Ígértem több chardonnay-s posztot erre az évre, most íme, itt van a legterjedelmesebb. Még korábban összegereblyéztem egy 2017-es sort, nagyobbrészt magyar borokból, néhány nemzetközi kihívóval kiegészítve, összesen 14 palack gyűlt össze.

Rácz Miklós Tamás borairól sok szépet olvastam az elmúlt évek során, de valami megmagyarázhatatlan okból az én poharamat eddig elkerülték a borai. Eddig. A jövőben valószínűleg nem fogják. A diósviszlói kis birtokon mindössze három fajtából készül bor: chardonnay, pinot noir, cabernet franc. Ebből a háromból kettőt kapásból nem Villányhoz kötne az ember, a cabernet franc-t igen, de Rácz Miklós Tamás kezei között ez a fajta sem azt az arcát mutatja, mint amit a borvidéken megszokhattunk. Már külsőre is: burgundi palack és csavarzár, de stílusra is: burgundi vonások, mindez zéró hordóval.

A múlt bugyraiba vissza-visszajárkálva könnyen tűnhet úgy, hogy a Rácz Miklós Tamás vezette diósviszlói kisbirtok tevékenysége láthatatlan, esetleg érdektelen a számunkra. Ezt a zéróbejegyzéses statisztika ugyan bizonyíthatja, de attól még éppen az ellenkezője számít a valóságtól kevésbé elrugaszkodott állításnak, már ami engem illet. Kettőezer-tizenkettő óta ugyanis többször rácsodálkoztam már a háromfajtás – nevek szerint cabernet franc, pinot noir és chardonnay – alapra építkező, évi kilencezer palackos kisüzem tehetségére.

Hogy a villányi gyökerek ellenére nem izomszerű, hanem sokkal inkább feszesebb, érdekesebb és kísérletezőbb borok készülnek arrafelé. Hogy ennek ellenére rendre kellemes borok születnek minimális minőségingadozás mellett, amely a megbízhatóságuk mellett is tudnak meglepetéseket okozni. És ha valami, akkor egy kettőezer-tizennégyből szedett villányi franc, amelynek polci ára alig csúszik a nép-lélektani kétezres összegnél feljebb, szóval ez a bor egészen biztosan alkalmas arra, hogy a kellő előzetes rizikómérlegelés mellett kellemes meglepetést okozzon. Okozott is.