Ahhoz képest, hogy közel tíz évvel ezelőtt a pince fehérborai jelentették az első lépéseimet a minőségi szeszfogyasztás felé, nem állíthatom, hogy tisztában vagyok Béla és Bandi jelenével. Hűtlenségem elsődleges oka, hogy szerencsére rakásnyi érdekesebb borral találkozom, így se idő, se kapacitás arra, hogy az úgynevezett alapszintet keresztül-kasul bejárjam.

Néha azért jólesik nosztalgiázni. És hát jólesik inni olyan borokat is, amelyek inkább kikapcsolnak, mintsem gondolkodásra ösztönöznek. Ez a kékfrankos is ilyen, méghozzá a szebbik, szerethetőbbik fajtából.

Tény, hogy kékfrankosból nem nehéz a szó fogyasztói értelmében vett gyümölcsös végeredményt produkálni, de valamiért mégsem sikerül kellő gyakorisággal. Hát, most sikerült. Az illat tisztán epres, málnás és csipkebogyós, tisztasága átlagon felüli, ami hagyja érvényesülni a friss, túlérettségtől mentes gyümölcskaraktert. A korty egyensúlyos, arányos, savból és szeszből is még éppen annyi van benne, hogy ha nem figyelünk rá túlzottan, akkor gyümölcslének is képes álcázni magát.

A fentiek tükrében egyáltalán nem meglepő, hogy veszedelmesen csúszik lefelé a palack tartalma, másnapra elrakni belőle szinte lehetetlen. Finom, szórakoztató és élvezetes balatoni vörösbor a hétköznapokra. Néha ilyen is kell. Élményszerű 5 pont a jutalma. (2590 Ft, Bortársaság)