Az éghajlatváltozás okozta kihívásokkal, a természetközeli művelésmódok terjedésével, a költségoptimalizálásra törekvéssel és a kutatási eredmények terjedésével egyre több helyen találkozni új, a megváltozott körülményekhez és igényekhez alkalmazkodó, direkt ilyen szándékkal kitenyésztett haszonnövény fajtákkal. A rezisztens szőlőfajták nemesítésének első hulláma a 19. század végén, a filoxéravész hatására indult, meg majd a 20 .században új lendületre kapott. A különféle természeti tényezőkkel, a gombás betegségekkel, kártevőkkel szembeni ellenállóbb fajták kutatása utóbb összekapcsolódott a környezetkímélő szőlőművelés és a költségcsökkentés igényével is. A 20. században mind Magyarországon, mind külföldön számos rezisztens hibridet hoztak létre a kutatók, csemege- és borszőlő fajtákat egyaránt. Ezeknek a művelése ugyan olcsóbb és fenntarthatóbb, de mivel nevük még a komolyabb felkészültséggel rendelkező fogyasztók számára is ismeretlenül cseng, eladni biztosan nehezebb a belőlük készített borokat.
Viszonylag kevés rezisztens fajtából készült borral találkoztam - hirtelen a Gyukli Solaris, a Nádas Borműhely Viktória Gyöngye, a Pécsi Kutatóintézet Jázmin és a Szentpéteri Néro ugrik be -, a múlt héten a Koch Borászatnak köszönhetően gyarapodott a sor.

A harmadik éve megrendezésre kerülő Gyengébb? Nem! nőnapi kóstoló ismét számos borászhölgyet és szép számú vendéget vonzott a Sofitel Hotel folyosóira (és jelenleg úgy néz ki, hogy jó ideig ez volt az utolsó nagyobb boros rendezvény). Volt alkalom régi barátokat üdvözölni és ritkábban látott pincéktől kóstolni egyaránt. Sok jó ismerőssel találkoztam (sajnos így sem jutottam el mindenkihez, de legalább pótoltam néhány, a Furmint Februáron kihagyott pincét is), sokat beszélgettem, a jegyzetelésre kevésbé figyeltem oda, de azért készült néhány nyúlfarknyi bejegyzés és sebtiben odavetett zárójeles pontszám, úgyhogy azokat közreadom.

A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

Nem az előítélet-készletemnek, sokkal inkább a gyakorlati tapasztalataimnak köszönhetően merem állítani, hogy az alföldi homokalapok vörösborai ritkán adnak okot az érdekmentes lelkesedésre. Szerencse, hogy vannak országszélesen ismert és kevésbé ismert termelők, akik az utóbbi években kifejezetten ügyesen kezdték el önnönmaga gatyájába rázni az alföldi vörösbort, mint hazai kategóriát, a munka pedig abban az értelemben sikeresnek látszódik, hogy mi is egyre gyakrabban és szívesebben isszuk annak levét.

Önkényesen szemezgetek, de indoklásképpen elég csak Kökényéket, Lantosékat vagy éppen a Csanádi Szőlőbirtokot említeni. Nos, úgy néz ki, hogy bár Sziegl Balázs eddig kicsúszott a látókörömből, a tegnap kinyílt-fogyasztott birtokvörösével odasorolta magát a homoki vörösklasszikusok közé. Ismét egy kiváló példa arra, hogy a dolgokat helyén kezelve igenis lehet érdekes, kellemes, őszinte és identitászavartól mentes síkvidéki vörösbort készíteni és kínálni. Ehhez persze kell egy nagyobb adag racionalitás, lényeglátás és egészséges önmérséklet is.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Az elején egy vallomás. Már legalább két éve nem iszom alföldi (vörös)bort. Kóstolókon, vendégségben rendre beléjük botlok, de a boltok polcairól már nem veszem le őket. Ez nem valami borvidéki fóbia, vagy eltartott kisujjú sznobizmus következménye, csupán annak, hogy már szinte soha nem veszek 2000 ft alatti vörösbort. (Ha igen, akkor csak biztos ajánlás után.) Az vesse rám az első követ, aki megannyi rossz kísérlet után nem adta volna fel ennek a kategóriának a feltérképezését. Mondanom sem kell, hogy ha nagyon nekiállnék, biztosan találnák ellenpéldát, de bevallom már nem érzek rá nagy késztetést. Ilyen előzmények után, egy ajándékba kapott bor nyitásával csatlakozom a borrajongó “Egy Hét Alföld” sorozatához. Az illat nyitás után közvetlenül még egész vonzó, de amint kap egy kis szellőztetést, a fanyarságból kesernyébe fordul, a tisztaság meg finoman szólva is bizonytalanságba csap át. Nem mondanám dohosnak, mert a nedves krumplin még innen, de az állott pinceszagon már túl van. Kár érte, mert mögötte egy egész szép gyümölcsösség is ott lebeg. Szájban sem rózsásabb a helyzet.  A gyümölcsöket lehúzza a savanya, a korty vége fáradt, kesernyés, fásságba torkollik. Ez a bor tipikus példája, hogy miért szoktam le az ezer körüli vörösök próbálgatásáról. Az utóbbi években summában többet buktam a sok ezerforintos vörössel összesen, mint a sokszor annyikba kerülőkkel. 3 pont, ha van valami masszív étel, amit lecsúsztat, de magában nem több kettőnél.

Amikor majd két hónapja stábunk részéről komolyra fordult az Egy Hét Alföld sorozat szándéka, az a gondolatom támadt, hogy nem egy palack alföldi borral fogok itthon eltölteni egy estét, hanem az akkor aktuálisan zajló Szegedi Bortérre fogok kilátogatni és úgy rendesen megszondázom az alföldi kínálatot. Rám is fért már, alföldi ember létemre szégyenteljes módon nem vagyok túlzottan képben az alföldi borokkal, volt hát mit bepótolni.

Szegedi Bortér. Forrás: www.delmagyar.hu 

Szóval, egyik este fogtam a lassan már porosodó jegyzetfüzet + mobil köpőalkalmatosság (+ pókerarc) kombinációt, melyek birtokában mindjárt komoly szakértőnek néz ki az ember és végigjártam az összes általam nem ismert alföldi bort mérő standot. A szortimentekből szúrópróbaszerűen kóstoltam, lehetőség szerint törekedtem rá, hogy mindenféle színű, stílusú bor kerüljön a merítésbe. Azokat a borokat, melyekből első blikkre szívesen innék máskor is aláhúzással jelöltem. Fogadjátok szeretettel:

A hajósi pincefaluból indult Csanádi-sztori akár újként is elkönyvelhető a maga hazai kontextusában, ugyanis '13-ban léptek ki először az öncélú borásztevékenységből a szélesebb publikum elé. Nem ismerem a történetet a maga teljességében, de úgy tűnik, hogy klasszikus, könnyű, letisztult és bonyodalmaktól mentes borok készítése a cél olyan minőségben és mennyiségben, amennyit és ahogy a Hajós-Bajai borvidék adottságai és a birtok lehetőségei megengednek. Különösebb koncepció nélkül ezúttal úgy döntöttem, hogy nem a nagyobb eséllyel rizikómentes fehérkínálatból szondázok, hanem bepróbálkozom egy könnyebb, klasszikus homoki vörössel. Tapasztalataim szerint a kékfrankos és a kadarka vígan működik ilyen körülmények között is, még ha értelemszerűen nem is adnak testes, súlyos, hovatovább komplex borokat. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló, hogy a klasszikus Bordeaux-fajták többnyire nem találják otthonukat az Alföldön, legfeljebb savra és rozéba szedve, tehetségesen kevert fajélesztővel. A kétszáztíz hektárnyi Csanádiék egyébként szabályszerűen ügyes kadarkát dobtak össze 2015-ből a császártöltési határban fekvő ültetvényükből.

Ez a bor ugyanis ékesen demonstrálja, miképpen lenne szükséges belőni az olcsó, közérthető de mégis szerethető homoki vörösbort. Szinte silleresen halvány színű és híg, de a szó kevésbé pejoratív értelmében. Hordót minden bizonnyal nem látott, az illat direkten gyümölcsös, epres-málnás, kifejezetten frissítő. A korty egyszerű vonalvezetésű, gyakorlatilag tannintalan, savai viszont igényelnek némi toleranciát. Hosszú, határozottan fanyar véggel búcsúzik. Sokoldalú bor, ami a felhasználhatóságát illeti. Magában is könnyen elfogy, de egy halászlevet is ügyesen lekísérne, arról nem is beszélve, hogy ilyen savakkal simán működne egy jobbféle viceházmesterben is. A végeredmény persze kompromisszumos, kevesebbet mutat ugyanis a fajtából, cserébe többet a helyi stílusból. Veszedelmesen csúszik, jutalma stabil 4 pont. (1450 Ft, Bortársaság)

Kozmetikázhatatlan tény, hogy az Alföld a múlt zavaros huszonhat éve alatt sem tudott az újmagyar borrevolúció bizonytalan alapokra épült várának ékes bástyájává lenni. A szerteágazó indokrendszer visszafejtése helyett inkább tapasztalati alapokon osztom meg a tényt, miszerint műértő körökben az Alföld-hátrány nem fikció, sokkal inkább létező sztereotípia, amely rendszerint a homoki borok előzetes megmagyarázkodását, mentegetését eredményezi. Miképpen a legtöbb előítélet-rendszer, nyilván ez is alapul bizonyos valóság-tényeken, de számtalan termelő és sok, sőt, egyre több bor mutatja, hogy a homoki bortermelés sem fekete-fehér. Bár nem vagyok tudományos alapokon elhelyezkedő szakértője a borvidék-témának, az "Alföld"-fogalom kapcsán elsősorban a mennyiségi szemlélet, az oxigénmentes körülmények között, irányított módon érő-erjedő könnyű fehérborok és rozék kerülnek a mindenféle képzeletbeli tekintetek elé, melyek jobb esetben képesek ügyesen, hovatovább szórakoztatóan kiszolgálni az honi-magyar folyóigényeket. Egy-egy vörös kivétellel. Inkább kérdés, mintsem állítás, miszerint akad-e kiút a jelen homoki borainak korlátaiból, vagy a borvidéki adottságokból felhúzott üvegplafon átüthetetlen. Mi mindenesetre – mintegy összcsapatilag – arra vállalkoztunk, hogy egy hétig figyelemközéppontba tereljük az Alföld-témát, ezzel adva teret azoknak a boroknak és termelőknek, melyekről egyébként sokszor méltatlanul, hovatovább indokolatlanul hallgat a szak- és szakbarbár-sajtó.

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.