Picit rendhagyó, de talán hagyományteremtő módon vesszük most sorra az Úr kétezer tizenharmadik évének legelszomorítóbb „bortörténéseit”. De mivel félig tele a pohár, mellé a bizakodásra okot adó mozzanatokat is szemlézzük. Két szerzőnk már az Új Évre vigad, így olvassátok mindezt akov és ungert tollából.

Sírunk

A magyar borsajtó (akov): Egyre kevesebb olvasható szerzőt tud felmutatni az unalomban vergődő magyar borsajtó. A nyomtatott orgánumok halála már évekkel ezelőtt bekövetkezett. Pár szóban összefoglalva 2013-ban is ez jellemezte a hazai borírás művészetét: a nemzetközi kitekintés teljes hiánya (tisztelet a kivételnek), nulla transzparencia, szervilizmus, ingyenborok, meghívások és a fogyasztó megtévesztésére alkalmas rejtett promók hosszú sora.

A természetesség ára (ungert): Talán nem lettek hangosabbak, de továbbra sem akarnak szűnni azok a hangok, amelyek a borok készítési útjának milyenségét gondolják az első számú értékelési szempontnak, ezzel mintegy védve, zöld utat adva a bár természetesen úton előállított, de végtelen mennyiségű borhibába fulladó, zsákutcába tartó kísérletnek. Biodinamika ide, gépmentesített borkészítés oda, a bor akkor jó, ha finom, és jól esik meginni. Márpedig büdös, minden alkotóelemében szétálló bort nem jó meginni, és ezáltal helye sincs a polcon, maximum a pincében, kísérleti demonstrációként. A bor elsősorban legyen finom, élvezetes, és ha ez a pont teljesül, utána érdemes górcső alá venni, hogy hogyan készült, mi a története. Minden más megfontolás téves, a fogyasztó és a borkultúra elleni szándékos, megfontolt gyilkosság.

Év bortermelője díj (akov): Idén végleg sikerült kinyírni az egy évtizede még komoly megbecsülésnek örvendő „Év bortermelője díjat”. A korrekt, reduktív, de szinte alig kapható homoki borokat készítő Gálné Dignisz Évát ötödik jelölésre (!) választották a legjobbnak. Még a magyar borért valóban sokat tevő szekszárdi Heimann Zoltánt is sikerült maga mögé utasítania. Az egyébként gyenge, és számos ponton kérdéses jelöltlistát felállító bizottságnak szintén nem ártana transzparenciáért átnéznie a szomszédba.

Tömeges rendezvények (ungert): Bár örömre ad okot, hogy egyre több a hazai boros rendezvény, az elmúlt időszakban már nemcsak azért nem látogatom őket rendszeresen, mert a borkultúra szempontjából (is) haldokló vidéken élek. A legtöbb álló-sétáló kóstolón akkora tömeget igyekeznek egyszerre kiszolgálni, ami lehetetlenné teszi az okos, megfontolt kóstolást, a beszélgetést és az értékelést. Én a kevesebb ember mellett teszem le a voksomat, még akkor is, ha ezáltal drágább lenne a belépő. A legkiborítóbb jelenség mégsem ez, hanem a hazai borfesztiválok tetszhalott állapota; a rendezvények többnyire a borász jelenléte nélkül, kóstoltató személyzettel zajlanak, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit töltenek az egyébként édes vörösborra vágyó fesztiválozó poharába a pinceár háromszorosáért kínált palackokból.

Tokaj száraz borainak árazása (akov): A kóstolóasztalok visszatérő beszédtémája a tokaji száraz borok pofátlanul merész árazása. Blogunkon is egyre gyakoribb a meghökkent fogyasztó visszajelzése. A Bortársaság Tokaj Évjáratkörkép 2012 c. kiadványában leplezetlenül repkednek 6-8-10-12 ezer Forintos palackárak. Személy szerint én is cikkinek tartom, hogy évtizedes pedigré nélkül állnak ki termelők és kérnek boraikért iszonytató összegeket. Ismerve ráadásul a kézműves borászatok gyakran visszatérő technológiai problémáit, illetve a furmint oxidációra való hajlamosságát, igen komoly kockázatnak teszi ki magát, aki ennyi pénzt hajlandó elfeccölni egy palackra. És közben még az is lehet, hogy a furmint egy közepesen erős sorban sem állja ki a próbát.

Kinek a fia/lánya vagy? (ungert): „Csapatok vannak, és mi csapatokba állunk…” Az érdekek miatt személyek köré szerveződő, magukat meghatározó véleményformálóknak gondoló újságírók ténykedése nemcsak a magyar borsajtót ölte meg, hanem az értelmes párbeszédet, kommunikációt. Két szemem van, de a közösségi médiás kommentsorozatokat olvasva nem is kettő, hanem három szemem sír; borászokat istenszerű teremtményként védelmező újságírók itt, mindenen felháborodó, sértettségükben bloggereket pocskondiázó borászok amott. Értelmes, előremutató beszélgetés meg sehol. Ideje felnőni, és függetlenül megmondani valamiről, hogy jó vagy rossz, és utána ésszerűen megindokolni, hogy miért. Nem érdek, hanem érték alapján.

Nevetünk

Mátra (ungert): Egy évvel ezelőtt még a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egy borvidék ennyire elviszi nálam a 2013-as műsort. Pedig ez történt; Mátra mind fehérben, mind vörösben egyaránt bizonyította, hogy az ismeretlenség félhomályából előbújva képes lesz előretörni a következő tíz-húsz évben. Egy kritikus feltétele van a mennybemenetelnek: az árazás maradjon úgy, ahogy most van. Szerencsére úgy látom, hogy van egy fiatal, tenni akaró generáció (nem kizárólag a Tőkések), amely képes lesz véghezvinni ezt a küldetést. Addig is élmény ismerkedni az aktuális borokkal is; konkrétumok említése nélkül becsületes, hibátlan a polcon lévő kínálat döntő hányada.

Tokaj + 2013 = botrytis (akov): Az országszerte „színes” 2013-as év biztosan nem a valaha volt legjobb évjáratként fog bevonulni a hazai borágazat történetébe. Annyi viszont bizonyos, hogy Tokajban régen nem láttak ennyi nemesrothadást a szőlőfürtökön. A 2008 óta szűkölt botrytis idén végre megérkezett, és kiváló minőségű édesborokkal kecsegtet.

Weninger (ungert): Végigfutva Franz Weninger 2011-es vörösborain (néhány tételen többször is) nekem úgy tűnik, hogy olyan szortiment került ki egyetlen pince műhelyéből, amilyenhez csak nagyon kivételes esetekben van szerencsénk; érett, modern, jó ivású borok készültek, amelyek most is remekül fogyaszthatóak, de biztosnak tartom, hogy évek múlva visszanézve őket sem fognak csalódást okozni. És a legszebb, hogy ez nem kizárólag a pincészet sikere, hanem a borvidéké és az egész országé is. Lám-lám, képes csodákra a biodinamika, ha van mellé egy jó évjárat és komoly szakmai tudás.

Magyar kézműves sörök (akov): Skandalum, sőt vérlázító egy boros blogon ilyet előhozni. De az az igazság, hogy pár magyar kézműves sör igencsak felizgatott az elmúlt időszakban. Végre a kukoricadarával és aszkorbinsavval készülő ipari söreink sötét függönyén áttört valami világosság. Újra van iható, sőt mi több érdekes, koncentrált és komplex magyar sör. Persze a kis kézműves termelők egyelőre drágán dolgoznak és a borászokhoz hasonlóan technológiai problémákkal is küzdenek. Ennek ellenére az az érzésem, hogy a következő évtizedek magyar sörlegendái most íródnak, és erről lemaradni, bizony hiba volna.

Ezzel a poszttal minden kedves Olvasónknak köszönjük az egész éves kitartó figyelmet és egyúttal sikerekben, egészségben és alkoholos italokban gazdag, boldog Új Évet kívánunk! Hamarosan jövünk vissza.

(A kép Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett c. munkája. A Krén Emil és Marx Dániel fémjelezte Web Gallery of Art-ból vettük kölcsön.)