Ha a Szekszárdi borvidék legfontosabb borászatait vesszük számba, nem lehet kihagyni a Sebestyén Pincét. Sebestyén Csaba és Csilla borászata legelőször talán bordeaux-i fajtákból készített házasításaival hívta fel magára a figyelmet, de azóta a nevükhöz fűződik több elegáns, dűlőszelektált bikavér, és a talán a legkifinomultabb stílusú magyar rosé is. Legújabb dobásuk egy házasítás a híres Görögszó dűlőből, Szekszárd két legfontosabb szőlőfajtájából, kékfrankosból és kadarkából.
2015 tavaszától 7 évig működött a XII. kerületben a KisBécs, akkor még direkt osztrák borokra specializált borbárként, egyben reggelizőként és kávézóként. A csapat 2019-ben nyitott egy nagyobb egységet a Madách téren, Fiáker néven, ahol már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiból válogatott borokkal és meleg ételekkel is várták a vendégeket. A Fiáker utódja, a Color Bar a borok mellett a szélesebb italválasztékkal, koktélokkal szélesebb közönséget kíván megszólítani, de Közép-Európa borait továbbra sem engedték el. Pár hete jártam a Color Barban, ahol kaptam egy kis betekintést az aktuális választékba.
A 2010-es években rendszeresen megrendezték Budapesten az Eger-Szekszárd Bikavér Párbajt, ahol a két borvidék top termelői mutatták be boraikat a szakértőknek és a nagyérdeműnek. Az eseményről többször mi is tudósítottunk, utoljára éppen 10 évvel ezelőtt. A kezdeményezés mintha elhalt volna a 2020-as évekre (vagy csak hozzám nem jutott el a híre), pedig az utóbbi időben az egri és szekszárdi borok - köztük a bikavérek - is egyre másra gyűjtik be a nemzetközi elismeréseket (a mai bort James Suckling csapata 94 pontra értékelte). Talán csak nekem furcsa, hogy éppen most nem kapnak a lehetőségen a borászok, hogy megmutassák ezeket a borokat egy tematikus kóstoló keretében. Ez csak onnan jutott eszembe, hogy a minap kóstoltam a 2021-es Takler Örökség Bikavért és szerintem szép példája annak, hogy mennyit lehetett csiszolni a borok stílusán az elmúlt években.
A sok portfólió bemutatós írás után valószínűleg az idei utolsó nagy sétáló kóstolós élménybeszámoló következik, a 2025-ös Vince Gáláról. A rendezvénynek ismét a Szépművészeti Múzeum adott helyet, az impozáns helyszínre sok borász személyesen hozta el borait, volt miből meríteni. Sok régi jó ismerőssel találkoztam, mindenkivel sikerült kicsit beszélgetni is, tömegjelenetből pedig szerencsére kevés jutott.
Sajnos kármentők ismét csak kevés asztalnál álltak rendelkezésre, ami az én kóstolási kapacitásomat bizony alaposan korlátozta. Amikor éreztem, hogy kezdek telítődni, inkább nem erőltettem tovább a dolgot és szépen hazamentem. Utólag visszatekintve a meglátogatott standokra, eléggé erős a Tokaj-hangsúly, de néhány másik borvidék is szerepel a beszámolóban. A pincészetek kóstolási sorrendben érkeznek, az egyes tételekről 1-1 mondattal, pontszámok nélkül.
A Bortársaság évente két alkalommal látja vendégül kereskedelmi partnereit egy egész napos portfólióbemutatóra, ezek Bortavasz és Borősz néven futnak és a magyar borászok mellett általában néhány külföldi pincészet is bemutatja borait. Idén a Borősz estére megnyílt a nagyközönség előtt is, tekinthetjük ezt egy szűkített választékkal operáló portfólió kóstolónak is. Tizenkét magyar pincészet képviseltette magát az eseményen, mindannyian a Bortársaság választékának oszlopos tagjai: Figula, Gere, Heimann, Konyári, Kreinbacher, Légli, Oremus, Pannonhalmi Főapátság, Sauska, St. Andrea, Szepsy, Villa Tolnay. Három külföldi borászat is részt vett a kóstolón, Olaszországból a Bortolomiol és a Brancaia, valamint Spanyolországból a Marques de Murrieta. Én is ott voltam, ezzel az írással zárom a portfólió kóstolós beszámolók sorát.
A borpárbajos sorozat a már hétfőn beharangozott két szekszárdi kadarkával folytatódik. Igyekeztem megbízható termelőktől árban "középkategóriás" kadarkákat válogatni, meg is kaptam az általam megszokott kadarka fajtajelleget mindkét bortól.
Az Eszterbauer Borászatnál több "szinten" készül kadarkából a bor, a Nagyapám a Sógor és a dűlőszelektált 112 Éves Kadarka között helyezkedik el. Takleréknél egy Kadarka készül, de az nem a belépő árkategóriás borok közé tehető árban, hanem a Szekszárd legfontosabb borfajtáit - kadarka, kékfrankos, bikavér - bemutató Örökség szériában.
A 2021-es évjáratból készült el először ifj. Márkvárt János Sauli Kadarkája, ami árában és minőségében új szintet célzott meg a hazai kadarka kínálatban. Az aktuális 2023-as évjárat már egyenesen a szekszárdi és villányi zászlóshajó vörösborok árát súrolja, ami fajtatiszta kadarkák esetében eléggé extrém. A 2021-es kimaradt az életelemből, a 2022-es évjáratot a Gourmet Fesztiválon futólag kóstoltam (nem volt időm elmélyülni, de akkor nem hagyott bennem mély nyomot), a 2023-asból a kezdeti bevezető áron vettem egy palackot. Még így is szívtam a fogam az ár láttán, de győzött a kíváncsiság, egy hűvösebb hétvégén pedig a kóstolás ideje is eljött.
Ahogy tavaly, úgy idén is rászántam egy délutánt-estét, hogy megnézzem, mit lehet kóstolni a Gourmet Fesztiválon. Az esemény történetében gyakorlatilag kötelező elem évi legalább egy esőnap, amikor elázik az egész Millenáris, ez idén sem maradhatott el. Történetesen én éppen az özönvízt hozó pénteket választottam ki portyázásra, vendég kevés volt, de nyugodt kóstolgatásra nekem éppen ideálisak voltak a feltételek. A beszámoló terjedelmi okokból most is két részes lesz.
Az első részben a Bortársaságnál kóstolt tételek következnek, magyar és külföldi borok vegyesen. Régi ismerősök és ritkán látott nagyágyúk egyaránt szerepelnek az ad hoc válogatásban, pezsgőtől a komoly vörösborokig.
A dűlőpáros sorozat szekszárdi kékfrankosokkal folytatódik, a Takler Borbirtok két borával. A pincészet szortimentjében több dűlős tétel is szerepel, köztük ez a két kétfrankos, a Szenta-hegy és a Gurovica dűlőkből. Nagyjából a Takler borok stílusváltásával egy időben, a 2010-es évek második felében jelentek meg stabilan a dűlős kékfrankosok a szortimentben, a jelenleg is futó 2020-as évjárat borait kóstoltam meg egymás mellett.
Spontán alakult így, de a jelek szerint a január első fele nem kis részben a komoly magyar vörösborok jegyében telt. Őszintén bevallom, nem feltétlenül az a kedvenc műfajom, ami a magyar köztudatban leginkább "nagy vörösborként" rögzült, rendszeres vásárlónak sem mondhatom magam, de időről időre meg tudok kívánni ezekből is egy-egy pohárral, és egyébként sem árt képben lenni, hol is tart most a hazai mezőny. Az külön öröm, ha nem engem terhel a szervezés és a borok beszerzése, hanem csak csendes megfigyelőként lehet kóstolni és levonni a tanulságokat. Szóval, az történt, hogy a Takler Regnum sikerén hirtelen felbuzdulva beneveztem a Bortársaság Borsuli "Fine wines - magyar vörösek" borestjére, amely jól ismert borászatok neves borait vonultatja fel.
A nemzetközi boros sorozattal ellentétben ennek az eseménynek nincs fehérboros párja - bár szerintem már csak kísérletnek is érdekes lenne megpróbálni egy magyar fehérboros sort összeállítani -, de tény, hogy kis hazánkban sokkal inkább vörösborokból sikerült már-már önálló márkaneveket faragni. A Bortársaságnál ezekből válogattak ki néhányat a kóstolóra.
2025 első tényleges boros posztjának főszereplője egy prémium kategóriás szekszárdi cuvée, a Takler Borbirtok egyik csúcsbora, a Regnum. Az első Regnum Cuvée még a 2000-es évből származik, azóta a legjobb évjáratokban került palackba, ami azért ténylegesen azt jelenti, hogy 2020-ig többször készült el, mint amennyiszer nem. A házasítás alapját a három fő bordeaux-i fajta képezi, ezt színesiti egy kevés kékfrankos és syrah. Az ezredfordulón az akkori divatnak megfelelően a Regnum is egy robosztus vörösborként indult, magas alkohollal, erős hordójelenléttel, de ahogy a borászat honlapján fogalmaznak "meghallva az idők szavát változtattuk az összetételét és ezáltal egy kissé elegánsabb és lendületesebb bort" igyekeznek palackba zárni.
Őszintén szólva meglehetősen nagy kihagyásokkal "követem" a Takler Regnum pályafutását, de a stílus formálódása még ilyen nagy bakugrások mentén is nyilvánvaló, sőt, talán még feltűnőbb is. Utoljára a 2017-es kiadást kóstoltam még 2022-ben az év végi ünnepek alatt, azelőtt a 2011-eshez volt biztosan szerencsém, azt megelőzően már homályosabb a kép, 2003, 2006 dereng halványan. 2025-ben az aktuális, 2020-as Regnummal indult el az új év, és hát, soha rosszabb első bort az évre.
A Vince Magazin 2021-ben indította el a Vince Díjat (a díjazottak listája itt található), amelynek keretében több kategóriában díjazzák a hazai pincészetek legkiválóbbnak ítélt borait, többféle kategóriában. Az első körben hazai boros szakemberek ajánlanak borokat a különböző kategóriákból, majd ezekből hoznak létre egy-egy szűkített listát, amely már csak három tételt tartalmaz. Végül a három jelöltből a közönség bevonásával, internetes szavazás formájában választják ki a győztest. A díjak átadására a 2022-ben megújult Vince Gálán kerül sor, ahol természetesen a díjazott borászatok is megjelennek kiállítóként. A gálaestnek a Szépművészeti Múzeum ad otthont, így igazán nem mindennapi környezetben lehet borokat kóstolni.
2021-ben, még a Marriott Hotelben jártam utoljára a Vince Gálán, majd a következő két év nekem kimaradt, így számomra az idei volt az első gála a Szépművészetiben. Kétségtelen, hogy az impozáns helyszín tudott is emelni az est fényén, tárlatvezetés keretében még az időszaki mezopotámiai kiállítás tárlatvezetésére is lehetett jegyet váltani.
Sok pincészet boraiból kóstoltam a rendezvény során, egyes standoknál a teljes sort, máshol csak 1-2 bort (eleve eléggé eltérő szélességű választék állt rendelkezésre az egyes borászatoknál). Kóstolási sorrendben megyek végig a pincészeteken, az ilyenkor szokásos rövid benyomásokkal és erősen zárójeles pontszámokkal.
A múlt héten a Heimann Családi Birtok - állítólag első - sajtótájékoztatóval összekötött borkóstolóján jártam a Bortársaság Parlament emeleti kóstolótermében. Az esemény apropója több új bor megjelenése volt, hamarosan a polcokra érkezik a Barbár 2020-as évjárata, a pincészet első bio minősítésű borai, a Heimann & Fiai első bikavér bora, valamint a Barbár fiatalabb testvére, a Barbarossa. A kóstolón volt szó bioművelésről, a két borcsaládról és természetesen az új borokról is.
A kadarka a Szekszárdi borvidék identitásának fontos része, az itteni bikavérek kötelező alkotóeleme és jóformán minden borászat szortimentjének sarkallatos pontja. Faramuci helyzet, hogy ennek ellenére a borvidék 2100 hektárjából mindösszesen 100 hektáron terem kadarka. Nem volt ez mindig így, a 19. században a legelterjedtebb szőlőfajta volt Magyarországon, nem csak Szekszárdon, hanem szinte minden borvidéken foglalkoztak vele, de a 20. század második felében töredékére lecsökkentek a kadarka által elfoglalt területek.
A Szekszárdi borvidéken ifj. Márkvárt János az egyik legelkötelezettebb termelő, ahogy a honlapján írja, az ereiben 50% kadarka folyik. A családi birtok 5 hektárnyi területének felén kadarka terem, egyes parcellákon közel 100 éves gyalogtőkéket is művel a borász. A pincében két kadarka kerül palackba: a kizárólag öreg tőkék alapanyagából készülő, hordóban, viszonylag hosszabb ideig érlelt Sauli, és a fiatalabb és idősebb tőkék termését egyesítő "sima" Kadarka. Én utóbbiból bontottam egy palackkal.
Nem tudom, hogy évjárati sajátosság, szerencsétlen válogatás, vagy valamilyen más tényező eredménye, de eddig az általam kóstolt borok alapján a 2023-as magyar rosé felhozatal a szokásosnál is középszerűbbre sikeredett. Kifejezetten rossz borba ugyan nem ütköztem, de olyanba is alig, amiből szaladnék a második palackért. Kicsit el is ment a kedvem a kísérletezéstől, de mi legyen, ha mégis rosé-ra vágyom ebben a melegben? A 2022-es provence-i kontingens még júniusban elfogyott, így most kínomban elővettem a 2022-es sillereket, amelyeket a hűvösebb évszakokra tartogattam.
Ha már nyári hőség és sauvignon blanc, nem maradhatott el a hazai kínálat egy szűk keresztmetszetének tesztelése sem, még az igazi hőgutás napok előtt. A sauvignon blanc az egyik legelterjedtebb és legsikeresebb nemzetközi fehér szőlőfajta, amivel itthon is foglalkoznak. Szinte minden borvidékünkön lehet vele találkozni és a kereskedők beszomlói szerint, keresettek is a fajta borai. Így aztán nagy a kínálat, szinte a végtelenségig lehetett volna bővíteni a sort, de 10 tételnél megálltam, és igyekeztem úgy válogatni, hogy a lehetőségekhez képest minél több borvidék szerepet kapjon.
Bár a borok világ is folyamatosan változik, vannak mozdíthatlannak tűnő alapvetések. Ahogy Burgundia a legtökéletesebb chardonnay-k és a pinot noir-ok forrása, úgy lett Provence a legelegánsabb rosé-k bölcsője és egyben példaképe. A rosé borok diadalmenete az utóbbi években megállíthatatlannak tűnik, a borászok pedig világszerte kísérleteznek a provence-i minta lemásolásával. Magyarország sem kivétel, egyre több prémium rosé jelenik meg a piacon, amelyek külcsín és belbecs tekintetében is igyekszik kitűnni a mezőnyből.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért kell itthon pont Provence-t utánozni, de a helyzet az, hogy a jelenség általános, nem csak Magyarországon és nem csak a provence-i rosé esetében terjedt el, gondoljunk csak az új-zélandi sauvignon blanc-ok hatására, amelyek még az őshaza Franciaország borain is nyomot hagytak az utóbbi időkben. A provence-i rosé esetében még bonyolultabb a helyzet, hiszen az itteni rosé-k olyan fajtákból készülnek, amelyek más borvidékeken nem feltétlenül lelhetők fel, és természetesen a klimatikus és geológiai adottságok is eltérőek. Ahogy Puglia-ból, Burgenland-ból vagy Villányból nem lesz Provence, úgy a negroamaro-ból, kékfrankosból, vagy a bordeaux-i fajtákból sem lesz grenache, syrah, cinsault, mourvédre, pláne nem rolle, azaz vermentino.
Ettől persze az inspirációnak természetesen van létjogosultsága, Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba is így gondolta, amikor belevágtak a Szél Rosé elkészítésébe. Sebestyén Csillában merült fel először az ötlet, hogy készítsenek a pince "alap" rosé-ja mellett egy komolyabb, premium tételt is, provence-i mintára. 2021 volt az első évjárat, tehát ez már a harmadik.
Az idei első borvidéki látogatásra indokolatlanul későn került sor, rövidre, de cserébe annál tartalmasabbra sikerült. 2017-ben jártam utoljára Gyöngyöspatán, a második Vulkanikus Borok Fesztiválján, legfőbb ideje volt már egy újabb látogatásnak. Az azóta eltelt 7 év nem múlt el nyomtalanul, időközben Gyöngyöspatán ugyanis párját ritkító borászközösség jött létre, akik Pata Bor-Pata Winemakers néven közös facebook-oldalt is működtetnek és a már hagyománnyá érett Vulkanikus Borok Fesztiválja mellett sok más eseménnyel is igyekeznek a Mátrai borvidékre csábítani a borkedvelőket. A kis klub gyakorlatilag kivétel nélkül első generációs borászokból áll, akik az ország más részéről, sőt akár külföldről érkeztek ide, hogy megalapítsák a saját kis borbirodalmukat. Találunk köztük borvidéki veteránt, borbloggert, korábbi hobbiborászt - sokukat még én is "előző életéből" ismerem. Vannak közöttük, akik elkötelezettek a lehető legnaturálisabb borkészítés mellett, mások ennél megengedőbbek, de mindegyikükben közös a borvidék és a természetközeli módszerek melletti elköteleződés.
További metszéspont, hogy a legtöbben dolgoznak kékfrankossal, amely remekül érzi magát a Mátrában, mondhatjuk, hogy ez Gyöngyöspata legfontosabb szőlőfajtája. Sokan kezdtek el régi magyar fajtákat is telepíteni, Szentesi József felbecsülhetetlen értékű munkáját folytatva. Az első ültetvények az utóbbi években fordultak termőre és bizony, az első szárnypróbálgatások visszaigazolták a kezdeti lelkesedést.
Mostanra összegyűlt annyi termelő és kész bor, hogy érdemes volt egy egész napos borfesztivált is a kékfrankosra és a régi magyar fajtákra építeni. A gyöngyöspatai borászok mellett vendég borászatok is színesítették a felhozatalt, valamint mesterkurzusok keretében is lehetett ismerkedni a borokkal és a borászokkal.
Sopron, Szekszárd és Villány a három leginkább kékszőlő-hangsúlyos borvidékünk, de ha a trióból egyet kellene kiválasztani, ahol tényleg szinte csak mutatóban van fehérbor, én valószínűleg Szekszárdra tenném a voksomat. Az utóbbi néhány évben azonban azt tapasztalom, hogy mintha egyre több szekszárdi fehérbor kerülne ki az áruházak, borkereskedések polcaira. Nem szoktam a borfogyasztáshoz kapcsolódó statisztikákat, trendeket böngészni, de a hozzám eljutó információmorzsákból is azt raktam össze, hogy a borfogyasztás egyébként egyre zsugorodó tortájából a vörös rovására egyre nagyobb szeletet hasít ki a fehér és a rosé. Úgy tűnik a trend még Szekszárdot is utolérte, bár attól azért aligha kell tartani, hogy Szekszárd somlói, tokaji vagy balatoni babérokra törne, a fehérbor valószínűleg megmarad kuriózumnak a borvidéken. Kevéske tapasztalatom alapján a portfólióbővítés során a sauvignon blanc az egyik legnépszerűbb fajta, most ezekből pakoltam kettőt egymás mellé.
A tematikus borpáros sorozat ezúttal bővített verzióban jelentkezik, most nem kettő, hanem három bor került egymás mellé, méghozzá dűlőszelektált magyar kékfrankosok, 2019-ből, különböző borvidékekről. A három pincészet illetve, borvidék: a Centurio Szőlőbirtok a Mátrából, Homonna Attila a Balatonfüred-Csopaki borvidékről - közelebbről Tihanyból -, valamint a Takler Pince Szekszárdról. Magas elvárásokkal közelítettem a sorhoz, szerencsére nem kellett csalódnom, mindhárom kékfrankos remekül vizsgázott, miközben a termőhelyhez igazodva a fajta három arcát mutatták meg.
Meghoztam az utolsó idei, és egyelőre utolsó terjedelmesebb borpár(baj) gyűjteményt. Jövőre a negyedéves bontás helyett ad hoc jelleggel érkeznek majd inkább a tematikusan egymás mellé pakolt borpárokat összehasonlító posztok, akár trióvá bővítve. Az aktuális, őszi részben viszont kereken tíz duó szerepel, a fehérboros részleg főleg újvilági, azon belül is többségében új-zélandi borokat vonultat fel, a vörösborok mind Európából érkeztek. Természetesen mind a fehér, mind a vörös térfélen lesznek magyar borok is, majd egy édes szamorodni páros zárja a válogatást.
Az elmúlt évek örömteli fejleménye, hogy egyre több borvidékünkön látnak komoly potenciált a kékfrankosban és egyre több borászatnál szánnak neki kiemelt szerepet. Szerintem a fajta kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa az egyes termőhelyek különböző karakterét, kis hazánkban is képes különböző a és ez volt a vezérfonal is, amire felfűztem ennek a kóstolónak a tematikáját. Hat borvidékről válogattam hat komolyabb kékfrankost, kivétel nélkül a 2018-as évjáratból. Ha minden igaz, egyben mindegyik dűlőszelektált tétel ráadásul, még ha nem is mindegyiken szerepel a szűkebb termőhely megjelölése.
Meghoztam a szokásos negyedéves borpárbajos sorozat aktuális, nyári kiadását, 6x2 borral. A fehérek lesznek többségben, ahogy nyáron általában és - bár eredetileg nem terveztem - egy rosé páros is horogra akadt, vörösborokból pedig igyekeztem könnyebb tételeket válogatni.
A tavaszi borpáros posztban 3:2 arányban a fehérborok, valamint a külföldi tételek vezetnek majd, magyar részről fehér házasítások és kékfrankosok, külföldről sauvignon blanc-ok, chardonnay-k és rioja-i vörösek kerültek egymás mellé.
Megérkezett Heimannék 2022-es rosé-ja, a magyar műfaji átlagnál mindig komolyabbra hangolt Mammaróza, amellyel Rózsi nagymamának állítanak emléket. A Heimann & Fiai borcsaládban pedig a vörösborok mellett idén elsőként jelent meg egy siller, amelyet szimplán "Piros" névre kereszteltek.
Bár - magam sem tudom, miért - a siller nekem valahogy az ősz bora, Heimannék szerint pedig a Mammaróza még szebb néhány hónapos érlelés után, én gyorsan leteszteltem a két új tételt, hogy kiderüljön, érdemes-e belőlük még a nyárra, illetve az őszre betárazni.