No, és mit tartogathat a Pingus-üveggömb a jövőre nézve? Nem rég a The Drink Business hasábjain jelent meg egy érdekes interjú Peter Sisseckkel, akinek érdeklődése középpontjában mostanság a hozzáadott kén nélküli „természetes bor” áll.[1] “A természetes bor ötlete érdekes. A legkiválóbb példák nagyszerűen tiszták és jók mikor fiatalok, de nagyon törékenyek. Bármilyen terroir-kifejeződése is van ezeknek a boroknak, gyakran a brett és az oxidáció takarják el őket. [...] A Pingus egyelőre nem lesz természetes bor. Meg akarom nézni, meddig mehetek el. [...] A legnagyobb probléma, hogy én érlelhető borokat akarok készíteni, ami nagyon nehéz kén nélkül. Annak ellenére, hogy soha nem használtam sokat a Pingushoz, egy kis kén alapvetően szükséges.” – mondja Sisseck az interjúban. Sőt, befejezésül olyasmit pendít meg, amire pont ennél a birtoknál nem számítottam. Azt mondja, a 100% tempranillo használatával talán „túl messzire ment”. Hogy visszaálljon a „balansz”, helyi fehér fajták hozzáadásával kísérletezik.[1]

A bevezető után térjünk vissza Quintanilla de Onésimo álmos, de kincsekkel kecsegtető kis falvába. Délután két óra körül érkezem a megadott helyre, ahol egy hófehér, diszkréten modern homlokzatú házat találok. Vágyott célom sem házszám, sem felirat nem jelzi. Az ajtó mellett több csengő, az egyiken „Oficinas”. Mintha lakások is lennének itt, ami jelentősen növeli eddig sem kicsi bizonytalanságom. Körbejárom a helyet, a hátsó utcában öreg kőfal és vastag kapu, hát nem igazán adják alám a lovat. És persze irtózatos csend ül mindenen, sehonnan egy kósza nesz, vagy egy bátortalan koppanás sem hallik. Épp a Duero partján vagyok, megcsodálom Quintanilla keskenyke öreg hídját. Pár helyi kislányt pillantok meg a közelben, ha meg akarom találni a birtokot, muszáj lesz tőlük érdeklődnöm. „Dominio de Pingus?” – kérdezem a forróságtól elkámpicsorodva. A lányok persze azonnal bólogatni kezdenek és serényen a fehér ház felé mutogatnak, az lesz az. És persze, mennyire naiv is voltam, hisz a falu minden lelke jól tudja: igen, ott, abban a kis fehér házban készül Spanyolország legdrágább bora.

Azt hiszem, hogy ribera del dueroi bortúrám már így is túlzóan sok mindennel kényeztetett. Fantasztikus helyeken jártam és fantasztikus borokat kóstoltam. Olyan pincészetekhez sikerült eljutni, ahová nemigen lehet, de legalább is keveseknek adatik meg. Éppen Quintanilla de Onésimo falucska felé tartok és magam sem hiszem el hova megyek. A meleg ellenére vidámsággal vegyes hideg verejtékben fürdök. Teljesen valószerűtlen, hogy a Dominio de Pingusnál várnak engem. Pedig pontosan ez a helyzet. Nem nagyon tudom, mire lehet számítani egy borkedvelőktől ennyire elzárkózó, tulajdonképpen megközelíthetetlen helyen. A világ egyik legdrágább és legkeresettebb borát előállító Dominio de Pingushoz bejutni olyan fegyvertény, amelyhez kevés más pincelátogatás hasonlítható. Amíg ezt – újra és újra – feldolgozom, jöjjön egy kis történelmi áttekintés és képbehelyezés.

Ribera del Duero a világ azon kevés borvidékeinek egyike, ahol a hatalmas tőkebeáramlás iszonyatos fejlődési tempót diktált az elmúlt két évtizedben. Ennek az időszaknak mindennél jobban magán viseli lenyomatát a Bodegas Aalto, amely néhány évjárat alatt ért fel a csúcsra. A siker tartósnak bizonyult és az Aalto ma már bérelt hellyel rendelkezik Ribera del Duero elitjében. Mikor a pincészetet felkerestem, arra voltam kíváncsi, hogy milyen háttérre lehet szükség a kurta évtized alatt bejárt üstökösi karrierhez?

A történelmi útvesztőből a jelen valóságába visszatérve éppen a szőlőtáblák között suhanunk. A mintegy 1.000 hektáros Vega Sicilia farm egyetlen összefüggő foltot alkot, amelyet csak a kelet-nyugat irányban futó N-122-es főút szakít két részre. A 200 hektárnál valamivel nagyobb területen ültetett szőlő mellett 500 hektár természetes fenyőerdőt, a fennmaradó részen pedig gabonát, lucernát, valamint 170.000 ültetett paratölgyet és tölgyfát találunk. Egyelőre nincs tervben saját parafa dugó vagy hordó készítése, de később bármi elképzelhető. A telepített faállományt mindenesetre 20 év alatt 1.5 milliósra tervezik bővíteni.

Késő délután, rekkenő hőségben érkezünk a Finca Santa Martához. A tanya (finca) a Roa és Anguix falvakat összekötő úttól egy kurta kilométerre fekszik. A csend és nyugalom ára csak a rövidke dűlőút, a villa – mert koránt sem tanya ez – elegáns homlokzata diszkréten bújik el a hullámzó szőlőhegyek közt. A veszélyesnek tűnő házőrzők csak a szemhéjukat billentik ránk az árnyékból, egy leheletnyi energiát is sok volna most pazarolni. Igaz, ami igaz, rettenetesen meleg van. Látogatásunk részleteit még hetekkel ezelőtt María del Yerroval egyeztettem le. Helyi ügyekben kisebb segítséget is kértem tőle, ő pedig szó nélkül elintézett néhány nagyon fontos telefont. Még nem is találkoztunk, de Maríának már akkor feledhetetlen élményeket köszönhettem. No, de ne szaladjunk ennyire előre!

 

 

 

A következő kiruccanás célpontja a Pedrosa de Dueroban található Bodegas Rodero. A tavalyi Ribera del Duero nagyboros kóstolónkon a Reserva 2004 mindannyiunkat elbűvölt. A gyümölcs szuperérettsége, a tannin és a hordó finomsága kevés helyet hagyott a kritikának. Amikor a ribera del dueroi túra ötlete felmerült, az elsők között kerestem meg a pincészetet. Carmelo Rodero családja négy generáció óta foglalkozik szőlőtermesztéssel. A dédnagyszülők kicsiben elkezdett háztáji gazdaságát a nagyszülők teljesítették ki igazán, később ők hozták létre a pedrosai termelőszövetkezetet. Carmelo éppen ebbe szövetkezetes miliőbe született bele, de néhány év után változtatott: saját lábára állt és 50 hektáron megtermelt szőlőjét önállóan kezdte értékesíteni. Miután 15 éven át tudhatta kliensei között a mitikus Vega Siciliát, Carmelo elegendő önbizalmat és eltökéltséget gyűjtött egy saját bodega megalapításához.

Ribera del Dueroval való ismerkedésünk elsőként a Bodegas O. Fournier-hez vonzott minket. Reggel van, Berlangas de Roa faluban járunk. Ennénk-innánk valamit, de csak lehúzott redőnyöket látunk, sem ember, sem más meg nem mozdul. A birtok a faluból egy pár kilométeres földúton érhető el, gabonaföldeken és ártéri nyárfásokon hajtunk keresztül. A Duero nem lehet innen messze, a folyami üledékes talajt akaratlanul is kiszúrom. A spanyol tulajdonú O. Fournier csoport összesen három borászatból áll. A projekt 2000-ben indult Mendozában, ahol ma közel 110 hektár termőterülettel rendelkeznek. A remek adottságok mellett a kedvező földárak és az alacsony termelési költségek miatt kezdtek Dél-Amerikában. A dueroi borászatot 2002-ben, a chilei projektet pedig 2007-ben indították útjára. A munka José Spisso főborász irányításával zajlik, aki a 3 birtok között ingázva ellenőrzi és felügyeli a helyiek munkáját. Laura Terrazas borásszal van találkánk, aki Ribera del Dueroban felel a borok elkészítéséért. Laura közvetlen és jó kedélyű, rögtön a szőlő irányába mutat, lássuk, miből lesz a cserebogár.

Durr bele a közepébe jelleggel, érintőleges válaszokat remélve, összeállítottam kis társaságomnak egy talán elsőre kaotikusnak tűnő, csupa nagy vörösből álló sort, melyben válogatott hazai tételek „versenyznek” válogatott külföldi borokkal.

A koncepció az volt, hogy veszünk Magyarország vörösek szempontjából jelentősebb borvidékeiről egy-egy meghatározó jelentőségű tételt,  és ezeket közös sorba rakjuk nemzetközileg elismert, árban megfelelő, különböző óvilági borvidékekről származó borokkal. 

Nem volt cél igazán az árnyalt összehasonlítás, így megfértek ugyanazon soron belül különböző fajták, különböző stílusok, különböző évjáratok, egyedül a hasonló árkategóriához ragaszkodtam. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy a négy magyar tétel együttes értéke jó közelítéssel egyezzen meg a négy külföldi tétel együttes árával, továbbá a sor valamennyi tagja 25-50 Euro közötti tartományba kellett, hogy essen. Minden bor esetén a saját hazájában jellemző árat vettem kiindulási pontnak, így a magyar tételek esetén a hivatalos kereskedőnél szereplő listaárat, a külföldieknél a wine-searcher jellemző árait az adott tétel országában.

A kóstolás vakon történt. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy egy alkalommal végigkóstoltuk a sort vakon, eközben megszületett a végső jegyzet vázlata, valamint a végső pontszám is, nálam legalábbis 0.5 pont  +/- pontossággal. A leleplezés után tetszőleges sorrendben visszakóstolás következett, mely során a jegyzet kiegészülhetett 1-2 hasznosnak tűnő szóval, illetve a már említett max. fél ponttal módosulhatott az értékelés is. Ez egyébként pontosan így történik nem-vak kóstolások esetén is. Szóval távol álljon a kínos profizmus, viszont úgy tiszta, hogy ezekkel a részletekkel is tisztába lehessenek a kedves olvasók.

Következzenek a borok, kóstolási sorrendben:

Akovnak hála egy igazán remek és jól felépített spanyol sort kóstoltunk elsősorban Ribera del Duero-ból. Könnyebb és komolyabb fehérborok, majd minőség szempontjából széles skálát bejáró veresek, kezdve a jótól, és eljutva a világklasszisig.

A sorról az előzetes tudnivalókat már közzétettük itt, így most fókuszálhatunk a kóstolási jegyzetekre.

 Ugyanerről a kóstolóról itt is olvashatunk, Octopus jegyzetei alapján.

A fenti bor Toro régióból származik, Ribera del Duerotol nyugatabbra. A tempranillo itteni alfaja a Tinta de Toro. A borvidékről volt már szerencsém néhány nagyobb durránásnak számító borhoz. A mostani tétel már árkategóriája alapján sem ezeknek a versenytársa kíván lenni, bár a Wine Advocate a legjobb ár-érték arányú spanyol borok között szokta emlegetni.

A bor: Friss gyümölcsös illat, könnyed, hordómentes bort ígér. Szájban könnyű érzetű, ízeiben nagyon hasonló egy friss villányi portugieser-re, sok kékszőlővel, pici  diszkrét fűszerességgel a háttérben. A savak lágyak, egyszerűek, gyors lefutásúak. A végén a tanninok  kicsit keményebbek, mint amit a stílus megkövetelne a meglátásom szerint. Semmi extra, de jól fogyasztható bor, különösen kajához. 4 pont.