Bár ismeretes a fecske és a nyárcsinálás közmondási viszonyrendszere, azért kétségkívül izgalmas látni és kóstolni a minőségi borivószemmel kietlen bükki télben bárminemű bort, ami a maga őszintének ható erejével pozícionálja rá a vidéket az úgynevezett ivótérképre. Hát még olyat, amilyet Borbély Roland és József készít Gallay fedőnéven, hatvanszázaléknyi zenitből és maradékrésznyi pinot blanc-ból, ráadásul spontán és finomseprőn – hosszú- és rövidtávú memóriám bevetésével is csak azt tudom mondani, hogy én még ilyet máshonnan sem ittam, nemhogy a Bükkből.

Sem a terület, sem a pince múltját és koncepcióját nem ismerem behatóan, úgyhogy gondolatilag csak abból tudok építkezni, amit a kulcsszavakból dolgozó – egyébként a maga módján rendkívül informatív – weboldalon olvastam. Mindesetre nekem úgy tűnik, hogy itt kétirányú forradalom zajlik: a borvidék pozicionálásán túl hangsúlyt kap a hagyományos, természetes úton történő borkészítés (az erre mostanság divatossá vált és olyan sűrűn használt jelzőt következetesen nem kívánom leírni), ami amúgy is egyedi arcot szokott eredményezni karakterileg. Szimpatikus továbbá, hogy a rendelkezésre álló tizenegy hektárról letisztult végeredményt tárnak a fogyasztók elé: van három dűlő, ahol a jelek szerint három fajtából (az említettek és zweigelt) összesen két bort szűrnek, egészen konkrétan egy rozét és ezt a fehéret, ami a bejegyzés tárgyát is képezi.

A címkeinformációkra alapozva az a határozott véleményem alakult ki, hogy ez a fajta paraméterkonstelláció (Bükk, zenit, pinot blanc, finomseprő, spontán erjedés, szűrés-derítés hírből sem) aligha fér bele az alkalmi borivó rendszermátrixába. Aztán ahogy elmélyültem benne, úgy változott meg a véleményem: ez tulajdonképpen egy széles körben kedvelt vonalvezetésű bor. Úgy is mondhatnám: közel sem ízlésidegen. Tehetsége elsősorban abban rejlik, hogy a hordózott-súlyos karakter mellett nem épült le a frissessége. Sőt. Az orrban bepiszkáló vaníliás hordószálka mellett azért sűrűn maradt benne gyümölcs, a karaktert a citrusféléken túl trópusi gyümölcsök, árnyalatnyi vajasság határozza meg. A korty alátámaszt: a combos savak szinte rombolnának, ha nem gazdagítaná a már-már narancsborosan cseres vég, és az orrpróbával azonos gyümölcsösség. Hosszú és tiszta, ugyanakkor nincs híján lendületnek és feszességnek sem: ügyesen ötvözi a súlyosabb fehérborok öblösségét a könnyűre hangolt alapok friss savasságával. Izgalmas szöszölni is vele, de könnyű fogyasztani is, ami nem utolsó szempont, hanem az elsők egyike. Egyedi és finom, úgyhogy nem is sajnálom tőle a 6 pontot. Egyetértés van. (2590 Ft, Borfalu Bortéka)

[Az alapanyagot biztosító Pittyén-dűlő fotóját a pince weboldaláról ollóztam ide.]