A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

Tulajdonképpen a konkrét tematika megint új, legalábbis ez eddig nem volt se célirányosan pinot blanc, vagy épp szürkebarát kóstoló sem a klubban. Most se vállalkoztam arra, hogy szigorúan egyikből, vagy a másikból rakjak össze egy sort, viszont rokon fajták révén nem tűnt elrugaszkodott gondolatnak, hogy együtt vegyük őket górcső alá. Az ötlet egyébként a nagyon jól elsült, azóta is sokszor idézett tavaly év végi német nem riesling fehér kóstolónk nyomán született. Fel lehet fogni úgy, hogy ugyanazon nyomvonalon haladunk most tovább, úgy tágítjuk tapasztalatainkat, hogy szűkítjük a sor fajtaválasztékát.

Ebben a sorban tehát a két fajta vegyesen kap szerepet. Lesznek magyarok, külföldiek, olcsóbbak, drágábbak, fiatalabbak, érettebbek. Fogadjátok szeretettel!

A hazai szürkebarát olyan, hogy jobb esetben sincs több árnyalata kettőnél. Nem reprezentatív ivómúltamból többnyire alapanyag-napoztatással savtalanított, súlyos és terebélyes borok rémlenek fel – volt idő, amikor örömmel mozdultam rá erre a stílusra, ma már más idők járnak. Friss tapasztalat, de az átlagnál körültekintőbb kezelés és egy kifejezetten rossz évjárat együttállása egészen meglepő, sőt, kiváló végeredményt produkálhat. Ludányi Balázs ’14-ese például ilyen. Még mielőtt a kelleténél messzebbre mennék a bejegyzés tervezett tárgyától, leszögezném, hogy Bussay László nem a könnyűre hangolt szürkebarátok elkészítésén munkálkodott. Határozottan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egy házibuliba cipeltem el magammal egy palackot a tízesből, és bár a körülményeknek és az elfogyasztott rövideknek köszönhetően nem emlékszem minden paraméterére, de hogy súlyos volt és zseniális, ahhoz kétség sem fér. Az aktuális évjárat az előzmények nyomdokain haladt tovább, bizonyítva, hogy nem célszerű visszakézből elutasítani a fajtát, még akkor sem, ha az analitika az ingerküszöböt megütően szélsőséges.

Az idei VinCE sokáig vastag kérdőjellel szerepelt képzeletbeli naptáramban, mivel csak szombaton délelőtt dőlt el, hogy aznap délután mégiscsak ott tudok lenni. Így persze mesterkurzusokra esélyem sem volt bejutni, de ha történetesen lett volna, a Domaine Loew bemutatóra valószínűleg beülök. A birtok boraiba időről időre belefutottam, de 4-5 bornál hosszabb sort sosem kóstoltam tőlük. Nem tudom, hogy milyen volt maga az előadás, de röviddel utána a bemutatott borokat a Borkorzó standjánál szerencsére végig tudtam kóstolni, úgyhogy talán a lényeget így is kipipáltam. 

Ha már tegnap ilyen fergeteges sikert aratott az elzászi beszámoló, akkor folytatnám is. :) Most a traminik után következzen két csúcsbor a tegnap már említett termelők szortimentjéből. Bár elég húzós áruk volt, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudhatnak. Meg hát egyszer élünk :)

A Mátra még mindig egyike azoknak a borvidékeknek, amelyekről kevesebb szó esik, mint kellene, pedig egyre több fiatal, ambiciózus borász mutatja meg a borvidék potenciálját. Az már biztos, hogy (a borvidéki irányvonalnak szánt)  reduktív technológiával készült, könnyed, illatos boroknál többet is képes adni a Mátra. Az egyes termőterületek egyediségét kiemelendő, dűlő-szelektált tételek is megjelentek az évek során – a Barnatanya, Cserepes, Diós, Epreskert, Fáy-domb, Gereg, Úrráteszi, Vitézföld már ismerős névként csenghetnek a borkedvelők számára –, ám az utóbbi 1-2 évjáratban a dűlőnevek (és a borvidék) több borásznál nem kerültek feltüntetésre a címkéken. Elmondásuk szerint így kezdtek el kihátrálni egyes termelők az eredetvédelmi rendszerből válaszul arra, hogy a Mátrai Borbíráló Bizottság véleménye szerint számos boruk nem bizonyult eléggé fajta- és borvidékjellegesnek. Remélhetőleg lesz ebben a tekintetben előrelépés, kár lenne veszni hagyni a legkiemelkedőbb termőhelyek megjelenítésének lehetőségét. Mindenesetre lassan kialakulni látszik egyféle stílusirányzat a fiatalabb generációnál: nem annyira erővel, hanem inkább eleganciával hódítanak: nincs túlhordózás, nincs izmozás, cserébe lendületes, kellően gyümölcsös, ugyanakkor elég tartalmas borok és egyediséget is hordozó tételek kerülnek ki kezeik közül. Ludányi Balázs, a Centurio Szőlőbirtok fiatal borásza is éppen egy ilyen borokból álló, igen tetszetősre sikerült sort tett le az asztalra a 2013-as évből, amelyet ungert és jómagam végig is kóstoltunk.

Ha meghalljuk, hogy német fehér bor, akkor ösztönösen a riesling ugrik be. Nem túlzás kijelentenem, hogy amíg sok száz rajnai rizlingen vagyok túl, addig ha meg szeretném számolni a tőlük eddig kóstolt egyéb fajtájú fehéreket szinte elegendő az egy kezemen található ujjakat igénybe venni. Pedig, ha kicsit utánaolvasunk, akkor azt szűrhetjük le, hogy nem feltétlen kell lesajnálni ezeket se, tehát nem arról van szó, hogy a riesling árnyékában leledzik néhány megtűrt, de túl sokra nem hivatott szőlőfajta, sőt ma azokat a német borvidékeket tartják a legizgalmasabbnak, ahol a megszokott rieslinges mederből kilépve egyéb műfajokban is meglepő minőségek születnek.

A kóstoló megszervezéséhez végső lökést egy Tar Feritől vásárolt Mosbacher Weissburgunder adta meg. Egész más ízjegyekkel, felépítéssel hozta a zamatosságot és az elvárt tisztaságot, újszerű élmény volt. Nem sokkal később már bújtam a webshopokat és sikerült összerakni egy sort felvonultatva öt fajtát, illetve öt borvidéket. Nagyjából 10 és 30 Euro közötti kategóriában próbálkoztunk, haladva egyre magasabbra az árat tekintve, évjáratban meg egyre lejjebb

A térkép forrása:www.wineuncorked.ie

Tudjuk, hogy jelképes mennyiségű muskotályos adalékkal turbózva sem könnyű hiteles, durvább megfogalmazással élve borszerű végeredményt faragni: nem kevés borászbicska tört már bele ilyen és ehhez hasonló kísérletekbe. Ha így nézem, az irsai olivér sem túl hálás alapanyag: kis populációval is képes pacsulissá zülleszteni gyakorlatilag bármilyen nemes, a szó finoman pejoratív értelmében elegáns összképet. Ezt a leckét jól megtanultuk: a maga fajtatisztaságával letöltve, adott esetben szénsavval turbózva döntik az ebben fantáziát (nem szeretem ezt a kifejezést, de talán divatot is) látó nagy- és kisüzemek a boros álruhába bújtatott évjáratos Traubisodát. Van az úgy, hogy az év elsőjét is. A hangos csordától utcahosszal lemaradva persze vannak renitensek, akik nemcsak összelocsolják a piackaszáló irsai-alapjukat mindenféle mással, de ráadásul akkor igyekeznek túladni rajta, mikor mások már a friss évjáratot töltik palackba. Halott ötlet, nem?

Peter Lorimer, az új-zélandi Two Rivers képviselője augusztus utolsó, nyárnak álcázott szombatján érkezett Budapestre, hogy egy európai körút részeként személyesen is bemutassa a Marlborough régióban dolgozó pincészetet. A Two Rivers név nem újdonság itthon, hiszen a Drop Shop polcainak és fekete táblájának évek óta kedvelt szereplője. Új Zéland nincs közel és igen korlátozott súllyal van jelen a magyar borpiacon, ezért mindig kiváltságos alkalom, ha első kézből hallhatunk az egyébként igen magas minőséget kínáló szigetország borairól. Peter az újonnan megjelenő borokon keresztül mesélt a birtokon folyó munkáról és a palackok tartalmát meghatározó filozófiáról.

A fenti három név valószínűleg a legismertebb három zalai borászatot takarja. Tavaly egy gyenesdiási borfesztiválon töltött órácska során ismerkedtem a címben említetteken kívül néhány más zalai pince boraival is, de egyelőre nem győztek meg annyira, hogy egy pár soros írásbeli jegyzetet meghaladóan tartósan megragadjanak az emlékezetemben. A fenti három pincészet tételeivel több alkalommal is összefutottam már kisebb-nagyobb merítésben, de váratlanul úgy hozta a sors, hogy júliusban, egy hévízi kültéri rendezvény alkalmából mindhárom szortiment jelentős részével meg tudtam ismerkedni.

Az van, hogy mostanában semmi sem akar összejönni borfronton, így az ad hoc-módon összepakolt, laza nyári iszogatásra szánt sorok tömegével buknak el. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségemet nem vitatva – az örömforrást nyilván csak nagy nevek nagy borainak vertikálisaiban lehet és kell keresni, egyébként ne is legyenek elvárásaink – azért komoly aggodalomra ad okot, hogy az alapszint részben a borok önnön hibái, részben a szerencsétlen körülmények miatt erősen korrodálódni látszik. Az üdítő kivételek meg közel sem fedezik a befektetett árat, ami a lélektani kétezres környékén is minimum dühítő. Csalódottan, rossz szájízzel jelentem, hogy egyrészt a nyár itala címet nálam a helyben, Csepelen csapolt Rizmajer-féle szűretlen búzasör nyerte meg – noha egyáltalán nem vagyok nagy sörös –, másrészt borok tekintetében úgy tűnik, hogy miközben az árakat ügyesen sikerült feljebb küzdeni, a minőség elfelejtett felzárkózni. És ezt a múlt péntek sem tudta megcáfolni, bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen. Még jó, hogy most is akadtak üdítő kivételek.

Hosszabb írás következik, sok borral: három hétvége kóstolási jegyzeteit zsúfoltam egy posztba. Szigligeten Szászi Endre, Csopakon Jásdi István borait kóstoltam, a Balatonfüredi Borhetek nyitónapján is górcső alá vettem pár tételt, a legvégére pedig beszúrtam még egy bónusz bort is a Villa Tolnaytól. 

Még jó pár évvel ezelőtt Szászi Endre volt az egyik első borász, akinek a neve megragadt bennem, köszönhetően régebbi badacsonyi-szigligeti kirándulás alkalmával elfogyasztott, illetve onnan hazahozott olaszrizlingeknek. Nem érintett meg akkoriban túl mélyen a borok világa, vagy talán akkoriban kezdett, mindenesetre a 2008-as és 2009-es olaszrizlingekről így is szép emlékeket őrzök, a 2006-os Kabócás pedig már akkor is nagy élmény volt. A hegymagasi pincénél 2010-ben voltam utoljára, de Szigligeten évente egyszer biztosan megfordulok, és olyankor általában be is térek a várhoz vezető ösvény alján található kis vinotékába néhány bort megkóstolni és 1-2 palackot hazavinni.

Csopakon ritkábban járok, mint Badacsony környékén, de olyankor azért próbálok időt szakítani egy gyors kóstolóra. Úgy terveztem, hogy idén egy napot rászánok legalább a nevezetesebb pincék meglátogatására, ez ugyan nem jött össze, ám amikor nagyobb baráti társasággal egy hétvégét Csopakon töltöttem, összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Jásdi borokkal való ismerkedést beépítettük a programba.

A Balatonfüredi Borhetek augusztus végéig kínál lehetőséget a Balatonfüredre látogatóknak a balatonfüredi, csopaki pincészetek borainak megkóstolására. Megjelennek itt országosan ismert borászatok mellett kisebb helyi termelők is. A nyitónapon néztünk be kisebb társasággal a fesztiválra.

A borok előtt egy kis kitérő: a balatoni borok, borászatok iránt érdeklődök számára hasznos iránytű lehet a most megjelent Északipart Borászai című kiadvány, amely 55 badacsonyi, balatonfüredi, csopaki, Balaton-felvidéki borászat rövidebb-hosszabb bemutatását, elérhetőségeit tartalmazza más, a balatoni borokhoz kapcsolódó írások mellett, sok-sok fényképpel. A magazinnal párhuzamosan okostelefonokra készült egy külön alkalmazás, amely a www.eszakipart.com címről letölthető. Jó lenne, ha több ehhez és a Ripka Gergő által jegyzett Tokaj Guide-hoz hasonló útikalauz készülne a többi borvidékünkről is.

A nyár folyamán eltöltöttem néhány hétvégét a Balaton északi partjának különböző részein, és természetesen minden alkalommal szorítottam egy kis időt boros programoknak is. Birtoklátogatásra most nem került sor, de mivel sok borásznak van valamilyen formában „előretolt helyőrsége”, és nyáron egyébként is egymást érik a borfesztiválok a tóparton, nem volt nehéz elmerülni a Balaton-környéki borok széles kínálatában.

A Badacsonyi Borhetek immáron majdnem három évtizede kínál kéthetes programot a július utolsó két hetében Badacsonyba látogatók számára. Országosan ismert borászatok mellett boraikat főleg helyben árusító badacsonyi pincészetek is megjelennek a fesztiválon. Utoljára 2010 hírhedten esős nyarán sikerült este is meglátogatnom a rendezvényt egy bormámoros hétvége alkalmával, bár emlékeim szerint akkor még nem tarkította az esténként fellépő számtalan zenekar a programkínálatot. Azóta két év kimaradt, tavaly és idén pedig csak néhány órás délutáni terepszemléket sikerült összehozni. Egyszer kíváncsiságból megnézném milyen a hangulat az éj leszálltát követően, de a kóstolásnak a délutáni nyugodt órák kétségkívül jobban kedveznek. Idő szűkében végül három pincészet szortimentjét sikerült többé-kevésbé megvizsgálni.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.

Sauvignon blanc, szürkebarát, chardonnay és sárgamuskotály. Spontán erjedés, részben tartályos, részben nagyhordós érlelés. 2950 Ft.Bortársaság. Szép illat, remekül egyesítve a résztvevő fajták jellegzetességeit. Fehérhúsú gyümölcsök, citrusok, egres, némi parfümösség, édeskés fűszerek, vágott fű. Remek elegy. Közepes test. Tiszta, áttetsző, ugyanakkor telt, primőrösen vidám ízek. Közepes súlyú szerkezet, első nekifutásra megfelelően élénk savakkal , később kicsit amorfnak éreztem őket, egyszer túlzottan kerekdednek tűntek, másszor mutattak némi éles csipkelődést. Ez az egyenetlen savérzet okozott ugyan némi esztétikai csorbát, de ízbeli nagyvonalúsága kárpótol. Előbbi felől nézve 5, utóbbi felől inkább 6 pont.

A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi. 

Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután  de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

A húsvét egy részét Badacsony közelében töltöttem, és ha már így esett, nem múlhatott el a hétvége egy borászat meglátogatása nélkül. Az Istvándy Pincészet boraival találkoztam már itt-ott, de átfogó képem még nem volt a szortimentről. Láttam, hogy húsvétkor nyitva van a pince, nem is jelentkeztem be előre, mert úgy gondoltam hogy a nem éppen barátságos időjárás miatt kevesen indulnak el a Hegymög-dűlőbe borozni. Tévedtem. A Káptalantóti és Badacsonytomaj között, a Tóti-hegy déli lejtőjén, idilli környezetben található pince kültéri vendéglátó része vasárnap kora délután tele volt vendégekkel. Nem sokkal érkezésem előtt ért véget a káptalantóti piac, és egy nagyobb biciklis csoport is beesett egy frissítő fröccsözésre, így a pince minden dolgozója szinte folyamatos mozgásban volt a pult és az asztalok között, de Istvándi Gergelynek jutott egy kis ideje rám is.

A Szépvölgyön ÁT, Imre Ádám és Hofmann Tibor etyeki pincéje még nem lépett a nyilvánosság elé boraival, de hamarosan erre is sor kerül. Jelenleg 0,4 ha saját területtel rendelkeznek Etyeken, a Szépvölgyben, további 1 hektárt bérelnek, és vásárolt szőlőt is feldolgoznak, de cél a saját terület növelése a közeljövőben. A kezdeti lépések megtétele során Orosz Gyula etyeki hegybíró és Kis Tamás (Somlói Vándor Pince) nyújtott egy kis szakmai segítséget, azóta a két tulajdonos önállóan dolgozik. Április első hétvégéjén látogattam meg őket a pincénél, és ha már ott voltam, egy hangyányit belekóstoltam a pincemunkába is.

Márciusban a Galéria 12-ben Csopak egyik, ha nem a legjelentősebb bortermelőjének borait kóstolhattuk meg. Jásdi István vitathatatlanul sokat tett Csopakért, az olaszrizlingért, és a Vindependent, majd a Pannon Bormíves Céh elnökeként a magyar borért általában. A kóstolót azonban most nem ő, hanem fia, Jásdi Attila tartotta, saját bevallása szerint önállóan életében először. A borok mellett megismerkedhettünk a pince történetével is.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Jásdi: Lőczedombi Szürkebarát 2011

Előrehaladott illat palackbukéval, petrolos jegyekkel, némi sültalmás-gyógynövényes díszítésekkel. Szájban közepes test. Nem túl intenzív az ízeit tekintve, szerkezetileg is lazábbnak, erejét-vesztettnek tűnik, a lecsengés hossza a közepest se éri el. Hogy pozitívat is mondjak- tapintatra kifejezetten sima, a konzisztenciában is benne van az érett borok finoman omlós, vonzó krémessége. Vakon tippeltem volna vagy 8 évesnek, ha annyi lenne, mondhatnánk, hogy egye fene, még épp talpon van. Így meg találgathatunk, hogy vajon csak a viszontagságos előélet viselte meg a kelleténél gyorsabban, vagy eleve nem volt túl nagy sorsra predesztinálva az alapanyag. Persze ennyi pénzért így se lehet egy szavam se. Legyen 4 pont. Háromezer Ft. környékéről volt leárazva harmadára.

Thummerer: Egri Bikavér Superior 2009

Kék bogyós gyümölcsök, diszkrét hordó, később kék szirmú virágok, némi krétaporos felhő. Közepes plusz test. Jó intenzitású ízek, friss, tiszta gyümölcsösség. Közepesen tömör szerkezet, érett, szilárd tanninok, élénk savak, közepesnél hosszabb lecsengés. Jó volt, több napon át is jól őrízte értékeit. Úgy sacc per kábé egy St. Andrea Hangács szintjén lehet, stílusban is emlékeztetett rá. 6 pont.  Majdnem ötezer Ft. eredetileg, most 2300-ért vettem, annyiért vissza is mentem az utolsó palackért.