Sopron, Szekszárd és Villány a három leginkább kékszőlő-hangsúlyos borvidékünk, de ha a trióból egyet kellene kiválasztani, ahol tényleg szinte csak mutatóban van fehérbor, én valószínűleg Szekszárdra tenném a voksomat. Az utóbbi néhány évben azonban azt tapasztalom, hogy mintha egyre több szekszárdi fehérbor kerülne ki az áruházak, borkereskedések polcaira. Nem szoktam a borfogyasztáshoz kapcsolódó statisztikákat, trendeket böngészni, de a hozzám eljutó információmorzsákból is azt raktam össze, hogy a borfogyasztás egyébként egyre zsugorodó tortájából a vörös rovására egyre nagyobb szeletet hasít ki a fehér és a rosé. Úgy tűnik a trend még Szekszárdot is utolérte, bár attól azért aligha kell tartani, hogy Szekszárd somlói, tokaji vagy balatoni babérokra törne, a fehérbor valószínűleg megmarad kuriózumnak a borvidéken. Kevéske tapasztalatom alapján a portfólióbővítés során a sauvignon blanc az egyik legnépszerűbb fajta, most ezekből pakoltam kettőt egymás mellé.

A tematikus borpáros sorozat ezúttal bővített verzióban jelentkezik, most nem kettő, hanem három bor került egymás mellé, méghozzá dűlőszelektált magyar kékfrankosok, 2019-ből, különböző borvidékekről. A három pincészet illetve, borvidék: a Centurio Szőlőbirtok a Mátrából, Homonna Attila a Balatonfüred-Csopaki borvidékről - közelebbről Tihanyból -, valamint a Takler Pince Szekszárdról. Magas elvárásokkal közelítettem a sorhoz, szerencsére nem kellett csalódnom, mindhárom kékfrankos remekül vizsgázott, miközben a termőhelyhez igazodva a fajta három arcát mutatták meg.

Meghoztam az utolsó idei, és egyelőre utolsó terjedelmesebb borpár(baj) gyűjteményt. Jövőre a negyedéves bontás helyett ad hoc jelleggel érkeznek majd inkább a tematikusan egymás mellé pakolt borpárokat összehasonlító posztok, akár trióvá bővítve. Az  aktuális, őszi részben viszont kereken tíz duó szerepel, a fehérboros részleg főleg újvilági, azon belül is többségében új-zélandi borokat vonultat fel, a vörösborok mind Európából érkeztek. Természetesen mind a fehér, mind a vörös térfélen lesznek magyar borok is, majd egy édes szamorodni páros zárja a válogatást.
 

Az elmúlt évek örömteli fejleménye, hogy egyre több borvidékünkön látnak komoly potenciált a kékfrankosban és egyre több borászatnál szánnak neki kiemelt szerepet. Szerintem a fajta kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa az egyes termőhelyek különböző karakterét, kis hazánkban is képes különböző a és ez volt a vezérfonal is, amire felfűztem ennek a kóstolónak a tematikáját. Hat borvidékről válogattam hat komolyabb kékfrankost, kivétel nélkül a 2018-as évjáratból. Ha minden igaz, egyben mindegyik dűlőszelektált tétel ráadásul, még ha nem is mindegyiken szerepel a szűkebb termőhely megjelölése.

Meghoztam a szokásos negyedéves borpárbajos sorozat aktuális, nyári kiadását, 6x2 borral. A fehérek lesznek többségben, ahogy nyáron általában és - bár eredetileg nem terveztem - egy rosé páros is horogra akadt, vörösborokból pedig igyekeztem könnyebb tételeket válogatni.

A tavaszi borpáros posztban 3:2 arányban a fehérborok, valamint a külföldi tételek vezetnek majd, magyar részről fehér házasítások és kékfrankosok, külföldről sauvignon blanc-ok, chardonnay-k és rioja-i vörösek kerültek egymás mellé.

Megérkezett Heimannék 2022-es rosé-ja, a magyar műfaji átlagnál mindig komolyabbra hangolt Mammaróza, amellyel Rózsi nagymamának állítanak emléket. A Heimann & Fiai borcsaládban pedig a vörösborok mellett idén elsőként jelent meg egy siller, amelyet szimplán "Piros" névre kereszteltek.

Bár - magam sem tudom, miért - a siller nekem valahogy az ősz bora, Heimannék szerint pedig a Mammaróza még szebb néhány hónapos érlelés után, én gyorsan leteszteltem a két új tételt, hogy kiderüljön, érdemes-e belőlük még a nyárra, illetve az őszre betárazni.

Magyar vörösborokból nem tartottam még otthon vertikális kóstolót, általában külön-külön nyíltak ki a hosszabb érlelésre szánt palackok is, de az első alkalomnak megadtuk a módját. Ráadásul egyből dupláztunk, ugyanis két komoly tételből is összegyűlt 4-4 évjárat, kézenfekvőnek tűnt, hogy egymás mellett nézzük meg a két mini vertikális sort. A Heimann Barbár és a Pannonhalmi Főapátság Infusio került a górcső alá az 2016, 2017, 2018 és 2019 évjáratok tükrében.

A tavalyi év borsikerei közül az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó a szekszárdi boroké volt, amikor is a világhírű borszakértő James Suckling stábjának egyik oszlopos tagja, Stuart Pigott 2022 tavaszán Szekszárdon járt és számos bort megkóstolt, több tételt 90 pont feletti értékeléssel jutalmazva. A sikertörténet generálta érdeklődést meglovagolva a Borjour stábja júniusban Budapesten szervezett egy kóstolót a legmagasabbra értékelt borok részvételével. Az eseményről egy külföldi út miatt ugyan lemaradtam, és eddig csak kevés bort kóstoltam a sorból, és talán néhányat még lesz lehetőségem megkóstolni, ahogy most a Sebestyén Pince Mozaik Bikavérjét is, amely 93 pontot kapott Stuart Pigott-tól, és a borszakértő egyenesen a bikavér kitörési lehetőségeként említi ezt a stílust.

Sebestyén Csaba és Sebestyén Csilla kezei közül már korábban is kerültek ki dűlőszelektált borok, de 2019-ben szintet léptek, amikor egy dűlős bikavér válogatással is jelentkeztek, a Görögszó, az Iván-völgy és a Porkoláb-völgy termését palackozták le külön-külön. A dűlőszelektált tételek mellett készült egy alap bikavér is, Mozaik néven, amely a pincészet birtokborának szerepét hivatott betölteni, egyben megtestesíti a Sebestyén Pince borvidékről és bikavérről vallott filozófiáját. A Mozaik Bikavér ugyanúgy egyesíti a hazai és nemzetközi fajták, valamit az egyes dűlők erejét, ahogy felerősíti egymást Csaba borászati tudása és Csilla nemzetközi borakadémikusi és sommelier tapasztalata. A megújult koncepció mellett új dizájnt is kaptak a borok és a Mozaik Bikavér csavarzárral került lepalackozásra.

Vannak olyan ikonikus borok - elsősorban vörösek -, amelyek kiemelkedő minőséget és stabilitást képviselnek és az évek során szinte már önálló márkanévvé váltak. Ahogy sok más bortermelő országban, úgy Magyarországon is kialakult egy ilyen elit mezőny, az utóbbi bő 20 évben több borvidék is kitermelte a maga állócsillagait. A villányi nagyágyúkkal kezdődött minden, majd utánuk Eger, Szekszárd, Dél-Balaton következett, és egészen biztos, hogy a Heimann Barbárnak bérelt helye van ezek között a nagy vörösek között. A mai írás a pince csúcsboráról fog szólni, több évjárat tükrében.
A Heimann család és a Bortársaság Borsuli ugyanis nem akármilyen kóstolót hirdetett meg november elejére, nem csoda, hogy az esemény villámgyorsan teltházas lett. A terjedelmes várólistán sorakozók szomjának enyhítésére megszervezték az ismétlést is, ezek a helyek is hamar beteltek. Heimannék a Barbárból hoztak magukkal egy vertikális sort, ami már önmagában különleges élményt vetített előre, de ezt még megfejelték azzal, hogy a régebbi évjáratok egy része magnum palackos kiszerelésben állt csatasorba. Egyben itt debütált a Barbár legújabb, 2019-es évjárata is, amit a birtokon egy Márton-napi borvacsorán mutatnak be. Az első kóstoló alkalmával Heimann Ágnes és ifj. Heimann Zoltán kísérte el a borokat a Borsuliba.

Tíz évvel ezelőtt még aligha gondoltuk volna, hogy szekszárdi malbec-ekről lehet majd értekezni, de úgy tűnik, hogy a szekszárdi borászok - amellett, hogy a fókusz a kadarka, kékfrankos, bikavér hármason van - szívesen és sikeresen kísérleteznek a klasszikus világfajtákhoz képest kevésbé elterjedt nemzetközi szőlőfajtákkal, így a malbec-kel is. Nem Szekszárd az egyetlen borvidék, ahol megpróbálkoztak a fajtával, találunk erre példát a Balaton déli partján (Konyári), Zalában (Cezar Pincészet), Villányban (Bock), vagy Sopronban (Pfneiszl, Steigler) is. Szekszárdon talán a Mészáros Borház kezdett vele elsőként foglalkozni, a honlap szerint ők 2007-ben telepítettek a fajtából és először 2011-ben szüreteltek. Úgy tűnik, a malbec jól érzi magát a borvidéken, azóta a Bodri Pincészet és a Vesztergombi Pincészet is ültetett malbec-et és ők is palackoznak önálló tételt a fajtából.

A hétvégén Bodriék és Mészárosék malbec-jének aktuális évjáratát kóstoltam meg, és a maga kategóriájában szerintem mindkét bor jól teljesít.

Magyar sauvignon blanc sorokról többször is írtunk már a blog hasábjain, tavaly két részletben (1., 2.), előtte 2017-ben és 2016-ban, és olykor vegyes hazai-nemzetközi merítésre is sor került. Most itt egy újabb magyar válogatás. Ennek a kóstolónak is késő tavasszal vagy nyáron lett volna inkább az ideje, de talán így szeptember elején sem túl késő még friss sauvignon blanc-okat kortyolgatni. Hét borvidék nyolc bora került egymás mellé a sorba, Szekszárdtól Tokajig.

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

Szekszárdon nem szokás fehérborral komolyan foglalkozni, ha van hazai borrégió, ahol a fehérbor csak ritkán használt mellékvágány, az éppen a Szekszárdi borvidék. Itt a legkisebb a fehér szőlőfajták területének aránya és a borászatok portfóliójában is jellemzően csak 1-1 fehér szőlőből készült tétel szerepel, az is leginkább a reduktív, friss kategóriában fut, kínálatbővítés, illetve fröccsalapanyag gyanánt. A legtöbben a fentiek miatt a könnyű illatos bort adó fajták vagy a mindenhol stabil minőséget adó, legelterjedtebb világfajták mellett tették le a voksukat. Így aztán ha valaki szekszárdi fehérborra vágyik, leginkább Irsai Olivért, cserszegi fűszerest, olaszrizlinget, sauvignon blanc-t, esetleg valamilyen házasítást kóstolhat. (A legszélesebb palettával eddig talán a Lajvér kínálatában találkoztam.)
A Heimann család kakukktojásnak számít, az ő választásuk valamiért a viognier-re esett, ami több szempontból meglepő lehet, mert egyrészt meglehetősen kényes fajtáról van szó, másrészt Magyarországon - valószínűleg már csak ezért is - kevesen próbálkoznak vele. Ugyanakkor Heimannék a kék szőlőfajták terén is bátran kísérleteztek - lásd sagrantino és tannat -, és ahogy mondani szokás, az élet egyelőre őket igazolja. Ha az internetes kutatómunka során nem kerülte el a figyelmemet semmi, fehér fronton először a chardonnay-val próbálkoztak, de Gál Tibor tanácsára a viognier-t is kipróbálták, és 2004-től ez adta, adja a pince fehérborának gerincét - eleinte chardonnay-val házasítva -, majd egészét. Volt tehát idő a recept finomítására, és - legalábbis a 2021-es évjárat borának tükrében - azt kell mondanom, hogy egy kifejezetten izgalmas és szerethető bor a legfrissebb Heimann Viognier, amely már bőven több, mint egy felvezető kör a vörösborok előtt.

Nem sok vörösbor nyílt ki itthon a nyáron, de az egyik hűvösebb napon egy könnyedebbre hangolt kékfrankoshoz megjött a kedvem. Az Aldi polcain a közelmúltban tűnt fel a 2021-es Lajvér Kékfrankos, akkor be is ugrott egy palack a kosárba, most pedig eljött a kóstolás ideje. A Lajvér eddig úgy él a fejemben, mint egy baráti áron korrekt minőségű borokat készítő pince, bíztam benne, hogy legalább ezt a szintet most is hozzák. Nem tudom, hogy ez a bor megegyezik-e a pincészet "normál" kékfrankosával, amelyeket a legtöbb hiperben meg lehet vásárolni, ez mindenesetre a hátcímkéjére kapott egy "Aldi" megjelölést, úgyhogy elképzelhető, hogy kizárólag az üzletlánc számára készített tételről van szó.

Az utóbbi években már megszokott nyári rosé-s posztok után idén már tényleg nem terveztem előre külön rosé-tesztet, de egy négyesfogat formájában most mégis itt van egyféle folytatás. A múlt héten beköszöntő hőségben nem volt kedvem a pohár után nyúlni, kivéve, ha víz volt benne, egyébként is kézenfekvő volt alkohol-stopot tartani. Aztán hétvégén csak előkerült a borospohár is, és nyáron a rosé(-fröccs) a sláger, úgyhogy adta magát a téma.

A dűlőpáros sorozatban a Szekszárdon a sor, két dűlővel ismerkedünk meg a kékfrankos lencséjén keresztül. A dombokkal völgyekkel tagolt Szekszárdi borvidéken is fontos szerepet játszanak a különböző adottságokkal, mikroklímával rendelkező termőhelyek, egyre gyakrabban lehet találkozni a dűlők nevével is a boros palackokon. Általában a borvidék három zászlóshajója, a bikavér, a kadarka és a kékfrankos jelenik meg dűlőszelekcióként, de a bordeaux-i fajtákból készült borokból is készülnek dűlőválogatott tételek.

A Heimann Családi Birtok portfóliójában is előfordultak korábban dűlőszelektált tételek, de amennyire vissza tudok emlékezni, nem állandó jelleggel. A Heimann & Fiai borcsalád azonban éppen az egyes termőhelyek közötti különbségre koncentrált, így természetesen dűlős borok is vannak.

Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.

Megszokhattuk már, hogy manapság mindennek van világnapja, köztük számos szőlőfajtának is. Hazai kezdeményezések is voltak ezen a téren, így lett világnapja az aszúnak, a furmintnak, mostantól pedig a kadarkának is, november 20-án, éppen holnap. Globális szintű kadarka locsolásra nem számíthatunk, hiszen Magyarországon alig 273 hektáron terem kadarka és az elmúlt évtizedek tendenciáit sem lehet kedvezőnek mondani, hiszen ez a terület 2008-ban még 600 ha volt. A nemzetközi érdeklődés ezzel szemben állítólag növekszik a fajta iránt, de aligha tévedek, ha azt írom, hogy az itthon palackba kerülő kadarka mennyiség túlnyomó része az országhatáron belül is fogy el.
Kilenc pincészet kezdeményezésének köszönhetően jött létre a Kadarka Nap és a hozzá kapcsolódó honlap. A résztvevők kétharmada a Szekszárdi borvidéken tevékenykedik - Eszterbauer Borászat, Heimann és Fiai, Lajvér Borbirtok, Németh János Pincészet, Sebestyén Pince, Tüske Pince -, hozzájuk csatlakozott Egerből a Hagymási Pincészet és a Tóth Ferenc Pincészet, valamint a Hajós-Bajai borvidékről a Koch Borászat.
A kampánynak célja egyrészt a fajta népszerűsítése a borkedvelők körében, másrészt egy online, kétnyelvű tudástár létrehozása, amely a jövőben is friss információkkal szolgálhat majd. A Kadarka Nap keretében az alapító pincészeteknél és több borbárban, kereskedésben is lesznek akciók, kóstolók, ezekről a honlapon célszerű tájékozódni. Jövő évtől a kezdeményezés mögött álló pincészetek és szakemberek tematikus rendezvényt is szeretnének szentelni a fajtának.
A héten én is kadarkáztam egy kicsit, a nappali nyugalmában bontottam három alapító borászattól egy-egy 2020-as szekszárdi kadarkát (a negyediknek berendelt Eszterbauer sajnos késett), ezeket kóstolgattam két napon át, és az a helyzet, hogy jól szórakoztam.

Sokáig kétséges volt, hogy 2020-ban is megrendezik-e a Budavári Palotában a Budapest Borfesztivált, de végül a körülményekhez igazítva egy minden szempontból kisebb volumenű rendezvényt végül sikerült tető alá hozni. Idén ősszel viszont visszatért minden a régi kerékvágásba, négy napra ismét elfoglalták a boros standok a Budavári Palota udvarait, beleértve több, felújított helyszínt is. Az időjárás is kegyes volt, végig kellemes idő volt a rendezvényen, és bár szervezési gyermekbetegségekről lehetett hallani - elsősorban ivóvíz és WC-fronton, ami azért ennyi év után meglehetősen furcsa -, valamint a kiállítók száma mintha ismét csökkent volna, a látogatók létszámára nem lehetett panasz.
A tavalyi rendezvényt kihagytam, most a napsütéses vasárnap délutánt kihasználva, néhány órát kint töltöttem a fesztiválon még az esti tömeg érkezése előtt. Nem kovácsoltam előzetesen komoly terveket, 1-2 standot és új nevet kinéztem magamnak fix pontnak, ezen túl kicsit csapongva kóstoltam még ezt-azt. Sajna kimaradt sok érdekes dolog, Somló, Mátra, sok vörösbor, de kora este már nem volt kedvem újabb körökbe kezdeni, így ebbe a pár órába most ennyi fért bele...

Eredetileg nem terveztem, mégis lett idén is magyar rosé-poszt a tavalyi duplázás után. Az eddigi évek tapasztalatai alapján igyekeztem biztosra menni, amikor a nyárra hangolódva rosé-kat pakoltam a kosárba, így a sor nagyobb részét olyan pincék borai tették ki, amelyek az elmúlt évjáratokban jól szerepeltek vagy mutattak valamilyen extra izgalmat, de persze a kísérletezés jegyében került melléjük néhány zsákbamacska is. Nem egymás mellett kóstoltam végig a sort, hanem nagyjából kettesével-hármasával fogytak el a borok a nyár második felében - volt, hogy ezekből vittem vendégségbe -, de ha már az elején az akkor aktuális kollekcióról lőttem egy "csoportképet", a kóstolójegyzeteket is egy csokorba gyűjtöttem.

A kadarkával ápolt ambivalens viszonyom örök reménykedéssel és kísérletezéssel, sok csalódással és újra meg újra feltámadó lelkesedéssel írható körül. A lelkesedés legutóbbi kiváltó oka Sebestyén Csaba és Csilla egyszerűen Iván névre keresztelt 2020-as évjáratú kadarkája, ami biztosan az egyik legjobb, amit az utóbbi években ittam eddig a fajtából.
A kadarka hírhedten érzékeny fajta, nem könnyű vele bánni és nem is könnyű belőle igazán jó bort készíteni. A hazai példák között találunk túlérett vagy akár már töppedő bogyókból erjesztett szuperkoncentrált és alkoholos borszörnyeket és aluléretten leszedett szőlőből szűrt, zöldes aromákkal tarkított, vékonyka borokat is. Sebestyénék új kadarkája egészen egyedi módon egyesíti a tökéletesen beérett gyümölcs koncentrációját és ízvilágát a fajta boraitól elvárt könnyedséggel és eleganciával.

Az igazság az, hogy bár évek óta nem fogyasztottam alapszériás Taklert, az egyre homályosódó emlékeimben kellemes, jól elkészített és szerethető szekszárdi vörösborokat őrzök, melyek évjáratfüggetlenül megbízható választásnak bizonyultak. A kihagyásra tekintettel nem is merek direkt kijelentésekbe bocsátkozni abban a tekintetben, hogy valóban a 2020-as számít-e a pince legelső alapszériás sauvignon blanc-jának. Egy gyors, közel sem minden esetet lefedő keresés alapján a szálak egy évvel korábbig nyúlnak vissza, igaz, hogy más, nem az alapszériába simuló címkével.

A lényeg viszont úgysem ez. Sokkal inkább az, hogy az egypalackos mintavételem alapján van helye és szerepe egy vörösre építkező szekszárdi nagypince kínálatában egy ilyen bornak. Egyrészt betömi a lyukat a színspektrumon, másrészt önmagában tekintve is értelmezhető és szerethető végeredmény született 2020 gyümölcséből.

Az elmúlt hónapokban többet ittam Sebestyén Csabáéktól, mint amennyit írtam. Ezért és csakis ezért tudom, hogy az idei nyáron elérhető boraik döntő többsége tisztességes, jóivású, karakteres és szerethető. A tizennyolcas bikavér éppen úgy, mint a tizenkilences kadarka és a friss rozé.

Az alapok csúcsa mégis az Indigó nevű zweigelt, melynek ugyan sokéves múltja van már a pince portfóliójában, de megkockáztatom, hogy ilyen jól, mint most, még sosem sikerült.