A Kreinbacher-alapszintben az a jó, hogy kicsiben, olcsón és megbízható minőségben mutatja meg azt, amit Somló tud a klasszikus helyi fajták vonatkozásában. A friss évjárat már külsőben is illeszkedik a belsőhöz: egységes, letisztult és csavarzáras, az arculat modernséget sugall, a parafa-para meg elmarad, úgyhogy mindenki jól jár. Az ad-hoc minisorozat keretei között én egy dimenzióval lejjebb, valamint néhány évvel előrébb léptem, és másodikként megnéztem, mit tud a ’12-es alapszint furmintban és juhfarkban megfogalmazva. A csalódás menetrendszerűen elmaradt, igaz, óriási meglepetéseket sem tartogattak a borok.

Kreinbacher Furmint 2012

Ez a típusú klasszikus furmint-megfogalmazás kedvelt szokott lenni a műfajon belül. Fajtaszerűen neutrális, gyümölcsügyileg nem áll hadilábon, összbenyomásilag viszont elég sűrű, illatban pedig annyira tipikus somlói, hogy annál jobban már nem is lehetne. Némi benzinnel támogatott hűvös karakterű illat, húsleves, trópusiak csak a háttérben, citrusfélék a fókuszban. A korty izomsavakkal dolgozik elejétől a végéig, ez adja a struktúrát és a hosszt is, viszont el tudok képzelni olyan ízlést, ahol ez már sok. Meglehetősen hosszú, hossza mentén viszont kanyarmentes, tizennégyes szeszét problémamentesen integrálja. Savtoleranciával 5 pont, a többiek esetleg fröccsben próbálkozhatnak. (1590 Ft, Bortársaság)

Kreinbacher Juhfark 2012

Visszafogottabb, cserébe gyümölcsösebb is, valószínűleg szélesebb körű ízléstámogatásra találna egy nem reprezentatív felmérés keretei között. A csavarzáras fülledtség hamar elillan, helyét barackfélék és némi körte veszi át, a lappangó reszelt alma viszont nem sejtet hosszú jövőt. Kóstolva nem tolakszik, kevésbé fanyar, mint a furmint, bár a savszegénység szóba sem jöhet. Elsődleges előnye a tisztasága, ugyanakkor nagy koncentrációt, komoly rétegeket értelemszerűen nem rejteget. Érzetileg száraz, bár gyanús, hogy a sok savat kerekíti pár gramm maradékcukor. Finom, egynapos korában erős 5 pontot hoz, amiből másnapra már jelentősen veszít. (1990 Ft, Bortársaság)

Nem a borok, inkább az időhiány, valamint a vákuumdugó hibája, hogy a palackokban maradt három-három deciliterek ötödik napra ihatatlan mértékű oxidációt szenvedtek el. Önhibámnak köszönhetően egy ideig nem lesz szükségem rizottóbor-utánpótlásra.