Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

A sor nagyobb része semmiféle nyomot nem hagyott bennem. A roussillon-i Boudau pince Petit Closi Muscat 2017 fajtajelleges illatú volt, tiszta, de lapos és rövid. A franken-i Zehnthof-Luckert Gelber Muskateller 2017 már eggyel jobb volt, a fajtajellegen és tisztaságon túl jó savú, porzóan száraz, illetve volt legalább egy  minimális jelenléte. El lehet iszogatni aperitifnek, meg kaja mellé is, egy szűk 5 pont jár neki, de 12 Euro körül inkább mást vegyünk. Az Első Mádi Borház Sárgamuskotály 2015-öst egyik társunk hozta. Nem vártam semmi jót egy ilyen idős alapmuskotálytól, ezt hozta is, szétesett volt, öreg, élvezhetetlen.

Ezután jöttek azok a borok, melyek arra voltak hivatottak, hogy bebizonyítsák, hogy komolyabb szárazként is megállja a helyét a fajta. Először a dél-stájer Polz pince 1er cru Grassnitzberge 2015-ből. Sajnos élő példája annak,  ha egy muskotály fülledt, nem jó illatú, akkor minden erényét elveszti, akkor is, ha szerkezetileg némiképp többet ad a megszokottnál. Nem tetszett.  Majd Demeter Zoltán Őszhegy sárgamuskotálya 2016-ból.  Elég megosztó volt. Szerkezetileg mindenképp több, mint egy átlag sárgamuskotály, de jóval kevesebb, mint amennyire az árcédula indokolná. Illetve ült az egészen egy ilyen megbarnult almás-propoliszos, némiképp Pierre Frick-borokra emlékeztető oxidációs aromakészlet, amit én speciel elég jól el tudok viselni, ha a bor mellé kellően energikus. Volt, hogy úgy éreztem, hogy megvan benne ez az energia, érdekesnek, ha nem is jó vételnek találtam, de olyan is volt, hogy inkább bizonytalannak tűnt. Nem az igazi.

Ezután következett a Tokaj Nobilis 2017-ese, mely át hivatott minket vezetni a maradékcukros muskotályok  csábító világába. Hát, őőő, most ez se igazán jött be. Nagyon visszafogottan hozta a muskotályt, szájban a cukor adott ugyan neki némi teltséget, meg savak is voltak, csak ízek nem nagyon.  Bár egyesek megtalálták ebben is az örömet, nagy átlagban mégis úgy éreztem, hogy eddig csalódás a sor és kezd kialakulni egyfajta lincs-hangulat.  Így a legjobbkor jött az elzászi Marcel Deiss Muscat d’Alsace 2015. Végre a nyilvánvaló fajtajellegen túl vannak az illatban izgalmak, szálaznivaló fűszerek, egyáltalán némi mélység ígérete. Szájban is végre megjelenik egy jóféle olajosság a textúrában, végre vannak ízek is, lehet harapni, nem kell magyarázni. Ha belegondolok, hogy ez a bor még mindig nem több egy erős 6-osnál és mennyire a mezőny fölé nőtt, akkor jobb is, hogy nem nagyon írtam eddig pontokat.  Képzeletben átruccanunk a Mátrába, jön egy 2016-os édes bor egyik részvevőnk  jóvoltából  a Dominium pincétől. Érett, szaftos muskotályos szőlő aromái, teltség, savak, lendület, eddig jó, ugyanakkor oda nem illő szúrósság, zöldesség, ami már kevésbé. Nem áll össze. Ismét előkerül a Boudau pince Roussillon-ból, ezúttal egy erősített édesborral rukkolnak elő, illetve én :) Muscat de Rivesaltes 2016. Buja és intenzív, muskotályos szőlő, zöld színű körte. Nagyon tiszta, hordóminta-szerűen primőr, harapható ízekkel, a végén rendesen befűtő alkohollal. Ezzel együtt is tetszett, találtam benne úgy 6 pontnyi örömet.

És jöjjenek a végén a nagyágyúk, ami miatt egyáltalán kedvem szottyant írni az egészről! Clos Canarelli MPG (Muscat á Petit Grains) 2011.  Azaz apró szemű muskotály Korzikáról. A pince neve igen jól hangzik arrafelé, régi elfeledett fajták feltámasztása fűződik a nevükhöz. Ezt a muskotályt 18-as potenciális alkohollal szüretelték, az erjedés 15%-nál megállt, 45 g maradékcukorral. Az alapanyag két éves hordós érlelést is kapott. Hát gyerekek, ez valami brutál jó cucc. Elképesztő krémesség, bujaság. Jellegzetesen muskotályos, de attól sokkal több, komplexebb, egzotikusabb, kortalan masszív struktúrába ágyazva. Ilyet is lehet? Lehet kissé túlzó a 8 pont rá, de az újdonság élményével együtt mégis itt állt meg a skála. Alois Kracher, Rosenmuskateller 2011-es TBA páros a Fertő tó menti Illmitz-ből. Az első a Zwischen den Seen a nagyfahordós/tartályos változat. Fantasztikusan buja, hájjal kenegetős élmény a 6 puttonyos aszúnál is sűrűbb muskotály kvintesszencia. Lehengerlő, színes ízkavalkád.  Ismét 8 pont. A Nouvelle Vague új barrique-ban érlelődött. Talán még sűrűbb, még krémesebb, még mélyebb, de kevesebb benne a frissesség, ami annyira jól állt az előzőnek ezen beltartalom mellé. Ettől még ez is lenyűgöző, sőt voltak akiknél ez volt a nyerő, de egyetértettünk, hogy a különbségek nüansznyiak. És végül egyik társunk jóvoltából egy Szepsy Aszú 2005. Nem épp témába vág, de azért rémlik, mintha ebben is szokott volna lenni némi sárgamuskotály csak az íze végett. Első megközelítésre csalódás a két rosenmuskateller után. Nem olyan buja, nem olyan hízelgő, nem olyan sima. Aztán persze, ha azoktól elvonatkoztatunk, akkor igen komoly, és hozza is azt, amit egy klasszis ilyen korú aszútól elvárhatunk. De úgy éreztem, hogy többet nem. Savak vannak megkérdőjelezhetetlenül, de a fiatalkori varázslat már a múlté. Hát igen. Mindenki másképp nyomorog :)