Elég furcsa dolog májusban Furmint Február előkóstolóról írni, de az utóbbi 2 évben már hozzászokhattunk, hogy az élet nem várt fordulatokat produkál. 2021-ben elmaradt a Furmint Február hagyományos Nagykóstolója a Vajdahunyadvárban, 2022-ben ugyan lesz kóstoló, de mind az időpont, mind a helyszín megváltozott. A rendezvény Budára, a Hagyományok Házába költözött és idén kivételesen nem februárban, hanem május 19-én, azaz a jövő héten kerül megrendezésre.
Kézdy Dániel szokás szerint meghívta a sajtó képviselőit egy szűk körű beharangozó kóstolóra, aminek már évek óta a budakalászi Kálvária Pince ad otthont. A lehetőségnek duplán örültem, ugyanis jelen állás szerint a fő esemény idején éppen nem leszek itthon, úgyhogy 10 év után ki kell hagynom a legnagyobb furmintszemlét. A sajtókóstolón Szabó Zoltán hosszúhetényi borász tartott egy rövid, de informatív előadást a fajtáról, miközben 10 különböző furmint is várt minket az asztalon, borvidékek és évjáratok terén is széles spektrumon mozogva.

2022-re több kisebb-nagyobb chardonnay-s posztot terveztem, de az alábbi sor mégis inkább a véletlen műve. Az utóbbi két évben összegyűlt néhány 2019-es évjáratú balatoni bor a fajtából, így kézenfekvőnek tűnt őket egymás mellett megkóstolni. Nem különösebben drága borokról van szó, így kellemes, jól iható, hibamentes borokat vártam a sortól, az esetleges izgalomfaktor már bónuszként jöhetett szóba. Lássuk, hogy teljesített az ötösfogat.

Az idei Furmint Február még mindig nem lesz olyan, mint régen, a szokásos budapesti nagy kóstoló legalábbis biztosan elmarad, pontosabban májusra tolódik. Vidéken ellenben több furmintos rendezvényt tartanak ebben a hónapban, a Tokaji borvidék több településén és Köveskálon is. A furmintos hónap alkalmából én is bontok majd néhány furmintot, de idén az egyboros posztok inkább olyan borvidékekre kalauzolnak el, amelyeket nem feltétlenül a furmint okán ismerünk, pedig készülnek belőle szép borok. Ma a Balatonfelvidék egyik legfontosabb termelőjének, a Pálffy Pincének a furmintjával ismerkedünk meg közelebbről.

A szeptember eleji badacsonyi hétvége egy kisebb kitérővel indult, mégpedig a Káli-medencébe, konkrétabban Köveskálra, a Pálffy Pince teraszára. Sajnos nagyon régen jártam a Káli-medencében, bár minden évben eszembe jut, hogy milyen jó lenne itt eltölteni néhány nyugodt napot. Talán majd jövőre... Egy káli hangulatból és borozásból szerencsére azért most is kijutott, még akkor is, ha csak röpke egy órát töltöttem a lemenő nap fényében fürdő borteraszon.

A badacsonyi nyár sorozatot két fiatal tehetséggel folytatom, akik azon túl, hogy főállásban a borvidék egy-egy meghatározó borászatánál dolgoznak, saját kis birtokukról is palackoznak bort, de ha ez nem lenne elég, még egy közös vállalkozást is tető alá hoztak. Földi Bálintról és Palkó Zsoltról lesz szó, valamint a Lepold Antallal hármasban megalapított A Két Jóbarát meg az Anti névre keresztelt formációról, ami akár lehetne egy klasszikus rock vagy punk trió neve is, de nem az, hanem a három fiatal borász közös szerelemgyereke.

(Badacsonyörs - innen készül Földi Bálint borainak egy része)

Földi Bálint saját borai nem kóstoltuk meg, amikor május végén a Sabar Borháznál találkoztunk, de a borász megígérte, hogy legközelebb azokra is sort kerítünk. Amikor a Villa Sandahl meglátogatását terveztem, Bálint kötött össze Palkó Zsolttal, és gyors egyeztetést követően a Villa Sandahl kóstolótermében ültünk le hármasban egy napsütötte csütörtök délelőttön, hogy együtt végignézzük a saját boraikat és a közös projekt tételeit. Mivel Zsolttal rögtön ezután kóstoltuk le a Villa Sandahl-ról szóló írásban szereplő második sort is, valószínűleg egyéni rekordot döntöttem a délelőtti borkóstolás című versenyszámban. A lehetőségekhez mérten azért igyekeztem a lehető legjobban koncentrálni és jegyzetelni a hosszúra nyúlt, kora délutánba átcsúszó bormaraton során.

Folytatódik a rajnai rizling-szemle, a Sabar-trió és a badacsonyi négyesfogat után most földrajzilag kicsit szélesebb merítés következik, de még mindig hazai terepen maradva. Öt borvidék öt rajnai rizlingje került egymás mellé ebben a körben, néhány bor talán meglepő helyekről, elsősorban vörösboros régiókból érkezett.

Egy borbloggertől elvárható erény lenne az objektivitás, de bármennyire is szeretnénk, mi sem tudjuk függetleníteni magunkat magunktól, azaz vannak kedveltebb és kedvelt fajtáink, borvidékeink, borstílusaink, ad horribile dictu, borászataink is. A tramini (illetve változatai) például nem tartozik a kedvenc fajtáim közé, nem véletlen, hogy ritkán is szerepelnek a fajta képviselői a blogon. Nem annyira a jellegzetes aromakészletével van bajom, de valahogy ritkán fordul elő, hogy a szerkezet és a díszítőjegyek egyszerre betaláljanak nálam. (Itthonról legnagyobb arányban a somlói traminik váltak be, tavaly pl.: Barcza Bálinté vagy Györgykovács Imréé.)

A múlt héten tettem egy óvatos próbát három magyar traminivel, három különböző borvidékről, reménykedve, hogy hátha rátalálok a ritkán kóstolt fajta kellemes és szórakoztató képviselőjére vagy képviselőire is.

smét egy olyan pince érkezik a "tegnap ittam" sorozatba, amely csak elvétve szerepelt eddig a blogon és egyébként is régen kóstoltam tőlük bármit. Istvándy Jenő Pincészetének boraihoz talán kétszer-háromszor volt szerencsém, de az utolsó emlék is régi. Barátokkal töltöttünk 5 éve  a pünkösdi hétvégét Szentbékkállán töltöttük, ahol egy helyi hagyománynak mondható pincetúrán is részt vettünk. A pincénél akkor jártam futólag, de szerintem azóta nem is ittam tőlük semmit. Most véletlenül futottam bele boraikba egy egészen más célú bevásárlás során, és ahogy az ilyen alkalmak során gyakran előfordul, egy palack bor is a kosárban landolt.

A hazai boros vérkeringésből részben kiesve talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy a köveskáli Pálffy Pince aktuális tevékenységével kapcsolatban sincsenek érzékszervi tapasztalataim. Kivételt csak a közelmúlt egyik legjobb rozéja képez, amiből persze nehéz lenne távolabbi következtetéseket levonni.

Tekintettel arra, hogy egy – feltehetően termőhelyi – olaszrizling már alkalmasabb erre a feladatra, megpróbálkoztam a Fekete-hegy aktuális évjáratával. A biztos meggyőzés helyett össze is zavart rendesen.

A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.

A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.

Kétségkívül az olaszrizling az egyik, ha nem éppen a legnagyobb fajtavesztese fogyatkozó szabadidőm által szűkebbre szabott érdeklődési körömnek. Ritkán kóstolom, még annál is ritkábban iszom, így hát azt sem tudom, merre haladunk és hol tartunk azóta, hogy nagyjából öt évvel ezelőtt csalódva szürcsöltük keresztül magunkat életünk talán egyik legrosszabb borsorán. Ennyit a múltról, ugyanis az elmúlt hét napban sikerült három olaszrizlinget is előbb megkóstolnom, majd pedig szabályosan elfogyasztanom, amelyből következik, hogy itt és most elsősorban az elégedettségnek, nem pedig a szürkébbnek tűnő jövő siratásának van helye.

Tetszett ugyanis a szlovák Matyšák tizennyolcasa: magában kevésbé, fröccsben annál inkább, a nyár legjobb viceházmesterei keverődtek ki belőle. Pár nappal később még ennél is elégedettebb és meglepettebb voltam a Szászi-alapolasz aktuális évjáratától: nemcsak fajta-, de fehérviszonylatban is remek bor, esélye sem volt, hogy szódával is kipróbáljuk. Most pedig itt a Káli Kövek aktuális Rezedája. Az előzményekről már többször írtam (emitt talán először), és bár az túlzás, hogy minden évjáratát szükségszerűen megkóstolom, de a tapasztalataim azt diktálják, hogy ha évről-évre így teszek, azzal semmiképpen sem járok rosszul.

Sike Balázs és Velényi Réka borászata, a Skizo Borház feltűnő címkéivel, jó ár-érték arányú reduktív boraival tett szert szélesebb ismertségre, de korábban is és most is készülnek a pincénél komolyabb, termőhelyi borok is, amelyek most a "Hegyeink" fantázianév alatt kerülnek palackba. Több éve jártam utoljára a hangulatos kis badacsonytördemici borbárban, de most minden összeállt egy újabb látogatáshoz. A múlt hétvége egy részét éppen Badacsonytördemicen töltöttem, és ha már így esett, természetesen igyekeztem útba ejteni egy pincészetet is. Amíg a baráti társaság többi tagjára vártam, pont volt annyi időm, hogy a "Hegyeink" sorozatot végigkóstoljam, azután persze néhány "alap" Skizo-bor is a szomjas torkok áldozatául esett.

Példaértékű összefogás eredménye az immár negyedik évét taposó Egytőről-projekt, ugyanis Budapest legfontosabb borbárjainak többsége áll mögötte a Bortársasággal karöltve. A kezdeményezés résztvevői hagyományteremtő célzattal, a Kárpát-medencei szőlőfajták népszerűsítése jegyében 2016-ban készítették el közös borukat, amely minden résztvevőnél elérhető és kóstolható volt, és amelyet 2017-ből és 2018-ból is 2-2 újabb bor követett.
A kezdeményezés hamar kapott egy saját facebook-oldalt is, majd a névadásba bevonták a közönséget is, egy nyílt pályázat keretében, ahol végül az "Egytőről" győzedelmeskedett a beküldött nevek közül. A címkén az egy tőről fakadó ágak az összefogás résztvevőit szimbolizálják.
A cél jól iható, bisztrós stílusú, könnyed bor csavarzárral ellátott palackba zárása és a fogyasztók elé tárása. A fajták kiválasztásnál egyértelmű volt, hogy az Egytőről boroknak Kárpát-medencei fajtákból kell készülnie. Az első bor óta több borvidék több pincészete kapcsolódott be a közös munkába, és a jövőben is várható újabb borvidékek, illetve pincészetek bevonása.
A 2018-as újdonságok most debütáltak a nagyközönség előtt, a 0,75 teraszán, ahol az Egytőről mozgalomban részt vevő több borbár is hozott magával 1-2 bort (ezekről majd máskor), és ahol a friss tételek mellett a korábbi Egytőről borokból is előkerült néhány palack.

Tulajdonképpen szívesen beszállnék furmintfan Balatoni nyár-sorozatába. Ha azt vesszük én is elég sokat járok mostanában arra, olykor iszok ezt-azt. Csak az a helyzet, hogy én már ezt nem blogger szemmel teszem, így nincs jegyzetelés, lelki szemeim előtt nem látok posztokat, így senki ne várjon adekvát helyzetjelentéseket, tényleg csak egy-két emlékezetesebb borról írnék, az érdektelenebbek merüljenek a feledés homályába.

Szóval, legutóbbi túránk alkalmából eljutottunk a Pálffy pincéhez. Szépen helyet foglaltunk a képen látható fa alatti zugban és hajrá. Nagyjából végig kóstoltuk a szortimentet. Az alap olaszok kifejezetten jók voltak az árukért, jó érzéssel innám őket bármikor, pláne a Hét tőről-t. A top dűlősek, a furmint, a rosék, meg a vörösek inkább felejthetőek voltak. Ami semmibe nem passzol az a tramini. Talán a pincénél se szántak neki komolyabb szerepet, én mégis gyakorlatilag csak arra emlékszem.

Manapság már szinte minden napra jut legalább egy borkóstoló Budapesten, a legváltozatosabb helyszíneken, különféle témákat érintve. A bőség zavarában jó eséllyel mindenki megtalálhatja a számítását szimpla borkedvelőtől a fanatikusig, már ha nem ódzkodik a társasági eseményektől. Az érem másik oldala, hogy alig akad olyan új induló boros rendezvény, ami még az újdonság varázsával hat. A Fermentation Fair névre keresztelt, a Tabánban található Czakó-kertbe szervezett kóstoló hírére viszont én is felkaptam a fejemet. A szimpatikus helyszín és az ígéretes kiállítói névsor mellett az sem volt elhanyagolható, hogy a szervezők - és kiállítók - egyike az a Homonna Attila, aki meglehetősen ritkán jelenik meg kóstolóféléken, szóval minden adott volt, hogy az első Fermentation Fair hozzon valami újdonságot  a színtérre.
A kiállítók mind természetközeli szőlőművelésben és borkészítésben gondolkozó magyar, osztrák és német borászatok voltak, akik ráadásul igen komoly kísérletezőkedvvel is meg van áldva, úgyhogy lehetett számítani néhány extrémebb tételre is.
 

Miközben a kertben a borászok töltögettek és meséltek, a belső fedett helyiségekben különböző témájú mesterkurzusokat is tartottak és a Terroir Squad (a projekt mögött álló Molnár Márk a Fermentation Fair másik szervezője) legújabb videóját is meg lehetett tekinteni az online megjelenés előtt. A program számomra beváltotta a hozzá fűzött reményeket: kellemes környezetben, nyugodt körülmények között kóstoltam sok érdekes bort, nem kellett rohanni, lehetett beszélgetni, nem volt tömeg. Nem tudom, hogy a látogatottság végül találkozott-e a szervezők elvárásaival, de a tervek szerint évente két ilyen eseményre kerülhetne sor. Én örülnék neki.

Köveskál gasztronómiájának és borkérdésének közelmúltbeli sikertörténetszerű felfutása nemcsak a szűkebb értelemben vett Káli-medencére gyakorolt jótékony hatást, de tolta magával a Balaton-felvidéket is, jól. Sikerek persze nem az ajándékfán teremnek, dolgoztak érte sokan és sokféleképpen. Ebből a munkából pedig a Pálffy Gyula és fia, Attila által szakmavezetett Pálffy Pince is kihasította a maga jelentős szerepét.

Bár a Köveskálra történő személyes visszatérést 2012 óta különféle magánéleti gyökerekkel rendelkező problémák miatt halogatom, időnként innen, a főfaluból is rácsodálkozom, mennyire kellemes borok készülnek arrafelé mostanában. Így történt ez most is, amikor rápróbálkoztam a friss olaszrizlingjükre. Pozitív irányba faragott a fajtával kapcsolatos előítéleteimen, ráadásul mindezt természetesen úton tette meg, ami ügyes dolognak számít.

Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
 

Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

Az alapszintű birtokborok piaci szerepkörének fontossága két szempontból feltétlenül alátámasztódni látszik. A létra első fokaként egyrészről elengendhetetlen, hogy meggyőző-megfelelő stabilitással és teherbírással rendelkezzen a fogyasztói igények tekintetében, hogy legyen szándék és igény haladni tovább, felfelé. A történet másik része az úgynevezett névazonosság, amely szerint birtokbor-kötelesség valósághűen közvetíteni a pincestílust, amely többalapanyagos esetben az alkotófajták egyéniségének háttérbe szorítását is jelentheti. És bár megesik, hogy ezek a peremfeltételek nem teljesülnek, a köveskáli Pálffy Pince esetében szó sincsen ilyesmiről. Kettőezer-tizenötben legalábbis semmiképpen sem. Külön öröm, hogy a műfaj sznobigényeit egy alapvetően fehérboros pincének vörös színekben sikerült teljesíteni, ami a közel sem meggyőző átlagok alapján kifejezetten ügyes munkának számít. 

Sarkítási szándék helyett inkább az egyszerűség kedvéért merem személyes benyomásokra alapozva állítani, hogy magyarföldi sauvignon blanc-t hálásabb és szórakoztatóbb feladat úgymond inni, mintsem kóstolni. Legtöbbször ugyanis az van, hogy a technológiai precizitás oltárán feláldozódik az egyéniség, amely többnyire olyan borokat eredményez, amelyeket boldog-boldogtalan bárhol és bármikor döntene lefelé a nyárközepi forróságban, miközben mindezen előnyökhöz nem társul semmiféle egyéniség, karakter. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Felesleges lenne mennyiségi értelemben túlbonyolítani, netán magyarosítani a fajtát, hiszen úgyis félcsepp lenne a nemzetközi sauvignon-tengerben, az pedig kevés a határtalan borpiacra történő kilépésre. A fajta ettől függetlenül beszél magyarul, közérthetően, ráadásul igény is mutatkozik rá a belföldi piacon, eszembe sem jutna tehát értetlenkedni ebben a tekintetben.

Sokat változhatott a Szabó Gyula irányítása alatt tevékenykedő köveskáli pince azóta, hogy úgy öt évvel ezelőtt egy hosszabb, a Balaton északi partján lebonyolított baráti nyaralás kellős közepén éppen arra vitt az utunk. Értelmezésem szerint az akkor még koncepciókeresés közben is kiváló italokat az asztalra lepakoló, de méretileg családias vállalkozás éppen abban az időszakban lépett rá az okos, lekövethető alapanyagok felvásárlásának útjára abból a célból, hogy szőlőn és boron keresztül mutassa be azt a terepet, ahol fejlődött a múlt, él a jelen és épül a jövő. Az azóta szárnyakat bontott faluboros koncepció megindokolta önmagát, a pince kínálata kiszélesedett, a borok lassan de biztosan el is érik célközönségüket. A káliköves fehéreket én is szondázom évről-évre, és a helyzet az, hogy többnyire az alapszintnél jobb, tisztább és élvezetesebb borokat kapok, ráadásul közel alapszintű forintkötegekért cserébe. Fogyasztói mennyország, már amennyiben a balatoni kínálatot vizsgáljuk. Azt nem tudom, hogy kékfrankos készült-e már a pincefalak között, de nekem újszerűen hatott a lehetőség, éltem is vele hirtelen felindulásból, amikor a Pozsonyi úton a Jászai felé sétálva éppen belesett egy borkereskedő az utamba. Az meg különösen jó, hogy nem is csalódtam.

Lassan itt a február, és mint tudjuk, ebben a hónapban éppen csak a csapból nem folyik furmint. A februári furmint-cunamira készülve, mintegy ráhangolódásképpen a hétvégén megkóstoltunk néhány furmintot a 2013-as évjáratból, de hogy ezúttal jobban kimozduljon a kóstolóbrigád a - főleg Tokaj és Somló által meghatározott - komfortzónából, igyekeztem a borokat minél szélesebb körből válogatni a termőhelyet illetően. A két legismertebb furmint-termőhely ezúttal csupán egy-egy nagy pincészet két-két – különböző árkategóriát képviselő – borával képviseltette magát, mintegy viszonyítási pontként. Most inkább azon volt tehát a hangsúly, hogy más borvidékeken dolgozó borászok furmint-interpretációival is alaposabban megismerkedjünk. (A furmint népszerűsége egyébként is nő, egyre több termelő telepíti.) Tokaj, Somló és a Balatont körülölelő borvidékek mellett az országhatáron túlról is érkezett néhány palack, így lett teljes a sor.

Többek között ungert is velem tartott "Furmintország" eme kis szeletkéinek felfedezésében, úgyhogy az ő jegyzeteit is közreadom.