Úgy tűnik, hogy a Veritas nagysebességű külföldi kínálatbővítésbe kezdett: éppen hogy megittam, megírtam és kihevertem Dél-Afrikát, ismét meghívó érkezett a postaládámba. Ezúttal egy chilei termelő, a Santa Carolina boraival szélesedett a külföldi spektrum, ráadásul a stílus és az ár tekintetében is láthatóan széles merítéssel. Mondanom sem kell, hogy Dél-Amerikával is éppen annyira állok hadilábon, mint Afrikával, szóval éltem a lehetőséggel, és a pénteki munkanap zárásával, jól felpakolva indultam és érkeztem Győrből Óbudára, hogy folytassam az újvilági felzárkózást. Bár a bemutatóról – a vasúti közlekedés anomáliáiból kifolyólag – a kitartó rohanás ellenére is sikerült elkésnem, a kéttáskás városi futóedzés fáradtságaiért bőségesen kárpótoltak a kóstolt borok, és tulajdonképpen ez a fontos, semmi más.

Az nem kérdés, hogy az ország elég extrém jelenségnek számít a világtérképen a maga négyezer kilométernyi hosszúságával, amihez ráadásul mindösszesen százhetven kilométernyi szélesség jutott. Az más dolog, hogy a borok tekintetében a hossz negyede, körülbelül ezerötszáz kilométer releváns az ország közepén, ami – bár alapvetően mediterrán klímával bír – a szélességi dimenzió mentén három egységre tagolható. A Csendes-óceán közelében található területek hűvösebbek, ami inkább a ropogós-gyümölcsös fehérek és a túlérettséggel nem kacérkodó vörösek pályája, míg az ország Andok-közeli másik széle a zúzós nagyborok terepe, és a kettő között ott az arany (?) középút. A lényeg, hogy az extrém változatos földrajzi adottságoknak köszönhetően (említve az Atacama-sivatagot is északon) jelentős napi hőingadozással kell számolni, ami – állítólag – még izgalmasabbá teszi a történetet.

A chilei borok története egyébként ötszáz évvel ezelőtt kezdődött, ekkor spanyol telepítésekkel próbálkoztak, melyek közül az egykori mennyiségrekorder, a País még mindig megtalálható az országban. A spanyol telepítések persze kikoptak a tizenkilencedik század közepén, helyüket a filoxéramentes országba vándorló európai borászok közreműködésével a francia fajták foglalták el, ennek következménye, hogy a vörös tőkék majd’ fele cabernet sauvignon (fehérben a rokon sauvignon blanc tud felmutatni hasonló helyzetelőnyt).

A Santa Carolina pincészetről dióhéjban egyébként annyit, hogy egy helyi hierarchia része: a történet az agrárium széles fogalmával foglalkozó Watt’s S.A. csoporttól indul, majd az összesen kétezer hektáron gazdálkodó Carolina Wine Brands borkészítési ágon keresztül folytatódik a Santa Carolinával. Mindegy, nem akarok belebonyolódni, a lényeg, hogy a Carolina Wine Brands nevében José Tomás Andueza, a vállalat európai exportmenedzsere (fotómon, és elnézést a borzasztó minőségért) mutatott be néhány bort úgy, hogy azzal igyekezett a teljes Santa Carolina ár- és minőségspektrumot lefedni, az meg külön jó, hogy én is ott lehettem, kóstolhattam és jegyzetelhettem.

Santa Carolina Cellar Selection Sauvignon Blanc 2014

Az alapsorozat egyik fehér tagja, és mint ilyen, pont azt és pont úgy hozza, amit és ahogy ettől a kategóriától elvárunk: egy a tucatból alapon egy korrektül elkészített sauvignon blanc, ami identitásmentes, azaz éppúgy készülhetett volna bárhol máshol, mint ahogyan egyébként chilei. Zöldes-bodzás, friss és ropogós illat, kerek, jó savakkal érkező korty, de erőteljes neutralitásával azért nem rúgja be két lábbal az ajtót. Akarom mondani: nem annyira erőteljes, hogy kiszálljon az ember a fél palacknál, hanem megissza az egészet, mert jólesik. Nyilván a gasztronómiában is sikeres, és ezt nem csak a listaár ismerete mondatja velem. Ennyi, azaz 4 pont. (1300 Ft)

Santa Carolina Cellar Selection Cabernet Sauvignon Rosé 2014

Fenntartásaim vannak, és – becsületemre mondom – nem az alapanyag miatt: bár nem tipikus, azért itthon is készül cabernet-ből rozé, sőt, alkalmanként még zseniális is tud lenni. Ez itt viszont nem lesz aduász: a szín silleres, az illat közhelyes, jóindulattal epres-málnás cukorkát dönt magából, de a tutti-frutti emlegetése sem ördögtől való. Fröccsnek ne csinálja meg senki, a savakat ugyanis félúton maga mögött hagyhatta. Talán a végén egy kevés feltűnik, de a maradékcukor-gyanú azért nem áll jól ilyen vékony alap mellett. Megint az van, mint ilyenkor mindig: látni vélem a célközönségét, de az biztos, hogy nem én leszek az. Talán 4 pont, alulról. (1300 Ft).

Santa Carolina Reserva Sauvignon Blanc 2013

Ha jól emlékszem, akkor ez az ultimate kedvenc a szélesebb közönség körében, és hát meg kell kóstolni ahhoz, hogy megértsük, miért. Körökkel előzi az alapbort: egyrészt felülírja a sauvignon-papírformát, nem az elsődleges zöldességre gyúr, annál mélyebb, sárgadinnyés-trópusi illatokkal fogad. A szűklátókörűség hátránya, hogy félrecímkézettnek gondolom, de nem, ez ilyen. Kóstolva sem cáfol rá önmagára: legkevésbé sem tolakodó, sőt, tök elegáns, egyensúlyos, gyümölcsös, finom és izgalmas, meg minden, amit ilyenkor mondani szokás. A lényeg mégis az, hogy úgy tud sauvignon blanc lenni, hogy nem rúgja ki a pohár falát. Must see, must drink, 6 pont. Úgynevezett négyzetméteres best buy. (2200 Ft)

Santa Carolina Gran Reserva Chardonnay 2011

Kilenc hónapnyi francia hordóval indult pályafutása, így igyekszik megidézni a klasszikus chardonnay-stílust. Orrban nem különösebben lep meg, láttunk-ittunk már ilyet itthon is: a vajas, édes trópusiakkal tömött illat nem emeli a tucat fölé, bár érezni, hogy érett a cucc rendesen. Szájban aztán megindokolja önmagát: az rendben van, hogy kacérkodik a hordós-túlérett sztenderddel, de olyan savai vannak, hogy az rögtön új koordináta-rendszert generál, és ahhoz igazít mindent. Van benne élet, van benne frissesség, és mégis komoly. Persze lehet kötekedni, hogy a szesz kicsit csíp a végén, de most éppen minek. Gyengébb 6 pont. (3400 Ft)

Santa Carolina Reserva Merlot 2013

Betonban erjed, francia hordóban érik nyolc hónapot. Ha jól jegyzeteltem, akkor Andok-közeli, nagy hőingadozású területről származik az alapanyag. Összességében rendben van, bár különösebben szokatlan dolgot nem tapasztaltam a kóstolásra során: tiszta és kiegyensúlyozott, mind az illat, mind a korty korrektül gyümölcsös, a tanninja sem tolakodik tulajdonképpen, hosszban viszont nem lesz bajnok. Gasztronómiába vele. 5 pont. (2300 Ft)

Santa Carolina Gran Reserva Carmenere 2011

Ha mennyiségileg nézzük, akkor Chile ötödik legfontosabb szőlőfajtájából szűrték. Egyet lépünk feljebb, ami azt jelenti, hogy előkerül a túlérettség, a hordó (amúgy elegánsan), és persze lehet sorolni a különböző túlérett-aszalt erdei gyümölcsöket is. Ettől eltekintve inkább csak megjegyezném, hogy a lecsengésben beintő alkoholédesség, a közepesnél több tannin és a nagyság ellenére ragadt benne annyi sav, hogy tulajdonképpen jól lehet inni. Rendben van, bár nem túl emlékezetes, alulról talán még a 6 pontot megkarcolja. (3400 Ft)

Santa Carolina Reserva de Familia Carmenere 2011

Pár kiló izmot szedett magára az előzőhöz képest, egyéb különbséget képtelen voltam felfedezni, ami adódhat a kóstoló tehetség(telenség)emből is. Egyébként megint szép a hordó, erőteljesek az erdei gyümölcsök is, a tannin sok, de nem érdes egyáltalán, integrált, egységes az egész bor. Kár a végén befigyelő édességért (fogalmam sincs, hogy mennyi a szesze). Legyen mondjuk 6 pont. (5100 Ft)

Santa Carolina Reserva de Failia Cabernet Sauvignon 2012

Bennem felmerült egy kis illó gyanúja. Ha így is van, az még alacsony toleranciaszinttel is elkönyvelhető elegánsnak. Óriási bor: mindenből sok van benne, de semmiből sincsen benne több, mint amennyi még éppen szükséges. Harapható tannin, veszélyesen érett piros gyümölcsök, szilva (!), meg a fene tudja, hogy még mi. Nagy, de nem telít el, és ez jó. Mondjuk 7 pont. (5100 Ft)

Santa Carolina VSC 2010

Csúcsbor, első felvonás. Meglepő konstelláció: petit verdot (60%), carmenere (15%), cabernet sauvignon (10%), mourvedre (10%) és malbec (5%). Sok-sok pont még több neves bormagazintól. Brutálisan sötét szín, elképesztő tartalmat ígér ránézésre is. Direktségről szó sincs: orrban füstölő, vanília, sokféle porrá asztalt piros gyümölcs, meg egyéb dolgok, amiket napok alatt sem tudnék megfejteni. Bitang korty, fejleszakító vastagság, a tannin sem épp visszafogott. Likőrösnek is mondható éppenséggel, vastagsága kilométerekben mérhető. Fejtse meg nálam rutinosabb kóstoló, nekem nem sikerült. Az biztos, hogy hegymászó felszerelést célszerű előkészíteni mellé. Vagy egy steaket. 7 pont. (11 400 Ft)

Santa Carolina Herencia 2009

Csúcsbor, második felvonás. A bor neve örökséget jelent, a koncepció körülbelül annyi, hogy ezzel a borral kívánják a jelenből kifejezni a múlt hagyományai iránti tiszteletet. A carmenere mellett gyakorlatilag indikálhatatlan mennyiségű cabernet sauvignont és malbecet tartalmaz. Három percnyi kóstolás alatt csak azt tudtam leszűrni, hogy rohadt nagy, veszettül komoly és döbbenetesen mély. Szétszálazhatatlan, vastag, a hordó másodlagos fűszerei nem kicsit emelnek a szépségén, de van benne élet is. Az a fránya alkoholédesség a végén, már megint. Erős 7 pont, enni kell mellé. Főleg, hogy nem látom azt a magyar fogyasztót, aki ilyen ár mellett be fog ruházni egy palackra. (27000 Ft)

A rendezvényen Osváth István meghívására vehettem részt. A Veritas egész csapatának köszönöm szépen a bemutatót, Istvánnak pedig külön köszönöm a levezető kóstolót, hát ezt meg főleg. Az első fotót innen emeltem el.