Nem tudom, vajon hány borkóstolóra fogok majd eljutni 2021-ben, mindenesetre egyre már sikerült, és mindenképpen elmondható, hogy bivalyerős volt a kezdés. A Tokaj Magic kóstolósorozatának keretében ezúttal ugyanis 2016-os aszúk kerültek a reflektorfénybe. 2016 valószínűleg nem úgy vonul be majd a történelembe, mint klasszikus aszús évjárat, de ami ebből az évből palackba került, az megérdemli a figyelmet, mert egészen kivételes paraméterekkel rendelkező, különleges aszúk születtek.
A járványhelyzetre és a palackok űrtalmára is tekintettel szűk létszámú, (alaposan szét)ültetett társaságnak az állandó házigazda Ripka Gergő barátunk mellett meghívott vendégként Ujvári Vivien, a Barta Pince borásza is mesélt az évjáratról és az aszúkról.

Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a bezártság jelenében a hazai borásztársadalom egyike a fulladozó gazdasági helyzet veszteseinek. Az éttermek zárva, a kóstolók, rendezvények törölve, személyes kontaktusra pedig minimális a lehetőség, ez pedig számokban aligha kifejezhető mértékben akadályozza a terjesztést és terjeszkedést.

A fenti indokok mentén keresett meg minket néhány héttel ezelőtt Péter Ákos, aki tokaji pincéjének reprezentációs borkeretéből ajánlott fel egy csokornyit blogunknak további szíves felhasználás céljából. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, mégpedig úgy, hogy a sort először én, aztán pedig másnapi átszállítás után furmintfan is megkóstolta. Így állt össze ez a külön-külön négykezes, ami gyakorlatilag a Péter Pince aktuális szortimentjét hivatott lefedni.

Ez pedig különösen kedves volt a számomra, hiszen minimális előismeretek birtokában voltam a pincét illetően, így pedig sikerült egy közel teljes képet kapnom arról, hogyan néz ki a borvidék a Péter Pince szemüvegén keresztül.

A tarcali Kikelet Pince borásza, Berecz Stéphanie idén is megtartotta kedves szokását és küldött egy kartonnal a frissen megjelenő száraz boraiból, hogy kóstoljuk meg azokat. Ez most hét bort jelent, ennyi száraz tétel készült a pincénél 2018-ban: két furmint (Birtok és Lónyai), négy hárslevelű (Birtok, Kassai, Lónyai, Váti) és egy házasítás (Váti Tokaj Dry). A Váti borai várhatóan később kerülnek a kereskedésekbe, Stéphanie szokás szerint egy kis palackos érlelést is szán ezeknek a boroknak forgalomba hozatal előtt, így a jelenlegi pillanatfelvételhez képest már kicsit változhatnak.

Négyen ültünk le megkóstolni a borokat, köztük Táncoló Medve barátunk és Szabi is, de sajnos két bor dugós volt, a cserepalackokat pedig pár nap múlva már egyedül bontottam ki.

Igazi nagyágyúval indította Ripka Gergő barátunk az új esztendő Tokaj Magic kóstolósorozatát: Balassa István Mézes-mályból készített száraz borai voltak az első "vendégek" 2020-ban a helyszínként már jól bevált Borganikában.
Gergő bevallása szerint 2008 októberében kóstolta a 2006-os Mézes-mály  Furmintot, amely egyike volt azoknak a boroknak, amelyek ráébresztették a borvidék potenciáljára és amit azóta is meghatározó mérföldkőként tart számon boros pályafutása során. Nekem a 2009-es és a 2011-es Mézes-mály volt hasonlóan óriási élmény, és a többi évjárat is sok szép pillanatot okozott, úgyhogy én is nagy érdeklődéssel vártam a borokat.

A 2019-es őszi szezon első Tokaj Magic kóstolójának fókuszpontjában egy borász és egy dűlő állt. A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története éppen 10 éve, egy 2009-es furminttal indult, időszerű volt tehát áttekinteni ezt az évtizedet a borok tükrében is. Szilágyi László, a Gizella Pince és a Szil-völgy neve ez alatt az évtized alatt elválaszthatatlanul összekapcsolódott.
A Gizella Pince borásza volt az, aki felfedezte ebben az elfeledett fekvésben rejlő lehetőségeket és az ismeretlenség homályából kiemelte a dűlőt. A Szil-völgy ma már gyönyörű teraszaival hívja fel magára a figyelmet, több évnyi megfeszített munka eredménye ez, hiszen a dűlő felső parcelláit a bozót és mázsás sziklák fogságából kellett kiszabadítani és betelepíteni.
A Szil-völgy jelentősége nem csupán egy kiemelkedő löszös termőhely újraélesztésében áll, hanem néhány évjárat után alternatív megoldást mutatott abban is, hogy nem egy fajtán keresztül igyekezett megmutatni a dűlő karakterét, hanem a két fő tokaji fajta erényeit egyesítve, házasításként jelenik meg.
Több szempontból is érdekesnek tűnt tehát a Szil-völgy borainak végigkóstolása, vágjunk is bele!

A kisebb családi pincészetek borászai ritkán tartanak kóstolókat Budapesten, az pedig tényleg csak elvétve fordul elő, hogy egy évben több alkalom is beleférjen a naptárba. Így aztán magam is meglepődtem, hogy alig három hónapon belül Balassa István másodjára is tartott egy borbemutatót a fővárosban, ezúttal a Kóstolom Borbárban. A borsor csak részben mutatott átfedést volt a Carpe Diem-ben tartott júniusi szeánszra válogatott tételekkel, illetve az akkor még mintaként szereplő 2018-as száraz borok azóta palackba kerültek, meg egyébként is: ismétlés a tudás anyja, így aztán beneveztem én is a kóstolóra.

A Gizella-kóstoló után egy héttel Balassa István hozta el a borait a Carpe Diem-be. Az este már csak azért is különleges alkalomnak ígérkezett, mert a borász itt mutatta be először teljes egészében a 2017-es évjáratból készített 7(!) dűlőszelektált szamorodniját. Ezek mellett, illetve előtt kóstoltunk friss 2018-as borokat és egy Mézes-Mály Furmint mini vertikálisban is részünk lehetett.

A hét az Ikrek jegyében telik majd, hiszen május végén-június elején Szilágyi László és Balassa István is a Carpe Diem vendége volt, a borászportrék sorozat keretében. :) Mivel ezek az esték mind a borsort, mind az időtartamot tekintve meglehetősen hosszúra szoktak nyúlni, a két elválaszthatatlan barát, akik gyakran tartanak közös kóstolókat és borvacsorákat is, most külön-külön mutatta be borait, életútját, birtoka múltját, jelenét, jövőjét.
Először tehát Szilágyi Laci és a Gizella Pince volt a vendég a korábbi, május végi időponton. Időben és térben is széles sort kóstoltunk, 2018-tól 2013-ig mentünk vissza a száraz borokkal, 2006-ig az édesekkel, közben pedig több dűlő boraival is ismerkedtünk, köztük természetesen Szil-völgyekkel és Szent Tamásokkal. A végén pedig még söröztünk is egyet.

A Tokaj-Hegyalja távolról sem nagyrészt egy központ köré koncentrálódó borvidék, hanem sok különleges gyöngyszemet tartogat különböző arculatokkal, borstílusokkal, kulturális örökséggel. Az egyes települések az utóbbi években igyekeztek a helyi borászok, termelők, lakosok összefogásával legalább időszakosan, egy-egy évente visszatérő esemény, fesztivál erejéig szélesebb közönséget megszólítani, bevonzani, abban a reményben, hogy idővel sok visszatérő vendéget üdvözölhetnek majd. Annak ellenére, hogy Tarcal bővelkedik remek borászatokban, különféle szálláshelyekben és látnivalókban, ilyen szempontból sokáig kicsit megbújt a többi hegyaljai település árnyékában. A tarcali borászok, lakosok és az önkormányzat összefogásának köszönhetően 2016 óta - a borvidék sok más településéhez hasonlóan - Tarcalnak is van saját rendezvénye, ahol egy hosszú hétvége alatt a látogatókat nyitott pincék, kóstolók, dűlőtúrák és más programok várják, általában április legvégén vagy május elején. A borászok együttműködésének másik gyümölcse egy közös, a település nevét viselő bor, amelynek az első évjárata szintén a 2016-os volt, és amelynek új évjáratát mindig a Bűbájos Hétvégén mutatják be.

Több év kihagyás (igazából csak 2017 és 2018 maradt ki, de valamiért többnek tűnt) után idén ismét ellátogattam a VinCÉ-re, amely azóta a pesti belvárosból átköltözött a budai oldalra, a Várkert Bazárba. A borok iránt komolyabb érdeklődést tanúsító vendégeknek mindig a mesterkurzusok jelentik a rendezvény legfőbb vonzerejét, itt van a leginkább esély arra, hogy ritkán látott előadókkal és különleges, kultikus borokkal fussunk össze. Ha már ismét ott voltam a VinCÉ-n, én is váltottam jegyet két mesterkurzusra, az egyik magyar, a másik külföldi vonatkozású volt. Előbbin két borvidék két meghatározó borásza mutatott be néhány bort és egyben a mögöttük álló családi birtok filozófiáját és ezzel együtt a borvidéket is: Figula Mihály Balatonfüredről és ifj. Szepsy István Mádról.

Harmadik éve van részünk abban a szerencsében, hogy Berecz Stéphanie nagylelkűségének köszönhetően megkóstolhatjuk a komplett száraz Kikelet borsort (2015, 2016). 2017-ből öt száraz bor volt a csomagban: három hárslevelű, egy furmint és egy házasítás. Ráadásnak kaptunk egy késői szüretelésű bort is, 2012-ből. A 2017-es palackok már mind az új arculattal jelennek meg, amelynek a 2016-os Váti Dry volt az előfutára. Szabival, Táncoló Medvével és egy kisebb kompániával kiegészülve szemléztük a borokat.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

Ha minden igaz, ez itt az idei ötvenedik "tegnap ittam" címkével ellátott poszt a blogon és összességében is a száznyolcvanegyedik. Szerencsére sikerült a mérföldkő apropójára egy alkalomhoz méltó bort választani, egy 2017-es tokaji hárslevelű képében, amely ungert társaságában nyílt ki.
Miközben szinte minden borvidékünkön már napokkal-hetekkel ezelőtt elindult a 2018-as szüret - sőt, néhány pincénél már be is fejeződött -, addig a komolyabb 2017-es száraz tokaji borok még csak ezután érkeznek meg a polcokra. Ahogy az általában lenni szokott, a Gizella Pince esetében a Barát Hárslevelű az első fecske. Mi is ezt kóstoltuk meg nemrégiben, és mitagadás, szerettük. A palack tartalma tempósan fogyott is, másnapra épp csak mutatóban maradt nekem egy pohárkára való, de az is megerősítette az első nap begyűjtött tapasztalatokat.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

A tarcali Kikelet Pince komplett borsorát 2015-ből is megkóstoltuk és a tavalyi év végén Berecz Stéphanie meglepett minket egy 2016-os száraz borokat tartalmazó csomaggal. Az Origo Dry-ról még tavaly írtam, most négy bort kóstoltunk. Közülük a birtokszintű, nem dűlős Furmint és Hárslevelű, valamint a Lónyai Hárslevelű állandó része a szortimentnek, viszont a magnum palackba töltött Váti-ról talán érdemes pár szót ejteni. 2010 és 2014 után 2016-ból ismét furmint-hárslevelű házasítás készült a pince birtokában lévő talán legnagyobb potenciállal rendelkező dűlőről. Ez eddig (is) jellemzően a komolyabb időjárási viszontagságokkal tűzdelt évekből történt így - tegyük hozzá, megsüvegelendő végeredménnyel -, ez tehát nem teljesen teljesen új keletű történet, de a magnum-palackos kiszerelésre eddig nem volt példa. Stéphanie szerint a cuvée-ből akár még lehet is rendszer - 2016-ban mennyiségben és minőségben is kézenfekvő döntés volt, hogy a fajtákat házasítás -, a magnumos kiszerelésből nem lesz. A Váti címkéje új motívumokat tartalmaz, ez már a pince megújuló arculatának előfutára is lehet.

Még januárban abban a szerencsében volt részem, hogy egy igazán különleges Bott Pince-kóstolón vehettem részt a borászokkal és a Furmint Február szervezőcsapatával. Tulajdonképpen egy előkóstoló volt ez, egy különleges eseményhez válogattuk ki az ott bemutatásra kerülő borokat.
A cél az volt, hogy a pince eddigi évjárataiból, száraz és édes borokból egyaránt szemezgetve egy olyan szerteágazó válogatást állítsunk össze (legalábbis azokból a tételekből, amelyekből maradt értelmezhető mennyiségű palack), amely különböző évjáratokon, dűlőkön, borkategóriákon és maradékcukor-tartalmon átívelve Tokaj és a Bott Pince minél több arcát mutassa meg, természetesen a legszebb borok tükrében. 
 

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

A 2018-as év második írása még tavaly decemberben fogyasztott boroknak állít emléket, mégpedig egy dupla Bott horizontális sor képében. A Bott Pince borai az eddigi tapasztalataim alapján a borvidéki átlagnál sokkal jobban dacolnak az idővel, nem véletlen, hogy amikor fokozatosan elkezdtem felélni a 2011-2012-es évjáratokból származó száraz tokaji boros készletemet, nagyrészt az ő boraik maradtak utoljára. Decemberben egy-két - későbbi vertikális sorba szánt - palack kivételével ezek is áldozatul estek néhány szomjas toroknak és májnak.

Aki esetleg böngészgette már a Kikelet Pince 2016-os borválasztékát, felfigyelhetett néhány újdonságra. Az egyik az Origo néven futó száraz házasítás, amelyen a Kikelet helyett Berecz Stéphanie neve szerepel és a Kikelet-borokhoz képest új arculatot is kapott (szubjektív vélemény, nekem nagyon tetszik a címke, de a borászt ismerő kóstolócimborák szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy nem passzol a borász személyiségéhez, amiben lehet is valami, azt pedig, hogy a borászhoz semmilyen személyes kapcsolattal nem kötődő vásárlók vajon hogy vélekednek, azt nem tudom). Stéphanie neve egyébként a - kivételesen - magnumpalackba letöltött Váti cuvée-n is feltűnik és ezen a palackon ízelítőt kaphatunk a Kikelet Pince új arculatából is.
A magyarázat, hogy a Kikelet borok mellett Stéphanie egy új borcsalád bevezetésén ügyködik, ennek első tagja a 2016-os Origo. Az Origo új design-jával együtt a tervek szerint a Kikelet arculata is kisebb újításokon fog átesni.

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.

A lassan-biztosan hagyományszerű formát öltő vasárnap délutáni hétzáró borozások keretei között ezúttal Tokaj kettőezer-tizenegyes évjárata került terítékre két pince borszemüvegén keresztül. Lehet építő jellegű vitatárgy a kérdés, miszerint egy '11-es évjáratmetszet mennyire számít időutazásnak alig hat év távlatából a száraz hegyaljai fehérek vonatkozásában, ugyanakkor tényszerűnek hat, hogy vannak frissebb borok is a piacon, melyek kevesebbet mesélnek a száraz Tokaj eltarthatóságáról. Messzemenő következtetéseket nem vonnék le, lévén inkább a szórakozás volt a célunk, mintsem a szigorú ítélethirdetés, ráadásul a Szent Tamás pince, valamint Balassa István borai ennek inkább többé, mintsem kevésbé meg is feleltek. Rövid rezümé: soha rosszabb pontot a hétnek a végére. A hosszabb élménybeszámolóra éhesek pedig nyugodtan gördítsenek tovább, ugyanis a házigazda-bortulajdonos furmintfannal kiegészülve következnek négykezes jegyzeteink.

A tavalyi Furmint Február után felfokozott érdeklődéssel várt(am/uk), hogy a favorit borászaink teljes sorát szemügyre vehessük. Furmintfan szervezésében ezúttal nemcsak hogy a teljes ‘15-ös száraz szortimenthez volt szerencsénk, egy teljes portfólió áttekintést kaptunk pezsgőstől, édesborostól. Stephaniék szerint az utóbbi néhány évjárat legjobbjához volt szerencsénk, szerencsére ezt az ígéretet jó néhány bor be is váltotta. Kellemes kis felvezetés volt a (már januárban beindult) Furmint Február rendezvénysorozatra.

A múlt heti Tokaj évjárat-körkép kapcsán ígértem, hogy Balassa István borairól még lesz szó bővebben a blogon. Az ősz folyamán futólag találkoztam már néhány 2015-ös Balassa borral, de leginkább csak "fesztivál-körülmények" között, a nyár végére tervezett közös tokaji kóstolót sajnos nem sikerült összehozni. Cserébe - a borász nagylelkű ajánlatának köszönhetően - kaptam egy kartonra való 2015-ös bort, egy 2013-as aszúval megfejelve. A kóstolásra kapott borokhoz hozzácsaptam gyorsan egy Andezit Hárslevelűt, összetrombitáltam néhány borfirkász cimborát (sajnos végül pont a borrajongós szerzőtársaknak nem volt alkalmas az időpont), majd 2 napra rá egy Bomboly Furmint is csőrvégre került, így alakult ki a következő sor.

Lehet ezzel indul egy új sorozat. Tényleg friss fogyasztásokról gyors élménybeszámoló, annak igénye nélkül, hogy a borok háttérinfóját fel kéne kutatni a posztok igényesebbé tétele érdekében, illetve azok fotókkal való feldobásának kényszere nélkül. A koncepció bizonyára ismerős, valahol szerintem a "tegnap ittamoknak" is ez lett volna eredendően a célja, de szerintem az elment olyan irányba, hogy így nevezünk el lassan minden posztot amiben egyetlen borról van szó, akkor is, ha valójában elvétve ittuk a szóban forgó bort tegnap, sőt nem ritkán hetekkel azelőtt. Ez persze nem baj, cserébe részletesebbek, komplettebbek az ilyen posztok, csak személy szerint úgy érzem nem hűek a cím koncepciójához. Szóval én most visszatérnék a kezdeti ötlethez, azzal a különbséggel, hogy több borra is kiterjeszthető a téma. Tehát én pont ezeket a borokat ittam a héten:

Bassermann Jordan: Riesling  Auf der Mauer 2014:  A Bortársaság frissen bővített riesling-kínálatából. Pfalz, nagyon ismert termelő, több ismert dűlő adja az alapanyagot. Nem túl intenzív, de élénk illat, friss citrusok, barack, némi ásványos fűszeresség. Szájban mondhatnám azt, hogy  tiszta, közepesen telt ízű, gyümölcsösség-ásványosság szépen kiegészíti egymást, lendületes savak meg egy kis cseresség ad a kortynak megfelelő tartást, közepesen, vagy attól picit hosszabb bla-bla-bla.:) Valójában azt éreztem, hogy egyszerre nehéz hibát találni benne, de lelkesedni is érte. Az anyag olyan közepesen nagy, tehát messze nincs akkora mélység, erő, tartalom, amit stílustól függetlenül tisztelni kéne. Ilyenkor pedig jobb szeretem, ha direktebb a bor, melyen nem kell gondolkodni, csak élvezni. Ez meg olyan, hogy figyelni kell rá, vatájozni, keresni a részleteket. Nem mondom lehet benne találni ilyeneket, de ha már átáltunk gondolkodó üzemmódra, akkor meg azt látjuk, hogy annyira mégse összetett meg a karakteres a történet, hogy érdemes legyen törni rajta a fejünket. Szűk 6 pont, vagy 5 teteje? Mindegy, nem áhítozok újabb palackra.

Gizella: Tokaji Hárslevelű “Barát” 2015:  Eleinte van egy kis fülldtség az illaton, ami később, de leginkább másnapra kifogástalanul kiszellőzik. Kifejezett narancsos gyümölcsösség, hűsítő mentás-zsályás gyógynövényesség, minimális hordófűszer. Szájban kifogástalanul telt ízű, szinte harapható korty, jóízű, kellemesen fanyar savai átjárják az egészet. Itt se kell őrületes anyagra gondolni, nem is kell, hogy az legyen, ez így fasza, ahogy van. Igyuk most, illetve pár hónapot még adhatunk neki, hátha levetkőzi az elején tapasztalható kissé zilált-fülledt felhőt. 6

Légli Géza: “Érintetlen” Merlot 2015:  Ez megint olyan bor, amit nem kell magyarázni. Csupa gyümölcs, íz, vidámság, mindehhez a kategóriájához mérten kompromisszumok nélküli teltség, koncentráció társul. Talán ezeddig a legtöbb a korábbi évjáratok ismeretében is. Nekem 6 pont volt az élmény így magában fogyasztva, de jól tudom, hogy komolyabb sorokban, megfelelően “beskálázva” sansztalan lenne, hogy eddig jusson. Ettől függetlenül egész biztos több palackkal is venni fogok még, ha azokban is ennyi örömem lesz jó eséllyel helyett kap az évvégi kedvencek listámon.