Szeretném pár gondolat erejéig megszegni az egyboros sorozat íratlan szabályrendszerét, ugyanis a rövidre, de annál tartalmasabbra sikerült hétvégi Tokaj-túrából érdemes levonnom néhány következtetést, még ha csak mellékszálon is kapcsolódnak be a gerincet adó Gizella-sztoriba. Egy dolog olvasni arról az untig ismételt jelen idejű borvidék-portréról, melyben a sűrítménytől félédes múlt vastag, szinte radírozhatatlan ceruzájával igyekszik felülírni a belőle kitörni szándékozó jelent, és egy egészen másik ezt saját érzékszervekkel tapasztalni. Nem a szerencse, inkább az elszánt, kompromisszumot nem ismerő munka az oka annak, hogy a Sárga Borház teraszán ebédelhetünk, hogy a Tokaji Borecet Manufaktúra kiváló eceteit kóstolhatjuk, valamint a jövőt író borászok borait ihatjuk. Olyan ez, mint szélcsendben vitorlázni, de Tokaj köszöni szépen, jól van – gondoltam magamban, miközben Szilágyi Lászlóval kóstoltuk a ’12-es és ’13-as borokat.

Nehéz messzemenő következtetéseket levonni 2013-ról, hiszen a borok egy része még hordóban pihen, egy másik része pedig töltéssokk után még csak szokja a palackkörnyezetet, de most úgy tűnik, hogy ’13 savakban gazdagabb, erőteljesebb kontúrokat ígér, mint amit ’12 nyugodtabb, lekerekedettebbnek ható borai mutatnak. Félre az eufemisztikus hangnemmel: a friss borok után kóstolva a ’12-esek konkrétan savszegénynek tűnnek, noha erről szó sincsen. Birtokbor most sem készült, a friss évjárat alapját szárazban a Kastély furmint, édesben a Látomás fogja alkotni. Utóbbi túlteljesíti a neki szánt szerepet, nem kicsit, nagyon. Már szombaton kóstolva sem hittem a számnak, úgyhogy hoztam magammal egy kontrollpalackot otthonra, a négy fal közé, de hibázni az sem tudott.

A bor egyébként töppedt furmint-hárslevelű három dűlőből válogatva, és hát az egy dolog, hogy kimaxolja a klasszikus késői szüret-kategóriát, de kvalitásait tekintve még túl is merészkedik rajta, arról nem is beszélve, hogy az örömfaktora is indokolatlanul magas. Az egysíkú trópusi gyümölcsös-sztenderdet nem kevés élénk citrussal fejeli meg, amit mind orrban, mind szájban képes hitelesen előadni. Ha ráerőltetem magamat, és önfeledt habzsolás helyett megpróbálom szálazni, akkor komplex, hosszú, sokrétű és egyensúlyos. Amúgy csak borzasztóan jó inni, a közel százharminc grammnyi cukor dacára is. Amit a Szinszi (2012) nem tud savban, azt itt hatványozottan megkapjuk: hosszan vibrál, nem telít, inkább frissít. Kristálytiszta, finom és izgalmas. Nehezen tudom elképzelni, hogy létezik ennél jobb late harvest. Minimum 7 pont. (3 600 Ft lesz, ha polcra kerül)

[A palackomat a borász ingyen, mintaként bocsátotta rendelkezésemre.]