyrészt nagyon más éghajlat, a must lassabb cukorfelhalmozása direkte üdvözlendő, szóval ez arrafelé kevésbé égető kérdés.

Antonio Caggiano két (fehér)borát magam is kóstoltam, nagyon finomak voltak.

akov · http://borrajongo.blog.hu 2011.10.11. 10:42:06

@zoli: Kösz a kiegészítést. Hamarosan jön a Caggiano cikk! :)
süti beállítások módosítása