A kvantitatív piackutatási módszerek alapján magát az ország kedvenc borászataként jegyző Varga Pincészetről csak az nem tud, aki csukott szemmel és füllel járt az elmúlt húsz évben. A vállalkozás kronológiai áttekintésébe nem bonyolódnék bele még alapszinten sem, mert egyrészt túlmutatna a műfaj keretein, másrészt nem is különösebben érdekes számomra. A számadatoknál sokkal izgalmasabb, hogy miként látom az ország egyik legnagyobb boros kötődésű vállalkozásának jelenét az elsősorban minőséget, és csak másodsorban mennyiséget fogyasztó körök nézőpontjából.

A közelmúltban megújult (és egyúttal dicséretesen fogyasztóbaráttá alakított) weboldal alapján Vargáék harmincnál is több borfajtával igyekeznek a fogyasztók ízlését kiszolgálni a száraztól az édesig, a könnyűtől a testesig, és ez a tény azért felvet néhány kérdést.  A legfontosabb talán az, hogy lehet-e egy ilyen széles borspektrumot kizárólag magyar szőlőre alapozni, valamint egyenletes minőségen tartani úgy, hogy mindez szinkronban legyen a milliós palackigénnyel. Kóstolási tapasztalatok alapján ki merem jelenteni, hogy nem. Az alapszintet, valamint a kibocsátott palackmennyiség túlnyomó többségét alkotó borok finoman szólva nem jók, határozottabban fogalmazva pedig egyenesen borzalmasak. A tyúk-tojás kérdéssel teljesen analóg vita indítható akár arról is, hogy vajon a sűrítményes édes rozé volt-e előbb, vagy a fogyasztói igény, de abban legalább már sikerült belső konszenzusra jutnom, hogy a magyar köntösbe bújtatott olasz hulladék forgalmazása azért minimum bicskanyitogató bűn az egész ágazat ellen, amire igen nehéz elfogadható indoklást adni.

Ez az a pont, ahol a közvélemény szintjén kétfelé szokás ágazni: vannak, akik az alapszintű Varga-bűnök után inkább kitűzik a fehér zászlót, hovatovább filozófiai okokból nem is hajlandók pénzt ölni a szortiment felső szegmensét alkotó Aranymetszés-borokba, mások viszont rendszeres vásárlói a termékcsaládnak. Én úgy vagyok vele, hogy megértem az előbbieket, de az utóbbiak közé tartozom, ugyanis ezen a szinten olyan fix minőséget tud produkálni a badacsonyörsi üzem, ami már nyomokban termőhelyet is tartalmaz, ráadásul mindezt röhejesen olcsón. Ehhez persze le kell nyelni, hogy a prémium olaszrizling ezer forintos piacra jutását az édes merlot és társai támogatják, ami azért nagy kihívás a manufaktúrák, bioökológiai dinamikagazdaságok és nanoparcellák világában, de talán még nem olyan nagy bűn, hogy összeüljön miatta a Nemzetbiztonsági bizottság.

Ez csak azért jutott eszembe, mert körülbelül két hete híre ment, hogy ismét Aranymetszést akcióz a Lidl, úgyhogy el is kezdtem vadászni a saját palackomat, hogy ne maradjak ki a jóból. Két város négy üzletét túrtam fel, de sehol nem jártam sikerrel. Már épp feladtam a küzdelmet, mikor egy kedves mikroblogger felajánlotta, hogy leszállít nekem két palackot. Tegnap csapra vertem a másodikat, és hát minden bizonnyal nem írtam volna le az eddigieket, ha amúgy nem lett volna úgy jó, ahogy volt.

Technológiai és analitikai adatok híján annyit biztosan állíthatok, hogy pontosan ilyen egy hibátlan, de zavarba ejtően kockázatmentes késői szüret. Nem merészkedik messzire, de amit tud, azt legalább meggyőzően tudja. Az illat friss és hordótlan, trópusi gyümölcsökkel és barackfélékkel teli, de mentes a túlérett, botritiszes jegyektől. Szellőzéssel nem gazdagodik, de ezt a szintet képes három napon keresztül megingás nélkül tartani. A korty olajos, de nem túl sűrű, finoman gyümölcsös, de nem túl hosszú. Egy pillanatra sem billen el zavaróan édes irányba a struktúra, de egy kis savat még elbírna. Ennek híján pillanatok alatt, nyomtalanul tűnik el, gyorsan kívánva a következő két-három kortyot. Hagy maga után hiányérzetet, de hétköznapi édesnek így is bőven több, mint korrekt munka, egy ezresért pedig nevetségesen jó vétel. Gondolkodtam az ötösön, de a 4 pont legteteje ésszerűbb, úgyhogy maradjunk az utóbbinál. (1 000 Ft, Lidl)

[Az előző évjárat palackjának fotóját a pincészet weboldaláról metszettem.]