Ungert Tüke-jegyzete kapcsán már említettem, hogy kedvelem az Eszterbauer Borászat alapborait, az egyik stabil alapkő a szortimentben pedig éppen a Sógor Kadarka. Ez amúgy nem kis dolog, a különösen kényes fajtával nem könnyű dolgozni, így aztán különösen ritka, hogy valaki évről évre fajtajelleges, hibamentes és kellemes bort töltsön le a palackba. Az Eszterbauer Sógor Kadarka szerintem ilyen, így aztán ha egy messziről jött vándornak egy magyar kadarkát ajánlhatnék, jó eséllyel ez lenne az. Lehet, hogy nem ez a legjobb hazai kadarka, de a saját tapasztalataim szerint ez a legmegbízhatóbb. Stabil színvonalat képvisel - legalábbis az utóbbi 4 évben biztosan -, szépen hozza a fajta jellegzetességeit, nem maszkolja sem botrytis, sem túlérettség vagy túltolt hordó, és még az ára sem vészes. Minden fontos szempontot kipipál, így párját ritkítja a hazai kadarka-univerzumban.
Octopus néhány hete már alaposan megsimogatta ezt a bort a saját oldalán, de mivel akkor már nálam is be volt tervezve ez a poszt, a palack is kóstolásra készen állt, semmi nem tántoríthatott el, hogy én is megtegyem ugyanezt.

Az öteurós borok széles mezőnyében többnyire egyedi karakter nélküli, tisztességes iparosmunkát szokás elvárni. Az már egyik másik kérdés, hogy a kategória szélesebb részhalmazát olyan borok alkotják, amelyek az alapelvárások nem túl magasra helyezett lécét sem képesek átugrani.

Nem meglepetés, de attól még ténykérdés, hogy Ludányi Balázs birtokfehérbora a szűkebb részhalmazba tartozik. A kétezres szegmensben ritka az ilyen hazai, jó arányérzékkel elkészített és termőhelyazonos fehér házasítás, amely nemcsak kiváló ár/érték-arányú asztali bor, hanem még a termőhelyről és a pinceidentitásról is akad mondanivalója.

Csetvei Krisztina a 2010-es évjáratból készítette el első borát a Móri borvidéken, a chardonnay, szürkebarát és ezerjó fajtákból álló házasításnak a NapHoldCsillag nevet adta. A fantázianévben a chardonnay a Nap, a szürkebarát a Holdat jelképezi, míg az ezerjó a csillagokra utal. Az első évjáratról kellemes emlékeket őrzök, azóta eltelt jó tíz év, elkészült több évjárat ebből a borból - közel sem kóstoltam sajnos mindet -, a Csetvei Pincét pedig már évek óta stabilan a borvidék meghatározó borászatai között kell említeni.

A múlt héten igyekeztem pótolni a lemaradást és megkóstoltam a NapHoldCsillag aktuális évjáratát, a 2019-es kiadást.

Ismét egy soproni vörösbor kerül elő a "tegnap ittam" sorozatban, ezúttal azonban nem a borvidék fő fajtájaként ismert kékfrankos, hanem egy meglehetősen egyedi és érdekes házasítás szolgáltatja a témát. A Pfneiszl Pincészet Távoli Világ névre keresztelt bora öt kékszőlő fajta házasítása, ahogy a hátcímke írja, ez Birgit Pfneisl önéletrajza palackba töltve.

Az évekkel ezelőtti gödörből fokozatos optimizmussal kikászálódva kezdem egyre jobban kedvelni az olaszrizlinget. Mivel nincs reprezentatív tapasztalatom, ezért inkább csak sejtem, mintsem tudom, hogy a színvonal továbbra is ingadozó, ugyanakkor már meg tudok nevezni két-három pincét is, ahol meggyőződésesen, komoly szándékok mentén, stabil minőségi színvonalon készülnek a fajtaborok.

Az pedig nem is kérdés, hogy Figula Mihály az említett kiscsoport egyik legmegbízhatóbb képviselője. Az elmúlt években több évjárat és több dűlő olaszrizlingjét kóstoltam tőle, és gyakorlatilag mindegyikkel elégedett voltam. A 2018-as Sóskút is ezt a vonalat viszi tovább, sőt, megkockáztatom, hogy ez a legjobb olaszrizling, amivel a közelmúltban dolgom akadt.

A múlt hétvégi - a fotók alapján - valóságos utcabáli jeleneteket produkáló terasznyitás estéje szerencsére nem a budapesti belvárosban ért, mi egy szűk körű grillezéssel nyitottuk meg a szezont egy kedves barátomék kis teraszán, Szentendrén. Az ünnepi alkalomra persze az ételek mellé előkerült több üveg bor, a házigazda két régóta őrizgetett kincset is elővarázsolt a gyűjteményből. A 10 évesnél is idősebb palackok tartalma szerencsére a nem teljesen ideális tárolási körülmények ellenére is szépen dacolt az idő vasfogával és duplán kellemes meglepetésként koronázták meg az estét. Én pedig úgy gondoltam, hogy egy külön posztot csak megérdemel ez a két remek bor.

Az ad hoc sauvignon blanc sorozatban most egy igazi kakukktojás lesz a főszereplő. Amikor lekaptam a palackot a polcról, sejtettem, hogy nem egy átlagos sauvignon blanc-nal lesz dolgom, de ilyen értelemben ez a bor még felül is múlta a várakozásokat, ugyanis gyakorlatilag semmi nem utal benne a fajtára. Nem tudom, ki találta volna ki vakon, hogy milyen fajtából készült a pohárban pörgő bor, de a sauvignon blanc-nal azonosított fajtajegyekből biztosan keveset hordoz. A végeredmény mindenesetre érdekes és egyedi lett, tippre a terméskorlátozás, a későbbi szüreti időpont, a spontán erjesztés és a termőhely mind fontos szerepet játszhatott ebben.

A balatonfőkajári Feind Pincészetet leginkább a jó ár-érték arányú, stabil minőséget képviselő és széles körben elérhető borokkal szoktuk azonosítani. Fehérben évek óta megbízható választásnak bizonyulnak reduktív fajtaboraik, de most egy szúrópróba alkalmával kiderült, hogy akár az édesboros mezőnyben is lehet rájuk számítani, ha el akar szakadni az ember egy kicsit Tokajtól.

Minden borvidékre ráfér időnként egy kis vérfrissítés, szükség van a jól bejáratott nevek mellett ifjú titánokra, feltörekvő pincékre, hogy idővel - jó esetben - belőlük is borvidéki veteránok váljanak, akik mellé majd újabb csillagok csatlakozhatnak.
A Soproni borvidék egy ideje nem nagyon hallat magáról, a többi magyar borrégióhoz képest  nincsenek borvidéki határokat átlépő történések, a legismertebb nevek már inkább megosztják a közönséget, utánpótlás pedig nem nagyon érkezett az utóbbi években.
Most végre itt van két soproni pincészet, akikre érdemes lesz odafigyelni, a borok legalábbis ígéretesek. Mi mást is kóstolhattam volna tőlük, mint kékfrankost?

Szekszárd után Eger. A sorrend ugyan önkényes, de a borválasztással ezúttal keveset kockáztattam. Az alapoknál feljebb nem merészkedtem, de túl nagy kockázatot sem akartam vállalni, erre pedig kiváló választás Böjték bikavére, amely évről-évre bizonyítja még a reményvesztett közönségnek is, hogy lehet izgalmas, finom és szerethető bikavért készíteni az egri borvidéken is a tízeurós árlépőcső alatt. Az előzményekről is írtunk, nem is egyszer, hanem legalább kétszer.

Jó hír, hogy a történet folytatódik: a kettőezer-tizenhetes évjárat stabilan hozza azt a modern, szerethető karaktert, amely miatt ezt a bort gyakorlatilag minden évjáratban érdemes megkóstolni, aztán pedig lendületből meginni.

A Nyakas Pince friss és könnyed reduktív borai révén várt közismertté és közkedveltté a borkedvelők körében, jó ár-érték arányú, technológiailag tiszta és jól iható boraik a borkedvelők legszélesebb körében hódítanak. Az átlag fogyasztó szinte biztosan csak a pincészet alapszériás boraival találkozik a hiperek polcain vagy a vendéglátó egységek választékában, létezik azonban a borászatnak egy kisebb palackszámban készülő, premium sorozata is. Ezek a borok általában a "Menádok" borcsalád (a görög mitológiában a mainaszok - a rómaiban menádok - Dionüszosz - a rómaiban Bacchus - isten kísérői voltak) tagjaiként jelennek meg. Az alapszéria tételeihez képest ezekben komolyabb a beltartalom, késő(bb)i szüretből származik az alapanyag, ennek megfelelően magasabb az alkohol, a maradékcukor - több Menádok bor félédes vagy félszáraz -, a borok pedig általában fahordóval is találkoznak. A Menádok Chardonnay 1-2 évjáratát kóstoltam már korábban, legutóbb a 2017-es félédes Menádok Sauvignon Blanc-nal tettem egy próbát.

A szekszárdi Eszterbauter Borászattal évek óta ambivalens viszonyt ápolok: amíg körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, öntudatra ébredésem hajnalán kifejezetten kedveltem a pince alapszériás borait, az elmúlt időszakban többnyire inkább csak hibás és rossz palackokba, vagy pusztán csak a személyes ízlésemtől távol álló próbálkozásokba futottam bele.

Aki ismer, az tudja, hogy nem adom fel könnyen, és a csalódások ellenére is rendszerint újra és újra nekirugaszkodok a dolgoknak, hátha egyszer végre összejön, aminek össze kell jönnie. Így került a kosaramba, később pedig a poharamba is a pince tizenhetes, Tüke nevet viselő szekszárdi bikavére is, amely megkockáztatom, hogy a közelmúlt legszebb borvidéki bikavére, amellyel dolgom volt.

Hat és fél évvel az első rácsodálkozás után megrekedni látszik a villányi oportóforradalom: miközben alig találni új pinceneveket, ahol a fajta megkomolyításával próbálkoznak, a klasszikusok évről-évre elkészítik a viszonylag szűkebb törzsközönségük számára a mátrixon túli portugieserüket. A többit pedig úgy-ahogy felszívja az újborpiac, vagy ha nem, hát az sem baj, hiszen az kétezer alatt kiakciózott nagyneves palackok a sarki dohányboltokban féléves aszalást követően is megtalálják hálás célközönségüket.

Egy biodinamikus kékoportó persze más kategória. Itt már nem elég felkészültnek lenni, de szükséges egyfajta nyitottság és ideológiai megszállottság is ahhoz, hogy méltó befogadást nyerjen a végeredmény. Úgy vélem, hogy az én esetemben az első kettővel nincs gond, a harmadikkal viszont régóta hadilábon állok. Feltehetően ezért bukott el nálam a történet aktuális epizódja.

Tavaly az első bükki alapanyagból készült Gallay Kékfrankos kapcsán már említettem, hogy a pince tulajdonos-borásza, Borbély Roland a családi birtok elindítása előtt dolgozott más borvidékeken is, ahonnan egy-egy jellemző szőlőfajta szeretetét is hazavitte a Bükki borvidékre. A saját telepítések termőre fordulásáig  ezekből a fajtákból eleinte csak szőlő felvásárlása útján készülhetett bor. Kékfrankosból már rendelkezésre áll a saját ültetvény, és abból már palackban van az első évjárat.  A bükki kabarra viszont kicsit még várni kell, de érdekes lesz majd látni, hogy a tokaji fajta hogy muzsikál majd szülőföldjén kívül (Somlón a Somlói Vándornál biztatóak az első jelek). Addig is idegenlégiósként a Tokaji borvidékről vásárolt szőlőből készült el a 2019-es Kabar.

Az időzítés és a nyulas címke egybeesése a húsvéti hétvégével pusztán a véletlen műve, de a tény, hogy a választott borról írni akartam, az már nem. Kóstolgatom már pár éve a villányi - egészen konkrétan a pince Babarcszőlősön van, a szőlők Diósviszló mellett - Ruppert Borház borait, és eddig szinte sosem okoztak csalódást, legyen szó fehérborról, roséról, vagy a borvidék szempontjából leginkább fontos vörösekről. A Kandúr névre keresztelt - egyébként szintén ajánlott - belépő vöröset leszámítva eddig csak fajtaborokkal találkoztam, most az egy árkategóriával feljebb jelent meg a Szív Királynő fantázianevű két komponensből álló házasítás, amellyel szintén tettem egy próbát, és ismét meg voltam elégedve a palack tartalmával.

Több szempontból is támadható döntést hoztam, amikor múlthét szombaton leemeltem Gálék tizenkilences olaszrizlingjét az egyik nagybolt italosztályának polcáról. Egyrészről feltételezhető, hogy közvetlenül a pincénél már a kétezer-húszas évjárat fut, amely frissességéből fakadóan szebb arcát mutathatja, mint a bizonytalanul hosszú ideje hiperkörülmények között nevelkedett elődje, másrészt az a reduktív iskola, amelyben Gálék jellemzően utazni szoktak, körülményfüggetlenül élményszerűbb a tárgyévet követő háromszázhatvanöt napban, mint azután.

Nagy baj viszont mégsem történt: ez az olaszrizling bizony még így is áll, mint a cövek. És a neveltetésén belül éppen olyan, amilyennek lennie kell: friss és ropogós, igazi tavaszi bor, bár az érzékszervi benyomásaim alapján meg vagyok győződve arról, hogy tulajdonképpen bármilyen más fajtából is elkészülhetett volna.

Bár Etyeken a kékszőlők közül a pinot noir szinte egyeduralkodó, hébe-hóba néhány borászatnál találunk más fajtákból készült borokat is. A Vértes Birtoknál a syrah ez a másik fajta. Vértes Vilmos borászata egy pátyi hagyományos pincéből költözött az etyeki Öreghegyre. A 3,6 hektáros birtokon természetközeli szőlőművelés folyik, chardonnay, sauvignon blanc, pinot noir és syrah fajtákból készülnek a borok. Tavaly nyáron jártam a pincénél, akkor inkább a vörösborokat szerettem jobban a pincénél, vettem is mindkettőből 1-1 palackkal. A pinot noir egy terjedelmesebb pinot noir-sorban landolt, a syrah egymagában került kibontásra, de végig az volt az érzésem, hogy egy vakkóstolón akár a pinot-k közé is elrejthettem volna.

Ujvári Vivien nevét legtöbben a Tokaji borvidékről ismerhetik, hiszen 2016 óta ő készíti a mádi Barta Pince borait, előtte pedig 2 évig dolgozott a tarcali Gróf Degenfeld Szőlőbirtok borászaként. Vivien azonban a Badacsonyi borvidék szülötte, és máig rendszeresen ingázik Tokaj-Hegyalja és a tanúhegyek vidéke között, hiszen a szülei ma is Raposkán, a Szent György-hegy lábánál található aprócska településen élnek. A család egy kevés szőlőt is művel a hegyen, amelynek terméséből Vivien elképzelései alapján közösen készítenek bort.
A kis családi szőlőbirtok a Szent György-hegy nyugati oldalán található, a Csendár-dűlőben, ahol kevesebb mint egy hektárról, 65 évesnél idősebb tőkék gyümölcséből születik meg az Ujvári Olaszrizling. A bor neutrális fajélesztővel nagy, többször használt tölgyfa hordóban erjed és érlelődik finomseprőn. A rajnai palack kapszulája és címkéje narancssárga és bazaltszürke színeivel a vulkáni működésre és a vulkanikus kőzetekre utal.

Az Ujvári Pince első forgalmi tétele egy 2015-ös olaszrizling volt, ma a 2019-es évjárat boráról lesz szó, amely nemrég került a kereskedések polcaira.

Huszonnégy év. Ennyi telt el azóta, hogy a kilencvenes évek közepén megszületett ez a cabernet franc, amely egyszerre hordozza magán a szocialista rémálomból még éppen csak ébredező magyar szőlő- és borkultúra kissé megfakult, de azért érdekes emlékét, és a megfelelő bortárolás előnyeinek bizonyítékát. Az van ugyanis, hogyha ez a palack nem pihent volna az elmúlt (legalább) húsz évben (bor)hűtőben, akkor a pohár helyett egyenesen a lefolyóba küldtem volna, lemondva az időutazásról egy olyan korba, amikor még a barrique egyike volt a legfontosabb fogyasztói hívószavaknak.

Dacára minden előítéletemnek és negatív várakozásomnak a Szent Gaál Kastély cabernet franc-ja átment a rombor-vizsgán. Azt nem állítom, hogy szívesen fogyasztanék sűrűbben hasonlóan koros szekszárdi és villányi vörösborokat, de vannak olyan helyzetek, amikor a tanulni vágyó énem felülkerekedik a hedonizmuson. Ebből pedig néha ki lehet jönni jól is.

Tokajból rendszeresen kóstolunk édes borokat, eza borvidék adottságaiból adódóan teljesen természetes és kézenfekvő dolog. A többi borvidékünkön a magasabb maradékcukor-tartalommal rendelkező borok inkább csak erősen limitált palackszámú különlegességnek számítanak és teljesen más karaktert hoznak, mint a tokaji társaik, de ez persze nem jelenti azt, hogy egy kézlegyintéssel el lehetne intézni őket. Villányban végképp ritkán találkozik az ember édes borokkal, az pedig pláne érdekes - legalábbis engem meglepetésként ért -, hogy a Bock Pincénél is előfordul ilyesmi, úgyhogy amikor megláttam ezt az édes hárslevelűt egy akció keretében, a kíváncsiságtól fűtve azonnal lecsaptam egy palackra.

Az Aurelio Montes, Douglas Murray, Alfredo Vidaurre és Pedro Grand által alapított Vina Montes több mint 30 éves múltra tekint vissza, és mára Chile egyik vezető borászatává vált. Az Alpha borcsalád premium boraival az elsősorban exportpiacokat célozták meg és komoly is sikereket is arattak a nemzetközi színtéren. Az Alpha Special Cuvée borok ezt a sikert igyekeznek meglovagolni és egyben túlszárnyalni, még magasabb minőségre törekedve.
Itthon ebből a borcsaládból a sauvignon blanc érhető el, amelynek korábbi évjáratai is érdekes színfoltként tűntek fel az újvilági "fajtársak" mezőnyében. Én most a 2018-as évjáratot kóstoltam meg.

A kürti borvidék több szempontból is érdekes színfoltja nem csak a szlovák-, de a szélesebb értelemben vett boréletnek is. Egyrészt több magyar borász is készít ezen a területen olyan organikus borokat, melyek karakterükből kifolyólag nem csak a filozófiát fogyasztóknak szólnak, hanem abszolút mércével mérve is élvezetesek, finomak. Ezzel a teljesítménnyel úgy tudják hitelesen és természetazonosan képviselni Szlovákia legerősebb, legszínesebb és talán legszebb borvidékét, hogy abból mi, a határon innen is sokat tanulhatunk. Másrészt pedig fontos a filozófia is, melyről már korábban fordítottunk is cikket Sütő Zsolttól, a Strekov 1075 borászától, ezért önismétlés helyett inkább a múltidézést javasolnám.

Bár a bizonytalanul hosszú időre lezárt határok el is szakítanak minket az utazás, a találkozás és a helyben kóstolás pótolhatatlan élményeitől, a boros kartonok azért még nemzetközi viszonylatban is viszonylag megbízhatóan közlekednek még ezekben a vészterhes időkben. Legalábbis a pár hete megrendelt és befutott Strekov-egységcsomagom ezt bizonyította. Ennek az egyik első darabját, a pince alap vörösházasítását szondáztam meg a minap a kertben, egy napos, munkaidő utáni késő délután.

A Figula Pincészet meglehetősen sok szőlőfajtával dolgozik, de mivel a Balatonfüred-Csopaki borvidéken vagyunk, természetesen az olaszrizling élvez kiemelt szerepet. Most azonban egy olyan borukról lesz szó, amelyben éppen az olaszrizling nem kap szerepet, csak nemzetközi fajtákból áll, mégis felfogható egyféle birtokbornak. Ez a 7ha névre hallgató fehér házasítás, amelyet chardonnay, sauvignon blanc, szürkebarát és sárgamuskotály alkot, nevét pedig arról kapta, hogy ezek mind ugyanabban a hét hektáros táblában teremnek.

A Figula 7ha amolyan saját válasz az osztrák Gemischter Satz-ra, azaz több szőlőfajta alkotja, "field blend"-ként egyszerre szüretelik és egyben dolgozzák fel az egész tábla termését. Még a néhai idősebb Figula Mihály telepítette be a Barátszőlő dűlőn található hét hektáros területet, amelynek talajában a vörös és a triász mészkő is megjelenik. Ifj. Figula Mihály szerint a négy középérésű fajtából a szürkebarát és sárgamuskotály már túlérhet egy kicsit, mire a a sauvignon és chardonnay pont megfelelő érettségi fázisba ér, de ő pont így szereti. A kész bort így egyik fajta sem uralja túlságosan, a terület és a fajták együtt jelennek meg benne és alkotnak szerves egységet.

A meredeken emelkedő átlaghőmérséklet közvetlen hatása a D-vitamin-bevitelre, valamint az egyszerűbb, de ettől még élvezetes, napsütésre hangolt fehérborok fogyasztására közismert tény. A körülmények engem is befolyásolnak, így a hirtelen jött előtavaszra olyan bort kerestem, amely úgy tudja visszakézből hozni a szebb arcát mutató időjárás hangulatát, hogy közben komolyan is lehet venni, ha arra van igény. Ebben a kategóriában pedig Ikonék rajnaija már több is, mint biztos választás. Ajánlom is, akinek és amikor csak tudom.