Európában az egyház és az egyházi birtokok a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a szőlőművelés és a borkészítés terén. Magyarországon sem volt ez másként, ám a 2. világháború után hatalomra jutó kommunista rezsim igyekezett ellehetetleníteni az egyházak működését és elkobozta az egyházi birtokokat. A rendszerváltást követően megváltozott körülmények között már adott volt a lehetőség a pincészetek feltámasztására, ennek szép példája a Pannonhalmi Főapátság borászata. Most úgy tűnik, egy újabb egyházi tulajdonban álló szőlőbirtok születhet újjá: a Veszprémi Érsekségi Pincészet.
(Fotó: Benesch Antal)
Elég furcsa dolog májusban Furmint Február előkóstolóról írni, de az utóbbi 2 évben már hozzászokhattunk, hogy az élet nem várt fordulatokat produkál. 2021-ben elmaradt a Furmint Február hagyományos Nagykóstolója a Vajdahunyadvárban, 2022-ben ugyan lesz kóstoló, de mind az időpont, mind a helyszín megváltozott. A rendezvény Budára, a Hagyományok Házába költözött és idén kivételesen nem februárban, hanem május 19-én, azaz a jövő héten kerül megrendezésre.
Kézdy Dániel szokás szerint meghívta a sajtó képviselőit egy szűk körű beharangozó kóstolóra, aminek már évek óta a budakalászi Kálvária Pince ad otthont. A lehetőségnek duplán örültem, ugyanis jelen állás szerint a fő esemény idején éppen nem leszek itthon, úgyhogy 10 év után ki kell hagynom a legnagyobb furmintszemlét. A sajtókóstolón Szabó Zoltán hosszúhetényi borász tartott egy rövid, de informatív előadást a fajtáról, miközben 10 különböző furmint is várt minket az asztalon, borvidékek és évjáratok terén is széles spektrumon mozogva.
2022-re több kisebb-nagyobb chardonnay-s posztot terveztem, de az alábbi sor mégis inkább a véletlen műve. Az utóbbi két évben összegyűlt néhány 2019-es évjáratú balatoni bor a fajtából, így kézenfekvőnek tűnt őket egymás mellett megkóstolni. Nem különösebben drága borokról van szó, így kellemes, jól iható, hibamentes borokat vártam a sortól, az esetleges izgalomfaktor már bónuszként jöhetett szóba. Lássuk, hogy teljesített az ötösfogat.
Az idei Furmint Február még mindig nem lesz olyan, mint régen, a szokásos budapesti nagy kóstoló legalábbis biztosan elmarad, pontosabban májusra tolódik. Vidéken ellenben több furmintos rendezvényt tartanak ebben a hónapban, a Tokaji borvidék több településén és Köveskálon is. A furmintos hónap alkalmából én is bontok majd néhány furmintot, de idén az egyboros posztok inkább olyan borvidékekre kalauzolnak el, amelyeket nem feltétlenül a furmint okán ismerünk, pedig készülnek belőle szép borok. Ma a Balatonfelvidék egyik legfontosabb termelőjének, a Pálffy Pincének a furmintjával ismerkedünk meg közelebbről.
A szeptember eleji badacsonyi hétvége egy kisebb kitérővel indult, mégpedig a Káli-medencébe, konkrétabban Köveskálra, a Pálffy Pince teraszára. Sajnos nagyon régen jártam a Káli-medencében, bár minden évben eszembe jut, hogy milyen jó lenne itt eltölteni néhány nyugodt napot. Talán majd jövőre... Egy káli hangulatból és borozásból szerencsére azért most is kijutott, még akkor is, ha csak röpke egy órát töltöttem a lemenő nap fényében fürdő borteraszon.
Eredetileg nem terveztem, mégis lett idén is magyar rosé-poszt a tavalyi duplázás után. Az eddigi évek tapasztalatai alapján igyekeztem biztosra menni, amikor a nyárra hangolódva rosé-kat pakoltam a kosárba, így a sor nagyobb részét olyan pincék borai tették ki, amelyek az elmúlt évjáratokban jól szerepeltek vagy mutattak valamilyen extra izgalmat, de persze a kísérletezés jegyében került melléjük néhány zsákbamacska is. Nem egymás mellett kóstoltam végig a sort, hanem nagyjából kettesével-hármasával fogytak el a borok a nyár második felében - volt, hogy ezekből vittem vendégségbe -, de ha már az elején az akkor aktuális kollekcióról lőttem egy "csoportképet", a kóstolójegyzeteket is egy csokorba gyűjtöttem.
A badacsonyi nyár sorozatot két fiatal tehetséggel folytatom, akik azon túl, hogy főállásban a borvidék egy-egy meghatározó borászatánál dolgoznak, saját kis birtokukról is palackoznak bort, de ha ez nem lenne elég, még egy közös vállalkozást is tető alá hoztak. Földi Bálintról és Palkó Zsoltról lesz szó, valamint a Lepold Antallal hármasban megalapított A Két Jóbarát meg az Anti névre keresztelt formációról, ami akár lehetne egy klasszikus rock vagy punk trió neve is, de nem az, hanem a három fiatal borász közös szerelemgyereke.
(Badacsonyörs - innen készül Földi Bálint borainak egy része)
Földi Bálint saját borai nem kóstoltuk meg, amikor május végén a Sabar Borháznál találkoztunk, de a borász megígérte, hogy legközelebb azokra is sort kerítünk. Amikor a Villa Sandahl meglátogatását terveztem, Bálint kötött össze Palkó Zsolttal, és gyors egyeztetést követően a Villa Sandahl kóstolótermében ültünk le hármasban egy napsütötte csütörtök délelőttön, hogy együtt végignézzük a saját boraikat és a közös projekt tételeit. Mivel Zsolttal rögtön ezután kóstoltuk le a Villa Sandahl-ról szóló írásban szereplő második sort is, valószínűleg egyéni rekordot döntöttem a délelőtti borkóstolás című versenyszámban. A lehetőségekhez mérten azért igyekeztem a lehető legjobban koncentrálni és jegyzetelni a hosszúra nyúlt, kora délutánba átcsúszó bormaraton során.
Folytatódik a rajnai rizling-szemle, a Sabar-trió és a badacsonyi négyesfogat után most földrajzilag kicsit szélesebb merítés következik, de még mindig hazai terepen maradva. Öt borvidék öt rajnai rizlingje került egymás mellé ebben a körben, néhány bor talán meglepő helyekről, elsősorban vörösboros régiókból érkezett.
Egy borbloggertől elvárható erény lenne az objektivitás, de bármennyire is szeretnénk, mi sem tudjuk függetleníteni magunkat magunktól, azaz vannak kedveltebb és kedvelt fajtáink, borvidékeink, borstílusaink, ad horribile dictu, borászataink is. A tramini (illetve változatai) például nem tartozik a kedvenc fajtáim közé, nem véletlen, hogy ritkán is szerepelnek a fajta képviselői a blogon. Nem annyira a jellegzetes aromakészletével van bajom, de valahogy ritkán fordul elő, hogy a szerkezet és a díszítőjegyek egyszerre betaláljanak nálam. (Itthonról legnagyobb arányban a somlói traminik váltak be, tavaly pl.: Barcza Bálinté vagy Györgykovács Imréé.)
A múlt héten tettem egy óvatos próbát három magyar traminivel, három különböző borvidékről, reménykedve, hogy hátha rátalálok a ritkán kóstolt fajta kellemes és szórakoztató képviselőjére vagy képviselőire is.
Magyar tájegység boraival kezdődik idén a Rejtőzködő borvidékek sorozat, a Balatonfelvidéki borvidék egyik - szó szerint - kiemelkedő területén, Sümegen. Az egykor püspöki lakhelyül is szolgáló település fontos borászati múlttal rendelkezik és ma is akad itt figyelemre méltó pince. Ma a sümegi Egly Szőlőbirtokkal ismerkedünk meg.
smét egy olyan pince érkezik a "tegnap ittam" sorozatba, amely csak elvétve szerepelt eddig a blogon és egyébként is régen kóstoltam tőlük bármit. Istvándy Jenő Pincészetének boraihoz talán kétszer-háromszor volt szerencsém, de az utolsó emlék is régi. Barátokkal töltöttünk 5 éve a pünkösdi hétvégét Szentbékkállán töltöttük, ahol egy helyi hagyománynak mondható pincetúrán is részt vettünk. A pincénél akkor jártam futólag, de szerintem azóta nem is ittam tőlük semmit. Most véletlenül futottam bele boraikba egy egészen más célú bevásárlás során, és ahogy az ilyen alkalmak során gyakran előfordul, egy palack bor is a kosárban landolt.
Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári, Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).
A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.
A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.
Lassan véget ér a nyár, de meleg szeptemberi napok és a vénasszonyok nyara még bőven adhatnak alkalmat kerti partikra, szabadtéri programokra, ezeken pedig simán csúszhat még a rosé. Az elmúlt hétvégén mi is nyitottunk néhányat a nagy hőség tiszteletére, a kiürített palackok beltartalmilag legizgalmasabb darabja pedig a köveskáli Pálffy család Törökugrató fantázianévre keresztelt bora volt.
Pálffyék több rosé-t is készítenek, egyet saját területekről, jellemzően pinot noir-ból, egyet pedig egy már évek óta tartó együttműködés eredményeképpen vásárolt szőlőből. Ez utóbbi a Törökugrató, amely 2018-ban organikusan művelt szőlők - cabernet sauvignon, kékfrankos és egy kevés pinot noir - terméséből készült, rövid áztatás után, spontán erjedt, és - szerintünk - nagyon jól sikerült, bár az elején le kell szögezni: messze áll a rosé-sztereotípiáktól, mi is meglepődtünk.
Kétségkívül az olaszrizling az egyik, ha nem éppen a legnagyobb fajtavesztese fogyatkozó szabadidőm által szűkebbre szabott érdeklődési körömnek. Ritkán kóstolom, még annál is ritkábban iszom, így hát azt sem tudom, merre haladunk és hol tartunk azóta, hogy nagyjából öt évvel ezelőtt csalódva szürcsöltük keresztül magunkat életünk talán egyik legrosszabb borsorán. Ennyit a múltról, ugyanis az elmúlt hét napban sikerült három olaszrizlinget is előbb megkóstolnom, majd pedig szabályosan elfogyasztanom, amelyből következik, hogy itt és most elsősorban az elégedettségnek, nem pedig a szürkébbnek tűnő jövő siratásának van helye.
Tetszett ugyanis a szlovák Matyšák tizennyolcasa: magában kevésbé, fröccsben annál inkább, a nyár legjobb viceházmesterei keverődtek ki belőle. Pár nappal később még ennél is elégedettebb és meglepettebb voltam a Szászi-alapolasz aktuális évjáratától: nemcsak fajta-, de fehérviszonylatban is remek bor, esélye sem volt, hogy szódával is kipróbáljuk. Most pedig itt a Káli Kövek aktuális Rezedája. Az előzményekről már többször írtam (emitt talán először), és bár az túlzás, hogy minden évjáratát szükségszerűen megkóstolom, de a tapasztalataim azt diktálják, hogy ha évről-évre így teszek, azzal semmiképpen sem járok rosszul.
Példaértékű összefogás eredménye az immár negyedik évét taposó Egytőről-projekt, ugyanis Budapest legfontosabb borbárjainak többsége áll mögötte a Bortársasággal karöltve. A kezdeményezés résztvevői hagyományteremtő célzattal, a Kárpát-medencei szőlőfajták népszerűsítése jegyében 2016-ban készítették el közös borukat, amely minden résztvevőnél elérhető és kóstolható volt, és amelyet 2017-ből és 2018-ból is 2-2 újabb bor követett.
A kezdeményezés hamar kapott egy saját facebook-oldalt is, majd a névadásba bevonták a közönséget is, egy nyílt pályázat keretében, ahol végül az "Egytőről" győzedelmeskedett a beküldött nevek közül. A címkén az egy tőről fakadó ágak az összefogás résztvevőit szimbolizálják.
A cél jól iható, bisztrós stílusú, könnyed bor csavarzárral ellátott palackba zárása és a fogyasztók elé tárása. A fajták kiválasztásnál egyértelmű volt, hogy az Egytőről boroknak Kárpát-medencei fajtákból kell készülnie. Az első bor óta több borvidék több pincészete kapcsolódott be a közös munkába, és a jövőben is várható újabb borvidékek, illetve pincészetek bevonása.
A 2018-as újdonságok most debütáltak a nagyközönség előtt, a 0,75 teraszán, ahol az Egytőről mozgalomban részt vevő több borbár is hozott magával 1-2 bort (ezekről majd máskor), és ahol a friss tételek mellett a korábbi Egytőről borokból is előkerült néhány palack.
Februárban megszondáztunk ismerősökkel még egy furmint-sort, méghozzá néhány chardonnay-val vegyítve, a 2015-ös évjáratból gyűjtögetve. A két fajta borainak egy sorban kóstolása rögtönzött ölet volt, így viszont tényleg rengeteg bor gyűlt össze. A Galéria 12-ben kóstoltunk, vakon.
Lassan véget ér a február, legfőbb ideje, hogy a Borrajongón is beszámoljunk a legnagyobb - és idén a jubileumi tizedik - Furmint Február kóstolóról, amely a hagyományokhoz híven február első csütörtöki napján a városligeti Vajdahunyad-várban került megrendezésre és szokás szerint nagy érdeklődés övezte, mind a borászok, mind a borkedvelők, mind a legtágabb értelemben vett szakmai körök részéről. Sajnos úgy alakult, hogy a blog szerzői közül idén csak én tudtam elmenni a kóstolóra, így tehát a megszokott "A Furmint Február szerintünk" helyett ez most egyszemélyes beszámoló lesz. Így viszont kicsit kevésbé kötnek terjedelmi korlátok, vettem hát a bátorságot és a fáradságot és egy nyúlfarknyi jegyzetet idekanyarítottam minden borról.
Az év utolsó napján érkezik a hagyományos dupla toplista második része, a kedvenc hazai borainkkal. Természetesen továbbra is várjuk az olvasói listákat, kedvenceket, meghatározó élményeket is kommentben.
Tulajdonképpen szívesen beszállnék furmintfan Balatoni nyár-sorozatába. Ha azt vesszük én is elég sokat járok mostanában arra, olykor iszok ezt-azt. Csak az a helyzet, hogy én már ezt nem blogger szemmel teszem, így nincs jegyzetelés, lelki szemeim előtt nem látok posztokat, így senki ne várjon adekvát helyzetjelentéseket, tényleg csak egy-két emlékezetesebb borról írnék, az érdektelenebbek merüljenek a feledés homályába.
Szóval, legutóbbi túránk alkalmából eljutottunk a Pálffy pincéhez. Szépen helyet foglaltunk a képen látható fa alatti zugban és hajrá. Nagyjából végig kóstoltuk a szortimentet. Az alap olaszok kifejezetten jók voltak az árukért, jó érzéssel innám őket bármikor, pláne a Hét tőről-t. A top dűlősek, a furmint, a rosék, meg a vörösek inkább felejthetőek voltak. Ami semmibe nem passzol az a tramini. Talán a pincénél se szántak neki komolyabb szerepet, én mégis gyakorlatilag csak arra emlékszem.
Manapság már szinte minden napra jut legalább egy borkóstoló Budapesten, a legváltozatosabb helyszíneken, különféle témákat érintve. A bőség zavarában jó eséllyel mindenki megtalálhatja a számítását szimpla borkedvelőtől a fanatikusig, már ha nem ódzkodik a társasági eseményektől. Az érem másik oldala, hogy alig akad olyan új induló boros rendezvény, ami még az újdonság varázsával hat. A Fermentation Fair névre keresztelt, a Tabánban található Czakó-kertbe szervezett kóstoló hírére viszont én is felkaptam a fejemet. A szimpatikus helyszín és az ígéretes kiállítói névsor mellett az sem volt elhanyagolható, hogy a szervezők - és kiállítók - egyike az a Homonna Attila, aki meglehetősen ritkán jelenik meg kóstolóféléken, szóval minden adott volt, hogy az első Fermentation Fair hozzon valami újdonságot a színtérre.
A kiállítók mind természetközeli szőlőművelésben és borkészítésben gondolkozó magyar, osztrák és német borászatok voltak, akik ráadásul igen komoly kísérletezőkedvvel is meg van áldva, úgyhogy lehetett számítani néhány extrémebb tételre is.
Miközben a kertben a borászok töltögettek és meséltek, a belső fedett helyiségekben különböző témájú mesterkurzusokat is tartottak és a Terroir Squad (a projekt mögött álló Molnár Márk a Fermentation Fair másik szervezője) legújabb videóját is meg lehetett tekinteni az online megjelenés előtt. A program számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket: kellemes környezetben, nyugodt körülmények között kóstoltam sok érdekes bort, nem kellett rohanni, lehetett beszélgetni, nem volt tömeg. Nem tudom, hogy a látogatottság végül találkozott-e a szervezők elvárásaival, de a tervek szerint évente két ilyen eseményre kerülhetne sor. Én örülnék neki.
A Furmint Február rendezvénysorozatába az utóbbi évek során több vidéki helyszín is bekapcsolódott és idén Köveskál is csatlakozott a maga a "Furmint Napok"-kal. A Káli-medence kis ékszerdoboza abban a szerencsés helyzetben van, hogy két elismert borászat és három remek étterem is található a faluban, az egész hétvégére programokat kínáló esemény az ő összefogásuknak és áldozatos munkájuknak köszönhetően jöhetett létre. A Furmint Napokon balatoni, somlói, tokaji borászok beszélgettek a fajtáról és mutatták be azt saját boraik tükrében, az éttermek pedig furmintra hangolt menüsorokkal és borvacsorákkal készültek.
A pénteki nyitónapon a borvacsora után a borászok zárt ajtók mögött egy vakkóstoló keretében beszélgettek a fajtáról és lehetőségeiről, szombaton már egyszerre három helyszínen zajlottak a különböző tematikus kóstolók. A szombati vacsora előtt az érdeklődök egy fotókiállítást és vetítést tekinthettek meg a művelődési házban, majd újabb borvacsora következett. Vasárnap még egy pezsgős reggeli és néhány levezető program búcsúztatta a hétvégét.
A szombati napot én is Köveskálon töltöttem, szikrázó napsütés, havas táj, sok ismerős arc és persze borok társaságában.
(Köveskál)
Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
Az alapszintű birtokborok piaci szerepkörének fontossága két szempontból feltétlenül alátámasztódni látszik. A létra első fokaként egyrészről elengendhetetlen, hogy meggyőző-megfelelő stabilitással és teherbírással rendelkezzen a fogyasztói igények tekintetében, hogy legyen szándék és igény haladni tovább, felfelé. A történet másik része az úgynevezett névazonosság, amely szerint birtokbor-kötelesség valósághűen közvetíteni a pincestílust, amely többalapanyagos esetben az alkotófajták egyéniségének háttérbe szorítását is jelentheti. És bár megesik, hogy ezek a peremfeltételek nem teljesülnek, a köveskáli Pálffy Pince esetében szó sincsen ilyesmiről. Kettőezer-tizenötben legalábbis semmiképpen sem. Külön öröm, hogy a műfaj sznobigényeit egy alapvetően fehérboros pincének vörös színekben sikerült teljesíteni, ami a közel sem meggyőző átlagok alapján kifejezetten ügyes munkának számít.