A hazai szürkebarát olyan, hogy jobb esetben sincs több árnyalata kettőnél. Nem reprezentatív ivómúltamból többnyire alapanyag-napoztatással savtalanított, súlyos és terebélyes borok rémlenek fel – volt idő, amikor örömmel mozdultam rá erre a stílusra, ma már más idők járnak. Friss tapasztalat, de az átlagnál körültekintőbb kezelés és egy kifejezetten rossz évjárat együttállása egészen meglepő, sőt, kiváló végeredményt produkálhat. Ludányi Balázs ’14-ese például ilyen. Még mielőtt a kelleténél messzebbre mennék a bejegyzés tervezett tárgyától, leszögezném, hogy Bussay László nem a könnyűre hangolt szürkebarátok elkészítésén munkálkodott. Határozottan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egy házibuliba cipeltem el magammal egy palackot a tízesből, és bár a körülményeknek és az elfogyasztott rövideknek köszönhetően nem emlékszem minden paraméterére, de hogy súlyos volt és zseniális, ahhoz kétség sem fér. Az aktuális évjárat az előzmények nyomdokain haladt tovább, bizonyítva, hogy nem célszerű visszakézből elutasítani a fajtát, még akkor sem, ha az analitika az ingerküszöböt megütően szélsőséges.

A tizennégy térfogatszázalék szesz és a félszáraz kategória ugyanis kellőképpen szélsőséges a zsigeri tartózkodáshoz. Pedig a végeredmény bőven túlmutat a korrekt kategórián. A kezdeti földimogyorós fülledtséget rövid manuális centrifugával leküzdve egészen vonzó, ami marad: barackos alap, némi trópusival megtoldva zavarmentesen, tisztán. A textúra a stílusnak megfelelően olajos, a korty vastag, de nemcsak súlya, hanem lendülete is van: a stíluson túlmutató savak egyrészt jól kerekítenek, másrészt vitán felül dolgozzák be a pár grammnyi maradékcukrot. Van benne erő és lendület, azon túl, hogy szélességének megfelelően sokszínű és gyümölcsös is. Szívesen innék itthonról hasonlóan lendületes nagyszürkéket. Ez ugyanis nem értelmezi újra a fajta itthoni kereteit, de azon belül átlagon felül teljesít. Szép, 6 pont. (2590 Ft, Bortársaság)

Bussay László fotóját innen emeltem át.