“A bor általában, a presztízsbor pedig különösképpen kulturális termék, különféle hiedelmek, előítéletek, vágyak és szándékok egyvelege, értéke javarészt szimbolikus, fogyasztása társadalmi hovatartozást jelöl. Aki az elithez akar tartozni, az azt issza , amit az elit” írja Váncsa István, az egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű szakácskönyvében aminél jobb felütést én biztosan nem tudnék írni, a Wineage nemrégiben megtartott, tizedik születésnapi partijának beszámolója elé. Borzasztó nagy sarkítás a kereskedés ikonikus boraira szűkíteni az írás keretét, mivel tényleg volt mód ezeken kívül is a látókör bővítésre, mégis ezeknek a boroknak a lenyomata maradt meg legmélyebben bennem, így még hetek múlva is képes vagyok ezekről egy rövid összefoglalót prezentálni.
Először azért megemlíteném, hogy a gigászi nevek árnyékában, mik tudtak nagyot villantani. Mindenekelőtt a kanadai illetőségű Henry of Pelham pincészet olyan rajnaikat hozott, különféle iskolázásokban a könnyedebbektől az aszúesszencia édesség szintjét hozó jégborokig, amik becsülettel helytálltak volna egy elit moseli kóstolón is. A stílus hasonló, több-kevesebb maradékcukor, pici alkohol, sok sav, intenzív illat és rengeteg gyümölcs. Nekem az alapszériás 14-es évjáratú bor volt a kedvencem. Uruguay-i borokkal itthon még a legelvetemültebb borrajongók is ritkán randevúznak, de Garzon Reserva Tannat 2015-ös évjárata nem csak ezért volt emlékezetes. Ilyen erőteljes, mégis érett és finom felszínű csersavakkal ritkán találkozni újvilági boroknál, nemcsak újszerűsége miatt volt érdemes kipróbálni. Ezen kívül is volt még temérdek jó bor, de engem két pincészet érdekelt igazán, mindkettő historikus okokból elsősorban. Hírnevüket nem elsősorban neves borguruk megapontszámai ágyazták meg, olyan eseményeken törtek be a világ élvonalába, mint a megismételhetetlen, (azért mégis megismételt) 1976-os párizsi kóstoló, vagy az ezt kopírozó berlini. Az elsőn a kaliforniai illetőségű Stag’s Leap szerepelt, míg a másodikon az Errazuriz pince méltán híres Don Maximiano-ja.
Elvileg a borok között sem árban sem presztizsben , sem pontszámokban nem voltak nagyságrendnyi különbségek, mégis nekem a Stag’s Leap szortimentje simán leiskolázta nemcsak az Errazuriz, de a teljes dél-amerikai elitkommandó apparátusát. A kaliforniai borokról simán el tudnám képzelni, hogy bordói elitborok mellett sem látszanának, lekváros újvilági borkomédiáknak sőt, a 2014-es Cask 23 és az egy évvel fiatalabb Fay olyan formát mutatott, amit tényleg csak a Garonne folyó közelében jellemzőek. Viszonylag fiatal koruk ellenére is szépen beépült tanninnal és ébredező tercier aromákkal bír, mellette temérdek érett szilva és feketeribizli adja a sokrétű korty alapját. Mindkettő elérte a 8 pontos szintet nálam. Előre megfogadtam, hogy nem csalinkázok el a sztereotípiák zegzugos ösvényein, mégis ki kell mondanom, ami végigkísérte a chilei armada elemzését. Akármilyen komoly szerkezetű borokat kóstoltam, a legtöbb esetben hosszúak, intenzívek, hovatovább finomak voltak, mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mesterien elkészített gumibogyószörpöket ittam. Ha placebo hatás, akkor az, de nálam működött. Néhány dél-amerikai bor azonban nekem is megnyerte tetszésemet. Az Errazuriztól , mind az alapszériás, mind a válogatás sauvignon blancja, nagyon intenzív feszes és élvezetes interpretációja a fajtának, a Salentein Primus Cabernet sauvignon 2013-as évjárata annak ellenére, hogy ez sem igazán az én borom és enneik is túl bőkezűen mérték az adományait - volt itt rendes, de minőségi hordózás, sok finomszemcsés tannin, rengeteg feketebogyóssal megspékelve - az összhatás mégis elég konzisztens képet mutatott.
A rendezvényen meghívottként vehettem részt, ezúton is köszönöm a szervezőknek.
