Itt az év utolsó magyar egyvelege. Buborékos ital és rosé csak mutatóban szerepel ebben a válogatásban, cserébe van sok fehérbor - elsősorban Tokajból és a Balaton környékéről - vörösbor - leginkább a Szekszárdi, illetve a Villányi borvidékről -, és akad néhány édes tokaji is.

2015 óta veszünk részt a Koccints aszúval! kampányban, amely az adventi időszakban kis hazánk egyik legnagyobb kincsére igyekszik felhívni a figyelmet és arra buzdítani a borfogyasztókat, hogy - ha máskor nem is nagyon - legalább karácsonykor aszúval koccintsanak az ünnepi asztalnál. Ma pedig éppen nemzetközi tokaji aszú nap van (mint tudjuk, már számos szőlőfajtának, illetve bornak van nemzetközi világnapja, 2017 óta az aszúnak is), remek alkalom, hogy megemlékezzek a kampány keretében kóstolt idei borról.
Ebben az évben a Grand Tokajtól kaptam egy aszút, a száraz és édes borok terén egyaránt remek 2013-as évjáratból, amikor is kiváló minőségű, botritisz által teljesen átszőtt aszúszemeket szüreteltek a borvidéken és gazdag, komoly potenciállal rendelkező aszúkat zártak végül palackba.

Nem ez lesz a legtipikusabb tokaji hárslevelű, az biztos, de ha a Tokaji Kereskedőház utódjaként tevékenykedő borvidéki óriás ilyen borokat tud produkálni a belépőszintű árfekvésben, akkor többféle okok mentén is van indok az örömre. Az egyik, hogy a párszáz forintos félédes hegyaljai lőrék helyét átveheti egy klasszisokkal emelkedettebb minőségi színvonal. A másik pedig a legális lopás élménye még az egységsugárnál szélesebb érdeklődési körrel rendelkező nagyivók (ezek lennénk mi) esetében is, hiszen nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy három euróért a hazai kínálatot tekintve ilyen, szélesebb kontextusban is értelmezhető minőségi színvonalat kapunk.

Itt az újabb magyar egyveleg, kevés vörössel, annál több fehérrel. Többek között sok bor a Gourmet Fesztiválról (a Bortársaság standjának köszönhetően sok sauvignon blanc-nal), a Gourmet-n és máshol kóstolt sok tokaji (szokás szerint), és az Egytőről júniusi rendezvényének nem "Egytőről" címkét viselő borai és persze 1-1 borbár-látogatás termése.

A négy évvel ezelőtt komolyabb ráncfelvarráson és névváltáson is átesett tokaji államborászat kvázi-alapborairól már legalább kétszer írtunk bloghasábjainkon. Járjon utána itt és itt, aki valamilyen okból kifolyólag lemaradt, kimaradt. A reform szükségességével kapcsolatban véleményem szerint általános egyetértésről beszélhetünk, az úgynevezett új út sikerességét pedig mindenki ítélje meg saját belátása és nézőpontja szerint. A magamét már többször kifejtettem, szerintem az irány jó, a borok nemcsak szerethetők, de végre méltók is a borvidék régi nagy híréhez. Az alapszint kitisztítása kellemes, pénztárcabarát és populáris borokat eredményezett, melyek befogadhatók a laikusnak, de élvezhetőek a nagyfogyasztónak is. És hát van az a mondás, miszerint ha rendben vannak az alapok, érdemes lehet a többivel is foglalkozni.

Tokaj államborászata óriásit fordult saját tengelye körül, ami mintegy szabályerősítő kivételnek tűnik a magam egyszerű igényrendszerrel bíró fogyasztószemszögemből. Tévhit ugyanis, hogy az emberléptéken túlmutató mennyiségi termelés nem történhet megfelelő minőségi keretek között. Tévhit, amelyet a hazai bortörténelemnél és -méretnél jelentősebb országok és borvidékek már évtizedes távlatokban cáfolnak. Közvetlenebb tapasztalatok és ismeretek hiányában csupán az eddig kóstolt borok alapján tudom állítani, hogy a Grand Tokajjá alakult Tokaj Kereskedőház megnevezésű állami részvénytársaság pályára állt, eképpen végre értékelhető, hovatovább szerethető fehérborok előállításába kezdett, és ezzel mindannyian nyerni fogunk. Hosszú- és rövidtávon egyaránt. Azt ugyan nem tudom, hogy az édesek milyenek, de az alapszinten fogant tokaji szárazak fajtában és házasításban egyaránt remekelnek. Végre tiszta, jól elkészített és szerethető borok készülnek, melyek vásárlása már nem rizikó, hanem mintegy világkifordító biztos pont a hazai borpiacon. És ez így is van rendjén.

Oknyomozó újságíró legyen a talpán, aki el tud igazodni a Tokaji Borvidék legnagyobb borászata, a Grand Tokaj háza táján. A korábbi Tokaj Kereskedőház megújulásának meghirdetése idején kiemelt kormányzati figyelemről, minőségi megújulásról, ismert tokaji borászokat is felvonultató új szakmai stábról (Áts Károly, Balassa István, Majoros László), külföldi tanácsadókról, forradalmi marketingstratégiáról, borvidéki fejlesztési programokról és milliárdos összegekről szóltak a lelkendező híradások. A legtöbb helyi borász is bizakodó volt, hogy a "Kerház" megreformálásával és a Tokaj felé áramló támogatásokkal a borvidék végre szintet léphet a nemzetközi porondon. Később aztán néhány nagy felzúdulást kiváltó döntés láttán már több termelőben is meghűlt a vér, mondván, hogy pl. a külföldi marketing-tanácsadók díja helyett az erre fordított összeget a borvidék szempontjából hasznosabban is el lehetne költeni. A kezdeti optimizmus után az újabb tudósításokban már akadozó támogatásokról, bizalomvesztésről, lecserélt vezetőségről lehetett olvasni, és ezzel párhuzamosan a tokaji bortermelők is folyamatosan egyre szkeptikusabbá váltak az állami mammut-borászattal, és ezzel együtt valószínűleg a borvidék életében történő állami szerepvállalással kapcsolatban is.
Azt, hogy a Tokaj Kereskedőház/Tokaj Grand elmúlt 3 éve vajon kidobott idő és pénz, egy legjobb szándék mellett is eltékozolt lehetőség, vagy esetleg csak valami újnak a kezdete volt, és hogy mit tartogat a jövő a cég számára, nem tisztem eldönteni, pláne nem megjósolni. Egy dolog viszont biztos: a borászat berkein belül meghirdetett minőségi paradigmaváltás megvalósulni látszik, legalábbis az itt szereplő 2015-ös száraz furmint ezt mutatja.

Miközben kialakulóban és kiteljesedőben van egyfajta beszélgetés, vita azzal kapcsolatban, hogy Tokaj mivel és hogyan hozakodjon elő a belföld és a nagyvilág számára, mintha túllendültünk volna a borvidék alapszintjének szondázásán, tárgyalásán. Nem célom az igazságosztás, már csak azért sem, mert kellően lemaradtam az elmúlt évek történéseiről: a hétvégi szakivó-evő gárdát összecsődítő Tokaj Grandnak közelébe se mentem, és nem kóstoltam semmit a ’13-as dűlős borokból sem. Úgy gondolom egyébként, hogy miközben a száraz csúcsokon kialakult egyfajta szakadék az ár és a minőség között, nem történt meg a termékpiramis okos, alapszintről történő felépítése. Az ambíciók tudatában, sőt, azoktól függetlenül őszintén mondom, hogy amennyiben Tokajt döntően a határokon belül kell meginni, úgy ez a projekt széleskörű piaci nyitást igényel. Jó borokat, ráadásul elérhető áron. Fogadjuk el, hogy ebben a sok dolgot annál is többféleképpen integráló Tokaj Kereskedőháznak is hatalmas szerepe van. Az első szárnypróbálgatások alapján – fogyasztói oldalról nézve – úgy tűnik, hogy ez a szerep kiteljesedni látszik, aminek én nagyon örülök. Meggyőződésem, hogyha a címszereplő borhoz mérhető anyagok fogják elhagyni az állami bázist, az sokat fog lendíteni a borvidék ügyén.