A "Fine wines" főcím alatt futó kóstolók 2022-től képezik a Bortársaság Borsuli "választékának" fix részét. Hazai pincészetek ikonjait felvonultató magyar vörösborok, illetve komoly nemzetközi fehér, vagy vörös tételek kerülnek a górcső alá ezeken az estéken (külön magyar fehérboros esemény nincs, a nemzetközi fehérboros sorban viszont szerepel egy száraz tokaji furmint). A külföldi boros kóstolók esetében az alapkoncepció szerint magas presztízzsel rendelkező, klasszikus - akár több évszázados hagyományokra visszatekintő, vagy az Újvilág esetében gyorsan az élvonalba kerülő - borvidékek jól bejáratott szőlőfajtáiból, elismert termelő által készített, magas minőségű, komplex, hosszú érlelési potenciállal kecsegtető borok szerepeljenek a sorban.
Hét tétel szerepel a sorban, ilyen szűk keretek között persze nem lehet a világ minden fontos termőhelyét bemutatni, muszáj szelektálni. A fenti okok bemutatott borvidékek, pincészetek és ezzel a kiválogatott tételek tekintetében is előfordulnak változások, az évjáratok cseréjén túl is. Ez - a sorban szereplő borok magas minőségén túl - is egy ok lehet, hogy akár többször is jegyet váltson az ember ezekre az alkalmakra, így tettem én is.

A fehérboros kóstolón kétszer jártam már (1., 2.), most másfél év "szünet" után a vörösboros eseményre voltam újra kíváncsi.

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

Ígértem több chardonnay-s posztot erre az évre, most íme, itt van a legterjedelmesebb. Még korábban összegereblyéztem egy 2017-es sort, nagyobbrészt magyar borokból, néhány nemzetközi kihívóval kiegészítve, összesen 14 palack gyűlt össze.

A Bortársaság Borsuli a kóstolásba bevezető foglalkozások és a fajta vagy régió szerinti tematikus estek mellett időnként afféle "felsőpolcos" eseményeket is meghirdet, amelyeken válogatott borok vagy pezsgők kerülnek terítékre. Jó pár évvel ezelőtt jártam már egy "nagy fehérek" kóstolón, idén tavasszal a vörösborokon volt a sor. A mezőnyben olyan tételek szerepeltek, amelyek magas presztízzsel rendelkező - akár több évszázados hagyományokra visszatekintő, vagy az Újvilág esetében gyorsan az élvonalba kerülő - borvidékek jól bejáratott szőlőfajtáiból készültek, elismert termelő pincéjében, és a magas minőséggel együtt komplexitást és hosszú érlelési potenciált is hordoznak, így valóban megérdemlik a "fine wine" rangot.

Az Aurelio Montes, Douglas Murray, Alfredo Vidaurre és Pedro Grand által alapított Vina Montes több mint 30 éves múltra tekint vissza, és mára Chile egyik vezető borászatává vált. Az Alpha borcsalád premium boraival az elsősorban exportpiacokat célozták meg és komoly is sikereket is arattak a nemzetközi színtéren. Az Alpha Special Cuvée borok ezt a sikert igyekeznek meglovagolni és egyben túlszárnyalni, még magasabb minőségre törekedve.
Itthon ebből a borcsaládból a sauvignon blanc érhető el, amelynek korábbi évjáratai is érdekes színfoltként tűntek fel az újvilági "fajtársak" mezőnyében. Én most a 2018-as évjáratot kóstoltam meg.

Maroknyi olyan borász-dinasztia létezik a világon, amely akár már évszázadok óta meghatározó szerepet játszik a borvilág történelmében, legjobb példa erre valószínűleg az olasz Antinori család, amely a 14. század óta aktívan alakítja Olaszország boros szcénáját és komoly nemzetközi jelenléttel is bír. A Primum Familie Vini is ilyen családokat tömörít, és az egyesülés egyik alapítója, a spanyol Miguel Torres, maga is több kontinensre kiterjedő borbirodalmat mondhat a magáénak. A Torres családról és borbirtokairól szól a mai írás, természetesen sok-sok borral.

“A bor általában, a presztízsbor pedig különösképpen kulturális termék, különféle hiedelmek, előítéletek, vágyak és szándékok egyvelege, értéke javarészt szimbolikus, fogyasztása társadalmi hovatartozást jelöl. Aki az elithez akar tartozni, az azt issza , amit az elit” írja Váncsa István, az egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű szakácskönyvében aminél jobb felütést én biztosan nem tudnék írni, a Wineage nemrégiben megtartott, tizedik születésnapi partijának beszámolója elé. Borzasztó nagy sarkítás a kereskedés ikonikus boraira szűkíteni az írás keretét, mivel tényleg volt mód ezeken kívül is a látókör bővítésre, mégis ezeknek a boroknak a lenyomata maradt meg legmélyebben bennem, így még hetek múlva is képes vagyok ezekről egy rövid összefoglalót prezentálni.

Itt van két chardonnay, melyek az adott fajtán kívül legfeljebb annyi közös jegyet hordoznak magukban, hogy határainkon túlról érkeztek. Azon kívül pedig, hogy ilyesfajta fehérborokat megbízhatóságuk miatt néha, sőt gyakrabban is érdemes kóstolni és vásárolni, nincsen világfordító megfejtés. Az történt csupán, hogy a legutóbbi blogivás keretei között kinyíltak, és ha már így alakult, megkóstoltuk, aztán csakhamar elfogyasztottuk őket, utóbb pedig összehordtunk belőlük egy szokásos négykezű bejegyzést is.

Az utolsó melegebb őszi napok apropóján rendezni kellett még egy utolsó (?) fehérboros kóstolót, mielőtt a kiszáradt torkok inkább vörösborok után kiáltanak, hiszen mint tudjuk: "közeleg a tél". Ennek örömére ki is bontottunk néhány palack sauvignon blanc-t, szerte a nagyvilágból. A kötelező francia és új-zélandi mintapéldányok mellé dél-afrikai, chile-i, osztrák, olasz, horvát, szlovén és magyar versenyzők érkeztek. A végeredmény a kóstolócsapat túlnyomó részének véleménye szerint egy kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő, remek sor lett (rszabinál nagyobb volt a szórás). Új-Zéland hozta a kötelezőt, a francia és az osztrák mezőny sem okozott összességében csalódást, de jobban megosztották a társaságot. A volt jugoszláv tagállamokat képviselő két bor nagyon szépen szerepelt, igazán kellemes meglepetést okoztak, ráadásul ár-érték arányban is nagyon meggyőzőek.

A közel két és fél éve lezongorázott 2011-es pinot noir-kóstoló után adta magát az ismétlés lehetősége és igény, de sajnos az alkalom tovább váratott magára, mint szerettem volna, és nem is egészen úgy zajlott le, ahogy terveztem.
Az eredeti koncepció egy igen széles merítéssel dolgozó és hosszú 2012-es pinot sor volt, de szokás szerint herkulesi vállalkozásnak bizonyult a kóstoló időpontjának kiválasztása, így már lélekben kezdtem letenni az egészről. "Bánatomban" elkezdtem a párosával elkortyolgatni a borokat, a nem új-zélandi és nem francia versenyzőkkel kezdve, titokban arra bazírozva, hogy legalább a sor nagyobb részét kitevő két ország boraira sikerülhet egy külön alkalmat találni. Csodák csodája, sikerült is, így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a sor egy részét több részletben fogyasztottam el, míg a kb. kétharmadnyi részt képező francia és új-zélandi versenyzők egy külön alkalommal vakkóstoló formájában mérkőztek meg egymással egy nagyobb kompánia előtt. 
Ki tudja, esetleg valamelyest módosulhattak volna a pontszámok, ha a korábban elfogyasztott magyar, felvidéki, német, osztrák és chilei borok a vakon kóstolt sorban kapnak helyet, de ez most így alakult. Talán illett volna a körülményekre tekintettel szétszedni a sort, mégis úgy éreztem, egyszerűbb, ha egy posztba öntve írom meg a tapasztalatokat.

A novemberi kóstoló-dömpingből Tar Ferenc és a hozzá tartozó "borbirodalom" (Carpe Diem, finewines.hu, riesling.hu) is alaposan kivette a részét. A hónap során megrendezett több izgalmas kóstoló közül én kettőn vettem részt, syrah-kat és riesling-eket kóstoltunk (ittunk) meg. Mindkét alkalommal nagy élményt adtak a borok, gyakorlatilag egy év végi toplistát meg tudnék velük tölteni.
Kivételesen egy posztba sűrítettem az jegyzeteket, nem is szaporítanám tovább a szót, következzen a lényeg!

6-8 évvel ezelőtt a Budavári Borfesztivált a kezdetekben még igazi csodavilágnak számított nekem, a minőségi borokkal komolyabban ismerkedni kezdő borkedvelőnek. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok változás történt a borkultúra terén is. A borvilág ajtaja ugyanis szélesre tárult, egymást érik a kóstolók, fesztiválok, tömegével nyíltak a borbárok, a nagyvilág borai is egyre könnyebben megtalálják útjukat az egységsugarú fogyasztóhoz. A Budavári Borfesztivál már nem A FESZTIVÁL a borrajongók a számára, még ha az exkluzív környezet a turisták számára komoly hívószó is marad. A szüret időszakba lógó időpont, a növekvő költségek és a rendezvények növekvő száma miatt már a borászok sem tekintenek úgy rá, mint ahol kötelező a megjelenés. A boros kiállítók száma észrevehetően csökken, sokkal szellősebben állnak a standok a Vár több udvarában is a korábbi évekhez képest, sok nagy név is távol marad. 

Természetesen most is lehet épp elég bort találni a fesztivál négy napjára, de az utóbbi évekhez hasonlóan, két nap-este nekem bőven elég volt a borból és a forgatagból is, különösen úgy, hogy a második este sötétedés tájékán elsüllyesztettem a jegyzetfüzetet a táska mélyére és a köpködést is felfüggesztettem. Lássuk, mire jutottam addig, amíg fel nem áldoztam a szakmaiságot a hedonizmus oltárán.

Sauvignon blanc-okat vizsgáztattunk már egyszer idén nyáron, akkor egy kisebb magyar sor került terítékre. Most külföld következik, Óvilág és Újvilág vegyesen. Először nagyobb sort akartam kanyarítani az asztalra, utána gondolatban három borra redukálódott a menü, amelyet az utolsó előtti pillanatban sikerült mégis felduzzasztani. Igyekeztünk a barátságosabb árú tételek közül válogatni, sőt, némi plusz aktualitást kölcsönöz a sornak, hogy szerepel két olyan bor is, ami helyet kapott egy kereskedő (hamarosan véget érő) szokásos őszi akciói között.  

Miközben belföldileg a nyár első kombájnfecskéi bemelegítőköreiket fordulják a balatoni csabagyöngye-erdő zegzugos keresztútjain, hogy motorzúgással hirdessék a kettőezer-tizenhetes magyarszüret kezdetét, egy chilei bevándorlóbor már büszkén vállalja idei-identitását. A tavaszi szőlőszedéssel persze klimatikus ellehetetlenüléseink miatt nem is lehet versenyezni, szóval törvényszerű, hogy a chilei Montes menetrendszerű sauvignon blanc-ja előz, lát és győz. A tavalyi magnós-évjáratot furmintfan itta-írta, az pedig  elég jól szerepelt ahhoz, hogy a pénteki közösségi délutánszaunából az Újbuda-központ bevásárlócentrumának borboltjába menekülve egy aktuális palackot vegyünk magunkhoz, hogy aztán jól behűtve átküzdjük magunkat rajta az utolsó cseppig. A projekt természetesen sikeres teljesítéssel zárult, de azért komolyabb anyag ez, hogy mintegy megemlékezés nélkül merüljön bele az elfeledés betondzsungel-árnyékába.

A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

A nyári napforduló estéje, illetve Szent Iván éjszakája mindig is különféle vallási és világi ünnepek ideje volt, nem csoda, hogy országszerte egyre több boros rendezvényt is ehhez közel eső napra szerveznek meg. Az Etyeki Kúria tavaly szervezte meg az első ChardonnÉJ-t, és a rendezvény sikere után adta magát az idei folytatás. A Kúriánál úgy vélik, hogy az utóbbi időben parkolópályára állított chardonnay több figyelmet érdemelne, ezért összetrombitáltak néhány hazai és külföldi pincészetet, hogy közösen megmutassák a fajta különféle arcait és erényeit.
A vendégborászatok száma a tavalyihoz képest a duplájára nőtt és különleges reserve tételek is előkerültek a pincék mélyéről, így valóban elég komoly merítés jött össze a hazai kínálatból, néhány külföldi tétellel kiegészülve. A pincészetek mellett a Bortársaság is hozott néhány külföldi bort és pezsgőt. A Kúriával szomszédos EtyekM készített finomságokat a borok mellé és a kóstoló után egy koncert zárta az estét.

Amíg mi itt az északi féltekén még csak reménykedünk benne, hogy a 2016-os évjárat tökéletes lesz (bár pl. Chablis-ban sajnos erről már szinte biztosan letettek) addig a déli félgömbön már túl is vannak a szüreten, sőt - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - lassan az első fecskék is megérkeznek az új évjáratból.
Az 1988-ban alapított Vina Montes-nél 2015-ben készült először ez a kifejezetten korai szüretből származó sauvignon blanc. Az új bor nagy siker lett, így természetesen jött a folytatás. A közönséget általában megosztó fajta nekem nagy kedvencem, nyáron pedig különösen jól csúszik, úgyhogy ez a bor most éppen kapóra jött.

Nos, ez az olcsó chilei cabernet sauvignon, ez a kis spórias klasszikus annyira felizgatott, hogy olyan cikket írtam, ami esetleg egyeseket sértett volna. Össze is hívtam a Borrajongó szerkesztői bizottságát, hogy véleményezze az irományt. Amúgy ilyen bizottságunk nincs, nem is volt és soha nem is lesz, de most kikértem a véleményét. Szóval, az eredeti pamflet arról szólt, hogy ha én magyar tömegborász volnék, és 369Ft-os csúcsteljesítményeket állítanék elő (bármelyik magyar borvidéken), és megkóstolnám ezt a döbbenetes palackszámban előállított chilei bort, akkor rohadtul elfogna a páni félelem. Ha ugyanis lenne elég eszem, hamar rájönnék, hogy ott állok egy szánalmas fizetéssel, egy szaros gumicsizmában, tornyosuló raktárkészlettel és egyre csak csökkenő bevételekkel. Leesne ugyanis, hogy valaki a nyakamra hajt és teszi ezt máris olyan behozhatatlan előnnyel, amit az életem végéig se tudnék ledolgozni. És ha érezzük, ha látjuk, hogy valaki a saját sírunkat ássa, az bizony rossz érzés, senkinek sem kívánom. Itt pedig éppen ez történik.

Bő egy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy milyen jó lenne összetrombitálni az etyeki borászokat, együtt kóstolni, megismerni egymást és egymás borait. A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált, így jöhetett létre 2014 decemberében az az össznépi etyeki pinot noir-kóstoló, amin sok borásszal együtt akov, octopus és én is ott voltunk és amelyről akov írt beszámolót. Az első kóstolónak nagyon jó visszhangja volt a résztvevők körében, így nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. A 2015 nyarán megrendezett, sauvignon blanc-t fókuszba állító szeánszon sajnos egyikünk sem tudott részt venni, de a harmadik összejövetelen, a január elején megrendezett chardonnay-szemlén akovval ismét ott voltunk. 

Az EtyekM és a Haraszthy Pincészet után ezúttal az Anonym Pince és borásza, Szövényi Áron vállalta magára a házigazda szerepét. A közelmúltban átadott gyönyörű ikerpince kiváló, hangulatos helyszínnek bizonyult.

Ennek a posztnak a története annyi, hogy az egy évvel ezelőtti sauvignon blanc-kóstolón néhány tétel végül nem került felbontásra, ezek mellé összegyűlt még sok-sok - főleg marlborough-i - bor. Végül igen tekintélyes sor állt össze, ezen "szaladtunk" végig, majd néhány pinot noirral fejeltük meg az egészet. A 2 chilei borral kezdtünk, utána Új-Zéland és azon belül is Marlborough következett 11 tételen keresztül. A bónuszként megkóstolt négy pinot noir már négy különböző országból érkezett.

A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Úgy tűnik, hogy a Veritas nagysebességű külföldi kínálatbővítésbe kezdett: éppen hogy megittam, megírtam és kihevertem Dél-Afrikát, ismét meghívó érkezett a postaládámba. Ezúttal egy chilei termelő, a Santa Carolina boraival szélesedett a külföldi spektrum, ráadásul a stílus és az ár tekintetében is láthatóan széles merítéssel. Mondanom sem kell, hogy Dél-Amerikával is éppen annyira állok hadilábon, mint Afrikával, szóval éltem a lehetőséggel, és a pénteki munkanap zárásával, jól felpakolva indultam és érkeztem Győrből Óbudára, hogy folytassam az újvilági felzárkózást. Bár a bemutatóról – a vasúti közlekedés anomáliáiból kifolyólag – a kitartó rohanás ellenére is sikerült elkésnem, a kéttáskás városi futóedzés fáradtságaiért bőségesen kárpótoltak a kóstolt borok, és tulajdonképpen ez a fontos, semmi más.

Bár nem habzsolom tonnaszámra az újvilági borokat, alkalmanként kalibrálási célból bontok egy-egy palackot, ha éppen úgy van. És ha úgy van, akkor rendszerint meg is jegyzem, hogy az alapvető minőség ritkán kifogásolható, ellenben a jól körülhatárolható karakter és az egyediség hiányát annál sűrűbben vélem felfedezni, és nem csak a vörös térfélen egyébként. Az a bizonyos kötelező becsületes, itt-ott közhelyes teljesítésén túl üdítő lenne, ha a túlérettséggel kacérkodó, hordóval bőségesen megtámogatott minimumon túl ha nem is sokkal, de egy arasznyival többet nyújtana az alapszint. Majd' háromezerért ez talán nem is túl nagy elvárás, de csalódottan jelentem, hogy az egyik legnagyobb chilei exportőr ikerbora sem ugorja meg ezt a képzeletbeli lécet.

Pedig távolabbról nézve nem is olyan rossz a helyzet: a fele-fele arányban malbec és cabernet sauvignon alkotta, a kínálat legaljára árazott bor kétségtelenül ötletes nevet és címkét kapott. A baj, hogy a hozzáadott értékek sora itt ki is merül. Orrban még csak-csak rendben van a dolog, bár a fapadosan luxusra hangolt hordót nehezen bírja el a közepesnél alig izmosabb alapanyag. A testvéri rend beállni látszik: sem a cabernet alkalmi paprikája, sem a malbec vastagsága nem hangsúlyos, így együtt, ebben a borban egyfajta túlérett, déli kékfrankossá szelídültek. A korty disszonáns, az érett alapokat erősen savas, gyorsan kiürülő, komolyabb izgalmakat nem rejtegető folytatás váltja, érthetetlen, hogy ugyanakkor miként tűnik el benne tizennégy térfogatszázaléknyi szesz. Korrekt és iható, de nem találtam nyomós érvet amellett, hogy miért szeressem. 4 pont. (2 800 Ft, Bortársaság)

[A palack fotóját a kereskedő webshopjából vettem kölcsön.]

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!