Az egy hónappal ezelőtti írásban szereplő két jól bevált favorit után megkóstoltam két másik idei magyar újbort is. Mindkettő megérdemel egy próbát, bár mindkettőhöz fenntartásokkal közelítettem. A vörös újbor műfajjal a már klasszikussá vált Vylyan Bogyólén túl alig-alig kacérkodtam az elmúlt évek alatt, portugieser-fronton régen sok csalódás ért, Rupperték viszont ügyesen megoldották a feladatot. A Vylyan Bogyóléhez hasonlóan már A Bolond Kalapos címkéje is megújul minden évben. A Figula Pincészetnél hosszú évek óta zenit képezi a félszárazra kierjesztett újbor alapját, ehhez idővel más fajtákat is házasítottak, így lett a bor neve Zenit & More. Ezzel a borral is régen találkoztam utoljára, de Figula Misi a Vince Gálán annyira dicsérte az idei évjáratot, hogy gyorsan beszereztem belőle egy palackot. Még aznap este elvittem magammal vendégségbe, ahol szépen el is fogyott, úgyhogy vettem még egyet, hogy jobban oda tudjak figyelni rá. A múlt héten kiürül mindkét palack, most pedig érkezik a gyors beszámoló.

Tragikus hirtelenséggel, betegség következtében elhunyt Kiss Gábor, a Villányi borvidék egyik meghatározó borásza.
Nyugodjék békében!

(Fotó: Kiss Gábor Winery)

Idén kicsivel később, november elején került a polcokra a Sauska Cuvée 7 legfrissebb, 2021-es évjárata, szokás szerint duplán: két kapszulával a Cuvée 7 Siklós, barna kapszulával a Cuvée 7 Villány. A pincészet és a Bortársaság december elejéig különféle kedvezményes ajánlatokkal is támogatja a megjelenést, aki alaposan bevásárol, még ajándék pezsgőt is kaphat. November elején a boltokban is meg lehetett kóstolni a két bort, én is így tettem. Ahogy tavaly is, néhány perc és kb. fél-fél deci kóstoló jutott, majd utólag emlékezetből született pár sornyi jegyzet, ami alapján mélyreható elemzésekbe nem bocsátkoznék, de egy gyors bejegyzésben rögzítem a benyomásokat.

A SVÉT, azaz a Stílusos Vidéki Éttermiség a magyar vidéki gasztronómia több területét átfogó szervezet, amely a legjobb vidéki éttermek nagy részét is tagjai között tudhatja. A SVÉT több kisebb-nagyobb rendezvényt is szervez, amelyek közül a legnagyobb és a legfontosabb az összes tag és a velük szorosan együttműködő partnerekkel, többek között a Pannon Bormíves Céh borászataival közösen rendezett nagy SVÉT, amelynek 2022 óta Tata ad otthont. Szóval ez amolyan mini vidéki gasztró fesztivál, családiasabb és kevésbé rongyrázós, mint a budapesti Gourmet Fesztivál.
Mivel még sosem jártam SVÉT rendezvényen, de Tata egyébként is az egyik kedvenc vidéki városom és az időjárás is kedvező volt, a szombat délutánt a fesztiválon töltöttem és természetesen megkóstoltam néhány bort is. A Pannon Bormíves Céh tagjai mellett a Neszmélyi borvidék is kapott egy saját standot, illetve a felvidéki Fyrmonia Organic Winery borait is meg lehetett kóstolni.

A kékfrankos - az olaszrizlinghez hasonlóan - igazi közép-európai szőlőfajta, a régió számos országában termesztik. Németországtól és Csehországtól Ausztrián, Szlovákián át egészen néhány volt Jugoszláv utódállamig mindenhol jelen van, de egy kevés kékfrankossal még Észak-Olaszországban és Spanyolországban is találkozhatunk, sőt, egy-két tengerentúli területen is. Bár a kékfrankos nemzetközi ismertségre - blaufränkisch-ként - inkább az osztrák borászoknak köszönhetően tett szert, valószínűleg sehol nem tudja annyi arcát megmutatni a fajta, mint nálunk, köszönhetően annak, hogy számos, egészen eltérő adottságokkal rendelkező borvidékünkön terem. A világ kékfrankossal betelepített területeinek nagyjából fele Magyarországon található, hazánkban ez a legnagyobb területen telepített szőlőfajta, szinte minden nem kifejezetten fehérboros borvidéken megjelenik értelmezhető mennyiségben. Egerben és Szekszárdon a bikavérek gerincét alkotja, de utóbbi borvidéken fajtaborként is kiemelt szerepet játszik, ahogy Sopronban is. Az utóbbi években a Balaton környékén és a Mátrában is egyre több kiváló kékfrankos készül. Villányban ugyan még mindig a bordeaux-i fajták fedik le a termőterület nagy részét, de a kékfrankos itt is fontos szereplő.

Balatoni, szekszárdi, mátrai, soproni kékfrankosokat gyakrabban kóstolok, de most fajta "délies", villányi arcát igyekeztem jobban megismerni három remek villányi kékfrankos prizmáján keresztül.

Nagy vörösborok után kis fehérek: széles körben, hiper- és szupermarketek polcain is jó eséllyel elérhető és könnyen megfizethető chardonnay-k következnek. Ebben a kategóriában nem kell különösebben izgalmas, világmegváltó élményeket elvárni, kerti partira, házibulira, gyorsan fogyó mindennapi bornak alkalmas palackokra lehet jobb esetben számítani, de persze ilyenekre is nagy szükség van. A beszerzés nálam is ilyen céllal indult, de a palackok beragadtak, mostanáig.

Balatoni, villányi, móri, avagy dunántúli chardonnay-k kerültek egymás mellé a véletlenszerű teszt során.

Spontán alakult így, de a jelek szerint a január első fele nem kis részben a komoly magyar vörösborok jegyében telt. Őszintén bevallom, nem feltétlenül az a kedvenc műfajom, ami a magyar köztudatban leginkább "nagy vörösborként" rögzült, rendszeres vásárlónak sem mondhatom magam, de időről időre meg tudok kívánni ezekből is egy-egy pohárral, és egyébként sem árt képben lenni, hol is tart most a hazai mezőny. Az külön öröm, ha nem engem terhel a szervezés és a borok beszerzése, hanem csak csendes megfigyelőként lehet kóstolni és levonni a tanulságokat. Szóval, az történt, hogy a Takler Regnum sikerén hirtelen felbuzdulva beneveztem a Bortársaság Borsuli "Fine wines - magyar vörösek" borestjére, amely jól ismert borászatok neves borait vonultatja fel.
A nemzetközi boros sorozattal ellentétben ennek az eseménynek nincs fehérboros párja - bár szerintem már csak kísérletnek is érdekes lenne megpróbálni egy magyar fehérboros sort összeállítani -, de tény, hogy kis hazánkban sokkal inkább vörösborokból sikerült már-már önálló márkaneveket faragni. A Bortársaságnál ezekből válogattak ki néhányat a kóstolóra.

Egy fehér újbor már szerepelt idén a Borrajongón, ahogy egy Beaujolais Nouveau is. Most egy villányi vörös újborról lesz szó, a kategória talán legismertebb hazai képviselőjéről. A mára jól bejáratott Vylyan Bogyólé volt az első magyar újbor, amelynél a Beaujolais Nouveau-k esetében bevált szénsavmacerációs technológiát alkalmazták. Azóta hosszú idő telt el, az idei a Bogyólé huszadik évjárata. A recept azért nem volt teljesen adott, a borászat több szőlőfajtával is kísérletezett az évek során, de végül úgy találták, hogy az itthon rendelkezésre álló fajták közül a zweigelt a legalkalmasabb a bornál használt technológiához. (Nem kóstoltam minden évben a bort, de a 2023-as nekem is jobban bejött, mint néhány korábbi évjárat, amelyek kékfrankost vagy oportót is tartalmaztak.)
Az idei volt a Vylyan történetében az eddigi legkorábban elkezdett és befejezett szüret, ezzel bizonyosan nincsenek egyedül sem a borvidéken, sem az országban. A szőlő egész fürtben, zúzás és bogyózás nélkül került a tartályba, ahol 6 napos szénsavmacerációval a bogyón belül történt az erjedés, majd almasavbontás és készre kezelés után le is töltötték a palackokba a bort. Az idei Bogyólé címkéjét a jól bevált szokás szerint külön erre kiírt pályázaton győztesként kihirdetett Habony Ágota tervezte.

Dupla párbaj a mai posztban: két etyeki és két villányi chardonnay sorakozott fel egymás mellett a 2021-es évjáratból. Etyeken a chardonnay a pinot noir és a sauvignon blanc mellett a borvidék egyik legfontosabb fajtája, a már klasszikussá érett Etyeki Kúria mellett az infú titán Szijjártó Előd bora került a sorba. Villány ugyan elsősorban vörösboros vidék, de ma már egyre több pince foglalkozik fehérborokkal, és sokuknál a chardonnay is megtalálható. A Ruppert Borház és a Heumann Pincészet esetében a chardonnay évek óta a választék stabil tagja.

A 2021-es évjárat jellemzően savban gazdag fehérborokat adott, reméltem, hogy az elmúlt évek nyomán a savak lekerekedtek, a hordó beépült és csúcsformában kapom el ezt a négy bort.

A Gourmet Fesztiválról szóló beszámoló második részében négy hazai pincészet borai kerülnek a fókuszba. A Hernyák Birtok képviseletében Hernyák Tomi a DiVino standjánál mutatta be új Rosé Brut pezsgőjét és a "sima" Brut is kóstolható volt. A Holdvölgy régi motoros a Gourmet Fesztiválon, mindig széles szortimenttel jönnek és mindig hoznak magukkal valamilyen újdonságot, meglepetést is. A Veszprémi Érseki Pincészet - ha jól tudom - elsőbálozó volt a  fesztiválon, náluk szinte a teljes aktuális választék kóstolható volt. A Bock Pince ugyan olyan hatalmas portfólióval rendelkezik, hogy azt lehetetlen lett volna egészében bemutatni, de náluk is komoly merítés állt rendelkezésre.

Azt persze már a múltheti posztom megírása idején sem gondoltam, hogy a négynapos villányi hosszúhétvégéről nem lesz majd több mondanivalóm, hiszen jócskán fogyott bor a Crocusban tartózkodásom alatt. Itt ugyanis, ha tetszik, ha nem, minden a borról szól reggeltől estig. Következésképpen, bár nem így terveztem, azért a helyi adottságok beszippantották a borblogger-énemet, amely aztán nem is tudott szabadulni, így mind a szobában fogyasztott, mind a vacsorához kért borokról akad jegyzetem. Ezek következnek most összegyűjtve, alább.

Nem kerekítek különösebb háttértörténetet, csupán csak az van, hogy az év végét jellemző rohanást ezúttal a villányi Crocusban próbálom kiheverni, remélhetőleg sikeresen. Ennélfogva az utazás fókusza nem a borok és pincék szakmai vizsgálatán, sokkal inkább a pihenésen van, így eleinte azt sem sejtettem, hogy a hosszabbra nyúlt hallgatásomat az itt kóstolt tételekkel fogom megtörni. Kértem viszont a szobába két vörösbort, amelyek voltak érdekesek annyira, hogy itt is megemlékezzek róluk.

Meghoztam a szokásos negyedéves borpárbajos sorozat aktuális, nyári kiadását, 6x2 borral. A fehérek lesznek többségben, ahogy nyáron általában és - bár eredetileg nem terveztem - egy rosé páros is horogra akadt, vörösborokból pedig igyekeztem könnyebb tételeket válogatni.

Tavalyelőtt kóstoltam egy 2016-os villányi cabernet franc sort, ami az elvárásokhoz képest inkább vegyes érzéseket keltett bennem. Tavaly is előkerült a téma, de más keretek között: két 2017-es dűlőszelektált Gere villányi franc-ról írtam a dűlőpáros sorozat keretében, azok a borok viszont remekeltek. Most 4 villányi bor került egymás mellé 2017-ből, és ez a sor sokkal inkább meggyőzött, mint a két évvel ezelőtti, alátámasztva, hogy 2017 országos szinten is remek évjárat volt.

Szokták mondani, hogy a borok házasítása egy külön művészet, (jobb esetben) nem csak arról szól, hogy ezt-azt összeönt a borász, hanem számos tényezőt mérlegel, a bor lehetséges életpályáját figyelembe véve akár évekre előre gondolkodva. Nekem sokszor eszembe jut, amikor egy szépen érett cuvée-t kóstolok, hogy érdekes lenne egy borász fejébe látni, amikor sok különböző fajtából összeállítja a kirakóst, amely - ha igazán jól végezte a dolgát - évek múltán is egy komplett képet ad. Egy jó birtokbor optimális esetben - mintegy névjegyként - egyszerre képes megmutatni a terroir-t, a borászat stílusát és a borvidékről alkotott képét és egyben tükrözi a borász tehetségét.
A Vylyan Pincészetnek két birtokházasítása is van, a belépő szintet az Ördög, a prémium kategóriát a Montenuovo Cuvée képviseli. Személy szerint egyikből sem kóstoltam meg annyit, hogy átfogóan értekezni tudjak a Vylyan birtokborok konzekvens stílusáról, megbízhatóságáról, érlelhetőségéről, egy azonban biztos, a múlt héten bontott 2017-es Montenuovo Cuvée szépen muzsikált.