Ismét egyveleg rovatunkkal jelentkezünk. Kis válogatás az utolsó időszakban kóstolt, de posztba nem öntött borokból.

Kis késéssel én is beszámolok a Várban tett kiruccanásomról. Pénteken este sikerült feljutnom. A kellemesen meleg délutánra csípősen hűvös és szeles idő kerekedett. Nem éppen ideális fázva, szélben (illatok nuku) kóstolni, de idén csak ennyi jutott. Vasárnap is terveztem menni, de végül egy romantikus pinot noir szüret alattomosan elcsábított. No, de megbecsülve azt, ami van, álljon itt egy részletes tudósítás.

Álljon itt egy rövid gyorsjelentés a 2013-as év eddigi tanulságairól. A szüret tulajdonképpen el is kezdődött, hiszen a korai fajták már többé-kevésbé a puttonyba kerültek. A Szentesi Pincénél augusztus 30-án vettük elő a metszőollót, a viszonylag korai zengőt érte el a végzet. Egyelőre túlzás lenne bármit is mondani a 2013-as borokról, amit viszont lehet tudni az évjáratról, azt megpróbálom röviden összefoglalni. Elsősorban a Velencei-tó környékére van rálátásom, de a legtöbb állítás talán országosan is általánosítható.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Örömmel jelentjük, hogy az idei év Borászok Borásza díjat Szentesi József érdemelte ki. Szeretettel gratulálunk és sok sikert kívánunk a további munkához! Az Év Borászfelfedezettje Berecz Stéphanie, a Magyar Borért díj nyertese pedig Molnár Péter (Patricius) lett. Gratulálunk Nekik is!

Március végével ismét sor került a Kézműves Borok Háza portfólió kóstolójára, amely bár szerény méretekben és körülmények között kerül megrendezésre, mégis az egyik legjobb hangulatú a hasonló bemutatók sorában. A baráti légkör kézzel fogható, jól láthatóan minden termelő és meghívott szívesen jön a rendezvényre. Hogy miért jó járni a „Szentesi Open” álnév alatt futó kultúrheppeningre? A válasz egyszerű. Ahogy az egyik, már a felső maligán-tartományba érkezett vendégtársam megfogalmazta: „Mert ide csak rendes embereket hívnak”. Bizonyára így is van. S a rendes emberek savak hajtotta étvágyát a Fény utcai piac kiemelkedő minőségű húsárukat kínáló sonkása – ezek szintén igen rendes emberek – próbálja évről évre kordában tartani.

Franz Weninger és Jandl Kálmán meglátogatása után Ráspinál búcsúztattam a Soproni Borvidéket. Nem számítottam el magam, hisz Ráspinál csak az csalódik, aki nem tudja, mit keressen errefelé. Ha azonban nyitott receptorokkal érkezünk Fertőrákos gasztro-remetéjéhez, olyan multidimenzionális élményben lehet részünk, amelyhez hasonlót nemhogy a szomszédságban, de egészen az üveghegyekig sem találunk. Talán itt készítik a világ legjobb ételeit? Valószínűleg nem. Talán innen kerülnek ki a világ legjobb borai? Valószínűleg nem. És mégis, Ráspinál járni egyszerre jelent klasszis ételeket, kiváló borokat, feltöltődést kínáló eszmecseréket és nem várt meglepetéseket. Ez pedig így együtt egészen más, mint enni-inni valamit egy jó kis vidéki étteremben.

Ezzel a borral legutóbb a Palack által celebrált „Hetedhét csúcsmerlot” kóstolón találkoztam. Akkor a Gazda hozta magával, mondván, egészen jó kis bor ez, nézzük meg a magyar csúcstámadók között. Mivel a pince félrerakott készlete akkortájt valahol elkeveredett, Szentesi József is úgy kért valakitől egy palackkal. Úgy tűnik, hiába volt az erőfeszítés, mert kisebb csalódást keltett. Nem volt különösebb hibája, nem volt oxidált, nem volt dugós, de valami mégis félremászott a palackban. Azt hiszem asztaltársaságunk átlag 6 pontra tette, de Jóska szerint csak nem akartuk vérig sérteni, ő ugyanis még ennyire sem értékelte. Időközben a pince félhomályából előkerült a rejtett készlet és hát Szentesi József ellenőrzésképpen bontott egy palackkal. Vajon tényleg rossz irányba halad ez az éppen 5 éves merlot?

A Kézműves Borok Háza november elején tartotta szokásos éves portfólió-kóstolóját. A rendezvény célja, hogy kereskedők, vendéglátósok és esetleg nagyfogyasztók megismerkedhessenek a Szentesi József fémjelezte kis- és nagykereskedés felhozatalával. A mindig jó hangulatú rendezvényen rengeteg az ismerős arc, jókat lehet beszélgetni bortermelőkkel és szerteágazó, bensőséges ismeretségeket köthetünk a sommeliertől a hentesig mindenkivel.

A Szentesi Pince idei szüretét bemutató posztom után most jöjjön a pincetechnológia és vele párhuzamosan a már kierjedt borok bemutatása. Amikor augusztus végén egy ismerős borásznál jártam és meséltem neki, hogy Szentesihez bekéredzkedtem a pincébe, kb. ez a párbeszéd játszódott le köztünk:

„– A Jóskához?

– Ja. – mondom.

– Ott nem fogsz sokat tanulni.

– Mi? – ült az arcomra a kérdőjel.

– Hát a Jóska nem sok mindent csinál a pincében. (röhögés)”

Az a helyzet, hogy beálltam szüretelni. Nem amolyan hirtelen jött ötlet volt ez, inkább évek óta terveztem már közelebb kerülni borhoz-szőlőhöz. Emlékszem még, ahogy apámmal a két sor otellót pancsoltuk: zúztuk-daráltuk, cukroztuk, erjesztettük és préseltük. Ugyan nem úri fogalmak szerint, de nálunk valódi garázsbor készült. Kellemes visszaemlékezni a darálóra, a házilag barkácsolt présre és az üvegballonok fölött eltöltött időre. A bor íze már nemigen rémlik – gyerekként talán bele-belenyalhattam –, de a ballonok köré szférát vonó muslicák emléke még mindig az orromban döngicsél.

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

Szentesi József egy baráti kóstolóra hívott meg, hogy egy kellemes kis társasággal megnézzük miként fejlődnek a korábbi évjáratok palackba zárt tételei. Természetesen a Gazda bepillantást engedett a kiváló 2011-es évjárat alakulgató boraiba is, így a lehető legteljesebb képet kaphattuk a Szentesi Pince szerteágazó és határokat újrarajzoló tevékenységéről. A velencei Nadap, továbbá Etyek és Mór környékén lévő területeken szigorú terméskorlátozás mellett, főként régi magyar fajták fáradoznak azon, hogy a bennük rejlő potenciál (ismét) napvilágra kerülhessen. A borkészítés a lehető legtermészetesebb, az erjedés spontán, a kénhasználat minimális. A sallangoktól mentes és tiszta borkészítési eljárás különösképpen alkalmas arra, hogy az elmúlt időszakban a kihalás szélére sodort régi fajták legszebb arcát megmutassa.

Az Óév búcsúztatása már Karácsonykor megkezdődik, de valójában csak a kiadós Szilveszterrel és a másnapi fejfájásos kínlódással kerülhet pont az elmúlt év végére. Kis társaságunk tengernyi borral, tűzijátékkal, tintahallal és sült malaccal próbálta elfeledni a múló év fáradságait és viszontagságait. Legérdekesebb szilveszteri boraink megérdemlik, hogy e hasábokon is megemlékezzünk róluk. Csak így egyszerűen.

Mindig remek dolog jelen lenni valami nagyszerű dolog születésénél és biztos távolságból szemlélni, ahogy cseperedik a „nebuló”. Koromnál fogva sajnos (vagy szerencsére) lekéstem a hazai boripar szovjet-típusú gazdálkodásról minőségi bortermelésre való átállítását, az új magyar bor létrejöttét és gyermekkorának első évtizedét. Nem tervezem azonban eme hibát elkövetni a magyar pezsgőkészítés második születésével kapcsolatban. Hogy-hogy mi? De hát a 19. század óta van magyar pezsgő és nem is akármilyen, újjá is született már egyszer, keresik is, exportálják is, mi is isszuk és mások is. Valóban, a 19. században létrehozott hazai pezsgőgyártás olyasmi, amire büszkék lehetünk, az igazi újjászületés, a valóban kiemelkedő minőségű, egyedi pezsgő elkészítése azonban a rendszerváltást követően sem lett szempont. A nagytermelők maradtak az ipari méreteknél, a champagne-t akár csak közelítő minőség meg csak egyre nem jött. Emiatt vagy nem emiatt, komolyabb pezsgőfogyasztó réteg sem igazán tudott kialakulni, sőt talán a pénztárca is és a gasztronómia is hiányzott hozzá.

Szentesi József rajnai rizlingjeihez jónéhányszor volt már szerencsém. Meghatározó boroknak tartom őket borivói pályafutásomban, sok örömet köszönhetek nekik, ugyanakkor ma már kicsit felemás érzelmekkel tekintek rájuk.

Nem lehet meglepő a rendszeres olvasóknak, hogy a riesling talán az első számú kedvencem. Az elmúlt másfél évben úgy saccra nagyjából kétszáz külföldi, elsősorban német és osztrák rajnaihoz volt szerencsém, és azt lehet mondani, hogy kialakult bennem egy kép arról, hogy mit várok a fajtától.

Ezen kritikus másfél éves periódus előtt a Szentesi-féle Bátyus-rajnaikat kedvenc hazai fehérboraim között tartottam számon. Ma is úgy érzem, hogy ezek nagyon remek tételek, de nem igazán tudom tettenérni bennük a rieslinget, legalábbis gyökeresen más stílusban játszanak, mint a németajkúak tételei.

Ugyan tiszták, de messze nem olyan áttetsző jellegűek. Krémesebbek, fajsúlyosabbak, nehezebbek szemben a németek légies könnyedség mellett megvalósuló sziporkázásával. Gyümölcsösségük nagyon érett és meleg karakterű, nem pedig a németeknél megszokott hűvösen-ropogósan-frissítően zamatos. Ásványosság tekintetétben viszont jóval visszafogottabbanak tűnnek, persze ez lehet, hogy a tőkék idősödésével változni fog. Ugyanakkor a gyümölcsösség mellett határozottan fellelhetőek édesen fűszeres-vaníliás-kókuszos aromák, melyek jellegükben hordófűszereknek tűnnek, akkor is, ha 1000 literes hordó mellett nem igazán kellene "fa-hatásnak" érződni. (zárójelben, ez a hordónak vélt fűszeresség egyáltalán nem durva, sok kiválónak mondott tokaji furmintunkban legalább ennyire kifejezett, csak a fajtától mégis szokatlan)   A savak kifejezetten szépek, finom állagúak, jóízűek, de alapvetően szélesebbek, és semmiképp nem acélos precizitás és vibráció jut róluk eszembe.

Ezek a különbségek persze nem hibaként értendőek. Ezek stílus-jelemzők, de ez végett  nem is érdemes külföldi rajnaikhoz hasonlíttani őket. Számomra sokkal inkább mérhetőek egyéb hazai fehérborokhoz, de leginkább a többi Szentesi-borhoz hasonlítanak. Ha így nézzük, és nem a német , vagy osztrák rieslinget keressük bennük, akkor természetesen kiváló fehérborokról van szó.

Nézzük akkor egymás mellett az utóbbi három évjáratot: 

A zöldveltelini-tanulmányozás újabb állomásához értünk.

Ezúttal borrajongói körökben két igen nagy tiszteletnek örvendő magyar termelő egy-egy tételéről lesz szó.

Szentesi József és Kaló Imre kézműves-veltelinijei nem éppen az osztrákoknál kiforrott stílust igyekeznek lemásolni, ez persze egyáltalán nem is baj.

A borok: 

Az idei év számomra eddigi legnagyobb felfedezése a Szentesi-pince borai. Letisztult, gyümölcsös, ásványos, nagyon is fogyasztásra ösztökélő borok, úgy egyediek, hogy szó legjobb értelmében általában könnyebben érthetőek, és szerethetőek. A jegyzetek nem egy kóstolóról születtek, hanem az elmúlt néhány hónap termésének a rendszerezése, jónéhány köztük többszöri kóstolás által megfogalmazott vélemény.