Az idei harmadik magyar és külföldi egyveleg jegyzeteinek összeszedésével alaposan megcsúsztam, nagyjából a tavasz második felében és a nyár első felében kóstolt borok tartoznak ide. A meleg napok beköszöntével erősen a fehér borok felé billent a mérleg nyelve, a vörösek közül maradtak a könnyedebb darabok és persze néhány rosé is bekerült a válogatásba.

Lassan behozva a lemaradást, összeszedtem a második "válogatáskazettát" a magyar borokból. A szokásos fehérbor-hangsúlyhoz képest most megint egészen sok vörös tétel jutott az aktuális válogatásba. Mutatóban van még 2-2 pezsgő, édes bor és egy rosé is. Érdekességképpen néhány régebbi tételt is kóstoltam, Kézdy Dánielnek és a Kálvária Pincének köszönhetően.

Az idei második magyar egyveleg a szokásosnál is terjedelmesebb lett, köszönhetően annak, hogy néhány pincétől több tétel is bekerült a válogatásba, például a Royal Tokajitól szinte egy mini kóstolós sor is. Sok tokaji és balatoni fehér, többnyire könnyedebb vörösborok, egy-egy pezsgő és rosé és néhány édes tétel szerepel ebben a merítésben.

A sok egyéb kóstoló után összeálltak az idei első egyveleg-posztok is, hazai pályával fogom kezdeni. Ebbe a válogatásba a szokásosnál jóval  több édes bor került, és itt kaptak a helyet az utolsó 2023-as rosé palackjaim is.

Egy fehér újbor már szerepelt idén a Borrajongón, ahogy egy Beaujolais Nouveau is. Most egy villányi vörös újborról lesz szó, a kategória talán legismertebb hazai képviselőjéről. A mára jól bejáratott Vylyan Bogyólé volt az első magyar újbor, amelynél a Beaujolais Nouveau-k esetében bevált szénsavmacerációs technológiát alkalmazták. Azóta hosszú idő telt el, az idei a Bogyólé huszadik évjárata. A recept azért nem volt teljesen adott, a borászat több szőlőfajtával is kísérletezett az évek során, de végül úgy találták, hogy az itthon rendelkezésre álló fajták közül a zweigelt a legalkalmasabb a bornál használt technológiához. (Nem kóstoltam minden évben a bort, de a 2023-as nekem is jobban bejött, mint néhány korábbi évjárat, amelyek kékfrankost vagy oportót is tartalmaztak.)
Az idei volt a Vylyan történetében az eddigi legkorábban elkezdett és befejezett szüret, ezzel bizonyosan nincsenek egyedül sem a borvidéken, sem az országban. A szőlő egész fürtben, zúzás és bogyózás nélkül került a tartályba, ahol 6 napos szénsavmacerációval a bogyón belül történt az erjedés, majd almasavbontás és készre kezelés után le is töltötték a palackokba a bort. Az idei Bogyólé címkéjét a jól bevált szokás szerint külön erre kiírt pályázaton győztesként kihirdetett Habony Ágota tervezte.

Az aktuális magyar egyvelegben a nyár végén és az ősz első felében kóstolt borok kaptak helyet, sok balatoni és tokaji fehér, valamint rosé-k és könnyű vörösek innen-onnan, egy évjáratos pezsgő és két édes tétel foglalja keretbe a válogatást. Valószínűleg lesz még egy mini egyveleg, a szokásos ünnepi dömping előtt.

Az aktuális magyar egyvelegben a brutális hőség miatt kevés vörösbor kapott helyet, fehérekből is inkább a frissebb, fiatalosabb tételek jutnak nagyobb szerephez. Az évszaknak megfelelően sok, a szokásosnál is több rosé is van ebben a válogatásban, édes borból és pezsgőből most csak 1-1 tétel fért be.

Itt az idei második magyar boros egyveleg, néhány pezsgő, rosé és édes bor, sok-sok fehér és - szokás szerint -  kevesebb vörös fért bele ebbe a válogatásba.

Szokták mondani, hogy a borok házasítása egy külön művészet, (jobb esetben) nem csak arról szól, hogy ezt-azt összeönt a borász, hanem számos tényezőt mérlegel, a bor lehetséges életpályáját figyelembe véve akár évekre előre gondolkodva. Nekem sokszor eszembe jut, amikor egy szépen érett cuvée-t kóstolok, hogy érdekes lenne egy borász fejébe látni, amikor sok különböző fajtából összeállítja a kirakóst, amely - ha igazán jól végezte a dolgát - évek múltán is egy komplett képet ad. Egy jó birtokbor optimális esetben - mintegy névjegyként - egyszerre képes megmutatni a terroir-t, a borászat stílusát és a borvidékről alkotott képét és egyben tükrözi a borász tehetségét.
A Vylyan Pincészetnek két birtokházasítása is van, a belépő szintet az Ördög, a prémium kategóriát a Montenuovo Cuvée képviseli. Személy szerint egyikből sem kóstoltam meg annyit, hogy átfogóan értekezni tudjak a Vylyan birtokborok konzekvens stílusáról, megbízhatóságáról, érlelhetőségéről, egy azonban biztos, a múlt héten bontott 2017-es Montenuovo Cuvée szépen muzsikált.

Itt az év első magyar egyvelege, frissebb és - kisebb részben - korosabb borokkal, a szokásosnál talán több édes tétellel. Az otthon kóstolt boroknál hosszabbak, részletesebbek a jegyzetek, a többi bornál inkább csak gyors benyomásokat volt lehetőség a jegyzetfüzetben rögzíteni. Külön köszönet Kézdy Dánielnek, több - részben már régóta nem kapható bort - az ő jóvoltából tudtam megkóstolni.

Az őszi borpárbajos posztban könnyed magyar sauvignon blanc-ok, osztrák zöldveltelinik, érlelt új-zélandi riesling-ek, hordós villányi rosé-k, etyeki pinot noir-ok, dél-balatoni vörös házasítások és Chianti Classico-k kerültek egymás mellé.

A Vylyan Pincészet a közelmúltban új borcsaládot indított útnak "Variációk" gyűjtőnévvel, amelyet különféle kísérleti tételek, stílusgyakorlatok alkotnak. A 2020-as rosé-ról korábban itt írtam, ennek azóta már forgalomba került a 2021-es utódja is. A rosé-n kívül egy syrah és egy cabernet franc duó is helyet kapott ebben az új sorozatban, valamint a szimplán Vörös Variáció névre hallgató házasítás, amely a mai poszt főszereplője lesz. A bor alapanyagát amfórákban, és lélegző edényekben érlelt kékfrankos, csókaszőlő, syrah, valamint a Dobogó dűlőről szüretelt cabernet franc-t adja, majd a kész bort még acéltartályban érlelték. A cél a hordó mellőzésével a fajták egyedi aromatikájának, karakterének megőrzése volt.

Itt az idei második magyar boros megamix, pezsgőtől fehér és vörös borokon át az édesekig. Fehérben Tokaj és a Balaton északi partja, vörösben Villány és Szekszárd lett most felülreprezentált.

Az egész világot - így természetesen Magyarországot is - letaroló rosé divathullám egyik érdekes hazai leágazása a "komoly rosé". Szerencsére a tutti-fruttis tucatborok mellett egyre több valóban élvezetes magyar rosé is a polcokra kerül, de emellett az utóbbi néhány évben számos magyar borászat elkezdett kísérletezni egy komolyabb, testesebb rosé-stílussal. Későbbi szüretet, seprőfelkeverést, hordós erjesztést/érlelést vagy ezek kombinációját egyaránt bevetnek a kívánt eredmény elérése érdekében, az eddigi tapasztalataim alapján azonban többször sikerül átesni a ló túloldalára, mint megtalálni a kellő egyensúlyt, gyakran gyümölcstelen, rusztikus, hordóba és magas alkoholba fojtott borok kerülnek a palackba, az élvezeti értékhez - vagy éppen annak hiányához - képest túlzó áron.

A Vylyan jelenlegi és korábbi főborásza Tóth Sándor és Ipacs-Szabó István közösen alkotta meg a pincészet új, komoly rosé-ját, amely szerencsére a jól elsült kísérletek közé tartozik és meglepődnék, ha nem lenne folytatása.

Jönnek a szokásos egyvelegek, az idén először. A magyar borokkal kezdünk, közöttük több lesz a fehérbor, főleg tokaji és észak-balatoni tételek révén (bár ez szinte mindig így sikerül :)).

A fehér, buborékos és édes borok után, illetve a Jammertal Borbirtok mesterkurzus beszámolója előtt az idei Vince Gáláról szóló második írásban a vörösborokról lesz szó, kiegészítve a rosékkal és egy kis külföldi kitekintéssel.

A vörösboros mezőnyt kiegyensúlyozottabbnak éreztem, mint a fehérekét, de itt is ért egy-két meglepetés. Itt csak egy trió maradt ki: távozáskor jutott eszembe, hogy bizony a cabernet sauvignon-okat kihagytam. Cserébe lesz majd még szó néhány fehérborról, illetve buburékos tételről, hiszen az Auchan kínálatából is lehetett magyar és külföldi borokat kóstolni, illetve a Felix Kitchen & Bar is kapott egy külön standot, ahol Czinki Tamás Master Sommelier tolmácsolásában lehetett kóstolni az étterem komoly fine wine szelekciójából.

Villányi franc-okat hoztam hétfőre, a 2016-os évjáratból. Villány zászlóshajójával meglehetősen keveset foglalkozunk a blogon, most igyekszem kicsit pótolni a hiányt. Hat bort válogattam össze, jó nevű termelőktől, de a borvidék hírnevét megalapozó villányi legendák ezúttal kimaradtak a szórásból. Sajnos a hatosfogat egyik tagja a TCA-nak "köszönhetően" kidőlt, így a csapat ötösfogattá szűkült, de ezt leszámítva kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő sort kóstoltam.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.