A hobbiborírás, mint ön- és közszórakoztató tevékenység egyik vállalt koncepciója, hogy az erjesztett szőlőlé tudatos – és néha bizony kevésbé öntudatos – fogyasztása mellett eszünkbe sem jut vizet prédikálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a megpiszkálatlan magyar közmondás irányelveit nem szükségszerű betartanunk, ugyanis dehogynem. Éppen ezért felesleges a kelleténél messzebbre következtetni ahhoz, hogy belássam: a hülyeségre a vonalnak ezen a végén sincsen mentség.

Még akkor sem, ha az történetesen figyelmetlenségen alapul. Nyilván nem én vagyok az egyetlen félműveltnek hitt borfogyasztó, akihez többször fordultak már bizalommal az úgynevezett borvásárlási szaktanácsadás témakörében ismerősök, barátok és ismeretlenek. Azt is tudjuk, hogy az ilyen érdeklődések során az alkalmi fogyasztó nem az első borkereskedésbe rohan jóféle premier cru-t degusztálni, hanem befordul a hipermarket-sorok vonatkozó polcai közé és onnan próbálkozik minőséget ár/értékben leemelni. Az ilyesfajta polcok pedig gazdagon ültetett aknamezőnek számítanak az óvatlan és ezért nem különösebben körültekintő fogyasztó számára. Ugye ti is találkoztatok már neonszőnyeg alá söpört vertikális-sorokkal? Elégszer, többször és még annál is eggyel többször hívom fel ilyenkor a figyelmet arra, hogy az árcímkéző, a polctöltő, de az akciós újság sem ismeri az évjáratot, mint fogalmat és mint az adott bortípus szabad változóját. Hiába, az időjárást százévnyi jogi vita után sem sikerült felelősségre vonni azon nemzetközileg is ismert gaztette miatt, hogy nem szíveskedik évről-évre ugyanazt nyújtani.

Addig viszont célszerű megtanulni a számokat, kinyitni a szemeket, megfordítani a palackot és alaposan meggondolni, hogy az adott bortípus adott évjárata ellenértékileg képvisel-e annyit, mint amennyit alatta szíveskedtek feltüntetni. Nyilván ez is megérne egyszer egy közfelvilágosító különírást, de most mégsem erre vállalkoztam. Sokkal inkább tolok egy coming out-ot, ugyanis a fentiek figyelmen kívül hagyása vezetett oda, hogy a múlthéten egy háromnapos rombor-etap keretei között keresztülszűrtem magamon ezt a 2008-as Vida-kadarkát.

És bár buktam a mutatványon, akkorát azért mégsem. Miután hazai keretek között gondosan eltávolítottam a palackról a vásárláskor még nem kifejezetten gyanús porréteget és különféle komplikációk nélkül dugótlanítottam a történetet, egy öregedő, de még nem halott bor fogadott. Pedig tippelni sem mernék, hány éves gondos palackérlelésen ment keresztül a raktár-, majd a neonsor ápoló-eltakaró sírjai között. A szabályosan rozsdabeütésű, kissé zavaros küllem kezdeti csalódottságát a tompuló, de érett és még életteli piros gyümölcsök igyekezték ellensúlyozni. A korty rendezettsége, a még teljesen vállalható, közepesen élénk savszerkezet, a minimál-tannin és a közepesnél rövidebb búcsú összességében egy korrekt ivóbor benyomását keltették. Nem részletkérdés persze, hogy frissen-ropogósan azért bizonyosan több dinamika volt a cuccban. Az pedig, hogy a majd’ háromezer forintnyi készpénzem nem a lefolyóban végezte, tulajdonképpen félsiker. Persze nem életszerű, hogy valaki önszántából látogató-belépőt vált egy idősek otthonába, hogy ott körülnézve tapasztalatokat gyűjtsön. A stabil 4 pont ugyanakkor nem kérdés, a fogyaszthatóság kérdésköre pedig érdektelen, hiszen úgyis megitta már mindenki, aki valaha birtokolt belőle. A beragadt készletet pedig hagyjuk inkább a hiperekre.

Take care. (cca. 2900 Ft, csepeli Tesco)