Augusztus 20-a alkalmából rendezték meg a Nemzeti Bormustrát, amely magyar fajtákból készült borok és magyar ízek végtelen sorát ígérte az erre éhes látogatónak. A kóstoló egyben utánozhatatlan helyszínt is kínált, hiszen a Váci utcában, egy exkluzívnak tetsző épület tetőteraszán került megrendezésre. A szervezők csúcspontként a Nemzet Tűzijátékát jelölték meg, előre megfestve a robbanó rakéták fénye alatt hungarikumozó úri közönséget. Ez eddig maga a mennyország ígérete, de a valóság sajnos másmilyen ecsettel dolgozott.
Először is a szervezők benézték a célcsoportot. Összeszerveztek ugyanis egy tényleg komoly felhozatalt, összesen 100 pincészet vagy 250 magyar fajtából készült borát lehetett kóstolni. Eltekintenék a szőlőfajták felsorolásától, legyen elég annyi, hogy a világkép-tágításra vágyó borkedvelő kéjes kis nyögésekkel böngészné a listát. A látogatók azonban picit másképpen gondoltak a rendezvényre. Ők enni-inni és tűzijátékozni terveztek, amivel nem is lenne gond, de a szervezők elpuskázták a lehetőséget, hogy valóban értő füleknek "zongoráljanak".
Másodsorban meg kell állapítsam, hogy a hazai borkultúra még mindig a BÉKA nagybüdös SEGGE alatt nyomorog. Vannak ilyen-olyan ötletszerű gondolataink, hogy ha lassan is, de azért javul a helyzet. Persze, ha a fiatalabb korosztály száraz rosé iránti igényét tekintjük mércének, akkor javul. Egyébként meg nem. Mondom ezt arra a díszes közönségre, amely fejenként 10.000Ft-ot fizetett ki a bejutásért. Ez azért minden bizonnyal komoly szűrő, aki ezt megengedheti magának, valószínűleg minőségi borra is költhetne. De nem költ, sőt bekötött szemmel jár. Mondom ezt testközelből, hiszen volt szerencsém egy pincészetnek besegíteni a töltögetésben. Sorrendben édes vöröset, rosét, félédes akármiket és persze muskotályt, no meg a jó öreg szódát keresik.
Miközben próbáltuk a cukrok felé elcsusszanó igényeket száraz borokkal kielégíteni, volt időm felvenni a borászok olykor kellemetlen nézőpontját. "– Uram, ez a bor savanyú!" – mondta egy középkorú hölgy a mellettem álló termelő arcába. „– Vörösbort tetszik? Könnyebbet, esetleg testesebbet parancsol? – kérdezem az idősödő hölgyet. – Valami savinyonossat adjon!” – hangzik az útmutatás. A következő percben egy öreg hölgy márpedig állítja, orvosa édes vörösbort írt fel neki! Rossz belegondolni, hogy szerencsétlen bortermelőket mennyi megaláztatás érheti ezeken a fesztiválokon. Ne csodálkozzunk hát, ha inkább kihagyják a rendezvényeket és maguk helyett avatárjaikat pattintják a pult túloldalára.
Harmadsorban szóvá kell tenni a szervezés hiányosságait, amelyek szabad szemmel is jól láthatónak bizonyultak. Először is annyian akartak vacsorázni, hogy folyamatosan 100 méteres sor állt a 3-4 kajáspultnál. Esély sem volt táplálékoz jutni. A kiállítók nem tudták effektíven hűteni a borokat, jég nem volt, csak hűvös víz. Asztalonként egy literes kiöntő állt rendelkezésre, amelyet soha senki nem cserélt ki, a termelőknek kellett vele a WC-re szaladgálni. Nem volt továbbá világítás, így nyolc óra után már a kiállító sem látta mit tölt a vendégnek. A tűzijátékot követően vagy 300 ember próbált a helyszínről szabadulni, ami csak két kis-közepes méretű felvonóval volt lehetséges. A félkész épület lépcsőházait ugyanis lezárták és beriasztották. Vajon egy pánikkal járó balesetet tudtak volna kezelni a szervezők? Nehezen hiszem. Végül itt-ott fel lehetett fedezni a biztonságiakkal konfliktusba kavarodó vendégeket, elfojtott szóváltások zaja szűrődött a lelakatolt kijáratok felől.
A fekete járdovány, a juhfark, a furmint, a tihanyi kék, a csókaszőlő, a kék bajor, a rózsakő, a kadarka és a vulcanus meg csak hülyén néztek, hiszen jobb lett volna nekik a palackban, mint a Nemzeti Bormustra fogságában ragadni.
