Újabb bor következik az Uvas Felices istállóból: ezúttal egy izgalmas vörös, méghozzá egy világszinten kevésbé közismert és felkapott borvidékről. Vinos de Madrid DOP - mint a neve is sejteti - a spanyol főváros környékén terül el és három alrégióra osztható: Arganda, San Martín, Navalcarnero. Közös jellemzőjük a viszonylag magas fekvés - 500-800 méterrel a tengerszint felett - és a kontinentális éghajlat, forró nyárral, hideg téllel és viszonylag kevés csapadékkal.
Az Uvas Felices tulajdonosai San Martín alrégióban két neves borásszal fogtak össze, akik saját pincészetük mellett már korábban belevágtak egy közös projektbe, Comando G néven, ahol a "G" egyrészt a garnacha-ra utal, de emellett a gránitra és Gredos-ra is. Fernando García (a Bodega Marañones borásza) és Daniel Gómez Jiménez-Landi (a Bodegas Jiménez-Landi borásza) párosa alkotja a Comando G-t, Madridtól nyugatra, a Sierra de Gredos hegyláncainál borászkodnak, 2009-ben dobták piacra első közös borukat. Kvarcban és szilikátokban gazdag, tápanyagban szegény, homokos állagú gránitmorzsalékos talajon teremnek a több évtizedes tőkék. A spanyol terroir-hoz burgundi filozófia párosul, az egyes termőhelyek különbségeinek megmutatása a fő cél, faluborkon és dűlőszelektált borokon keresztül. Ugyanitt készülnek 2010-től az Uves Felices égisze alatt az El Hombre Bala borcsalád tagjai is, albillo, garnacha és syrah fajtákból, de a fő hangsúly a garnacha-n van. Az El Hombre Bala - az ágyúból kilőtt ember - az azonos nevű széria "belépő" bora, de már ezen a szinten is nagyon komoly minőséget képvisel, amint arról most én is meggyőződtem.

Meghoztam a szokásos negyedéves borpárbajos sorozat aktuális, nyári kiadását, 6x2 borral. A fehérek lesznek többségben, ahogy nyáron általában és - bár eredetileg nem terveztem - egy rosé páros is horogra akadt, vörösborokból pedig igyekeztem könnyebb tételeket válogatni.

Nyári szünet ide vagy oda, végül mégis sikerült összehozni július közepére egy FineWines kóstolót az új Uvas Felices boros projekt tételeinek főszereplésével. A portfólió elég széles, így több részletben kerülnek majd bemutatásra a borok, most a hőséghez igazodva a cava-k, a fehér és rosé borok kerültek sorra a Béterv Lakásétteremben tartott első fordulón.

Tizenhat bort kóstoltunk összesen, többnyire szépen, egyenletesen haladtunk a friss, könnyű tételektől a komolyabb borok és pezsgők felé, szép íve volt a az estének. A sort két cava nyitotta, ezután a fehérborok következtek. A szőlőfajták szempontjából az első főszereplő a macabeo, majd a xarel-lo, albarino és a verdejo voltak. Átkötésként érkezett érkezett egy rosé cava, majd két különböző stílusban elkészített bor képviselte a rosé-frontot, végül két különleges, érlelt cava-val zártuk a kóstolót.

Ha nyár, akkor sauvignon blanc, így a borpár(baj) sorozat nyári különkiadásában sauvignon blanc duók következnek. Magyar és külföldi párosokat válogattam össze termőhely és/vagy stílus szerint összepárosítva, áprilistól júliusig 9x2 bor gyűlt össze végül, hazai pályáról többnyire a 2022-es, külföldről nagyrészt a 2021-es évjáratból.

(A fenti fotót innen kölcsönöztem.)

Az Uvas Felices projektet és a borokat bemutató sorozat harmadik része egyetlen borról szól, egy verdejo-ról, amely "El Perro Verde", azaz A Zöld Kutya néven fut (a spanyol nyelvben ritkaságokra, furcsaságokra használják ezt a kifejezést, pl. mint magyarban a "ritka, mint a fehér holló"). Az Uvas Felices honlapját böngészve gyorsan feltűnik, hogy a projekt keretében két verdejo is készül Rueda-ban, történetesen mindkettő Ángel Lorenzo Cachazo pincéjében. Ennek persze csak akkor van igazán létjogosultsága, ha a két bor árban és/vagy stílusban más vonalat képvisel, furdalta is az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen lehet a két verdejo egymás mellett.
Amikor a múlt héten megörökített sorhoz válogattam a borokat, megfordult a fejemben, hogy mindkettőt a kosárba pakoljam, de a szélesebb borvidéki merítés érdekében végül a Fenomenal-t választottam, az El Perro Verde helyett pedig egy kasztíliai bor mellett döntöttem.Utólag azonban Tar Feri megajándékozott egy palackkal az El Perro Verde-ből, így ha nem is egymás mellett, de végül mindkét verdejo-t alkalmam nyílt több napon át kóstolgatni. (Azóta lement a FineWines spanyol szortimentet bemutató kóstolósorozat első etapja is, ahol ismét találkoztam mindkét borral.)
Rögtön kiderült, hogy a két tétel valóban más stílust képvisel (egyébként az El Perro Verde valamivel drágább). A borok adatlapja szerint a szőlő ugyanazokról az ültetvényekről származik, lényegében a technológia is megegyezik. A Fenomenal viszont 15%-ban viura-t (macabeo-t) is tartalmaz, így jó eséllyel ez indokolhatja leginkább a két bor közötti különbségeket. Míg a Fenomenal egy populárisabbra hangolt, trópusi gyümölcsös, buja bor, az El Perro Verde egy feszes, hűvösebb tónusú, de hasonlóan intenzív tétel. Sauvignon blanc-rajongóknak mindkettő ajánlott.

A Ca'Nestruc egy régi katalán családi birtok, amely mai formájában 1999 óta létezik, az első írásos dokumentációja, mint "Estruchék háza" (Casa de los Estruch) azonban még 1574-re datálódik. Az Estruch családnév utolsó viselője, Francisco Martí Estruch a jelenlegi tulajdonos, Francisco Martí Vadia nagyapja volt. Francisco Martí és édesapja, Andrés az 1980-as években kezdték el a pincészet modernizálását, az ültetvények átalakítását, majd a Ca N'Estruc lett az 1999-ben létrehozott Catalunya DO elsőként bejegyzett pincészete.
A birtokközpont Montserrat mellett helyezkedik el, az 2012-től ökológikus, 2019-től biodinamikus módszerekkel művelt ültetvények körülveszik a chateau-szerű főépületet és a feldolgozót. 22 hektáron termesztenek szőlőt, agyagos-meszes és kavicsos talajon, emellett további 20 hektárról vásárolnak termést. Xarel-lo, macabeo, chardonnay, garnatxa blanca, moscatell, syrah, garnatxa negra (garnacha tinta), carinyena, tannat and petit verdot terem a birtokon.
A szortiment három szintből áll: a Ca N'Estruc belépő tételekből, illetve a magasabbra pozicionált Idoia és L'Equilibrista borokből. A különálló BI borcsalád Francisco lányának, Annának a nevéhez fűződik, ezek a tételek a lehető legtermészetesebb módon, kén hozzáadása nélkül készülnek. A Ca N'Estruc vonal tagjai tartályban erjednek és érlelődnek, az Idoia és a L'Equilibrista borok már hordós érlelést is kapnak, némelyik hordóban is erjed.

Francisco Martí Estruch egyúttal az Uves Felices egyik alapítója, így a Ca N'Estruc is a folyamatosan bővülő spanyol borbirodalom része. A finewines.hu spanyol expanziójáról a múlt héten írtam egy vegyes válogatás alkalmával, ennek folytatásaként most a Ca N'Estruc három belépő borát kóstoltam meg.

A tavaszi borpáros posztban 3:2 arányban a fehérborok, valamint a külföldi tételek vezetnek majd, magyar részről fehér házasítások és kékfrankosok, külföldről sauvignon blanc-ok, chardonnay-k és rioja-i vörösek kerültek egymás mellé.

Áprilisban írtam Alvaro Palacios priorat-i küldetéséről és a szortiment három boráról, és a mai írás ismét az úttörő spanyol borásszal foglalkozik, de míg legutóbb "horizontális" szempontból került górcső alá a választék, ezúttal egy vertikális sort kóstoltunk a pincészettől.

Alvaro Palacios Spanyolország egyik legnagyobb hatású borásza, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy Priorat már az ország egyik legrangosabb borvidékévé avanzsált. Palacios nyolc testvérével együtt Rioja-ban nőtt fel, ahol családja Palacios Remondo néven készít borokat. Bordeaux-ban tanult borászatot, majd a diploma megszerzése után a legendás Chateau Petrus-nél dolgozott. Miután visszatért Spanyolországba, hordókkal kezdett kereskedni, közben beutazta a spanyol borvidékeket.
1989-től Alvaro Palacios René Barbier-hez és három másik befektetőhöz csatlakozva elindította az akkor még szinte ismeretlen Priorat-ot a világhírnév felé. Palacios első szőlőültetvényét, a Finca Dofí-t 1990-ben vásárolta meg, birtokát ekkor még Clos Dofí-nak nevezték. 1993-ban talált rá a birtok koronaékszerére, egy északkeleti fekvésű, meredek, palás kőzeteken 1900 és 1940 között ültetett parcella formájában, amelyet - mivel a dűlő tetején ősi kolostor található - L’Ermitának nevezte el.
Eredetileg a hangsúly a francia fajtákon volt, de az első évtized után Palacios történelmi tévedésként aposztrofálta a francia fajták bevezetését és elsősorban a helyi garnacha és cariñena párosára kezdte áthelyezni a fókuszt, ezzel az ültetvények fajtaösszetétele is ebbe az irányba változott.
A borász aktív kezdeményezője volt a burgundi mintát követő területi megjelölések meghonosításának Priorat-ban, ennek megfelelően született meg a birtok központjául szolgáló Gratallops település nevét viselő bor is. A Les Terrasses szintén több dűlő termésének házasítása, kezdetben ez volt a pince kvázi birtokbora, majd a Camins del Priorat megjelenésével feljebb került a portfólióban, lényegében a Les Terrasses hivatott megfogalmazni a pincészet küldetését. A Finca Dofí már egy dűlőszelektált ikonbor, a nagyágyú L’Ermita kistestvére, nagyrészt garnacha-ból.
Néhány éve két, kvázi grand cru szelekció is szerepel a pince portfóliójában. Az egyik új kiemelt terület a Bellmunt település melletti Les Aubagetes, amely kivételes klónállománnyal, 100 éves garnacha tőkékkel rendelkezik, 2015-ből készült innen az első bor. A másik válogatás tétel a Finca Dofí dűlő egyik északi parcellája a La Baixada, amelyet a Les Aubagetes és a L’Ermita ültetvényeiről szelektált garnacha klónokkal ültetett be a borász, innen 2018-ban palackozta az első különálló bort.
Mint látható, a terroir-központú szemlélet és a portfólió leginkább Burgundia hatását tükrözi (ezt egyébként szépen leköveti a külcsín is: a bordeaux-i palackokat burgundi formájú üvegek váltották az utóbbi években). A hangsúly az egyes termőhelyek közötti különbségek bemutatásán és a helyi fajtákon - elsősorban a garnacha-n, másodsorban a cariñena-n van -, a nemzetközi fajták szerepe visszaszorult.

Három bort kóstoltam meg Priorat ikonjától, a megbízható alapbor kategóriát bőven túlteljesítő Camins del Priorat-ot, a pincészet "ars poetica"-jának tekinthető Les Terrasses-t és az első legendás bort, a Finca Dofí-t.

Ahogy minden magát komolyan vevő, nemzetközi szortimentre építő borkereskedésnél, a Bortársaságnál is folyamatosan keresik a lehetőségeket a hazai és a külföldi kínálat csiszolgatására, legyen szó akár klasszikus borvidékekről, akár rejtett kincsekről (az idő azután majd eldönti, mi válik be a fogyasztóknál). Rioja, mint Spanyolország legismertebb borvidéke ebből a szempontból egyértelműen az első csoportba tartozik, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyöngyszemeket találni. A Bortársaság most biztosra ment, amikor két ikonikus birtoktól, a Marqués de Murrieta-tól és a Lopez de Heredia-tól válogatott. Ráadásként a már stabil pontnak számító Telmo Rodríguez portfólió is kiegészült, méghozzá a spanyol sztárborász dűlőszelektált mikrotételeivel.
A Rioja-szortiment kibővülésével kézenfekvő volt, hogy a borvidék a Borsuliban is megjelenjen külön témaként, így is történt: január óra külön kóstolóestet szánnak a témának, én a második, márciusi eseményre látogattam el. Öt birtok hét bora szerepelt az estén, kivétel nélkül a borvidék meghatározó szereplőitől válogatva. Érdekes lett volna egy fehérbort is betenni a sorba, de miután Rioja-ban a kékszőlők aránya nagyjából 90%, így érthető a vörösborok egyeduralma a kóstolón is.

Alicante, a Costa Blanca fővárosa népszerű turisztikai célpont, fontos kikötőváros, egyben az azonos nevű eredetvédett bortermelő körzet névadója, de Spanyolországon kívül a borvidék jó eséllyel kevésbé ismert. Ez nem is csoda, sokáig az olcsó tömegborok termelésén volt a fókusz, de az utóbbi egy-két évtizedben ez változni látszik, és a borvidék borai egyre nagyobb elismerésre tesznek szert.

Alicante

Alicante DO-t 1957-ben hozták létre, a mainál kisebb területen, akkor még csak 4 engedélyezett szőlőfajtával (monastrell, alicante bouschet, bobal és moscatel de alejandria, azaz alexandriai muskotály). Jelenleg mintegy 9200 hektáron terem borszőlő, és a borvidék két nagyobb régióra osztható.
A nagyobb, szárazföldi régió a Vinalopó folyóról kapta nevét, Yecla DO-val határos. A klíma itt száraz kontinentális, kevés csapadékkal, forró nyarakkal, a partmenti zónához képest hidegebb telekkel. A legfontosabb fajta itt a monastrell, és erről a vidékről ered Alicante hagyományos desszertbora, a Fondillon, amely reneszánszát éli. A tőkéről túlérésben szedett monastrell szőlőből erősítés nélkül hosszú hordós érleléssel a magas alkoholtartalmú, édes desszertbor.
A tengerparti zóna Denia és Calpe városok között húzódik, neve La Marina és 1987-ben csatolták Alicante DO-hoz. Az éghajlat mediterrán, párás és meleg az időjárás, a legfontosabb fajta a moscatel, amelyből száraz és édes borok egyaránt készülnek.
Fajtaválaszték tekintetében vörös térfélen a monastrell az abszolút favorit, akár önállóan, akár más - spanyol és/vagy nemzetközi - fajtákkal házasítva. fontos még a garnacha és a bobal is. A fehér szőlők közül a legelterjedtebb a moscatel de alexandria, de a környéken honos merseguera is említést érdemel, ahogy a malvasia is. A nemzetközi fajták terjedése sem hagyta érintetlenül a borvidéket, chardonnay, sauvignon blanc, cabernet sauvignon, syrah, merlot, petit verdot is terem itt.

A Spanyolország keleti részén, Somontano DO területén tevékenykedő Bodega El Grillo y La Luna borai az utóbbi pár évben többször szerepeltek a blog hasábjain (a pincéről bővebben itt írtam), évente 1-2-3 palack biztosan elfogy nálam a 12 Lunas névre keresztelt borcsaládjukból. Az alapszéria egy fehérborból, egy syrah rosé-ból és egy vörös házasításból áll, ehhez csatlakozott most egy újabb vörösbor, amely színtisztán garnacha-ból készül, és eddig nem kóstoltam. A pince legtöbb borával ellentétben ezt nem érlelésre szánják, gyorsan piacra is kerül, és a saját tapasztalat is azt sugallja, hogy ezt a bort felesleges tartogatni.

Közeledik az esztendő vége, lassan nyakunkon az ünnepek és jönnek az évzáró borozgatások is. A szokásos különböző mindenki hoz 1(-2-3) bort jellegű borozgatások közé sikerült még beékelni egy tematikus sort is december közepére. Összegyűlt itthon néhány 2015-ös évjáratú bor Rioja-ból, arra gondoltam, ideje lenne ezeket sorba rendezni és együtt megkóstolni. A sor gerincét tehát ezek palackok adták, szám szerint 5 darab. A kóstolót egy szintén rioja-i fehér házasítással vezettük fel, zárásként pedig egy 10 éves nagyágyút is bontottunk a borvidékről.

A Priorat-ot szinte teljesen körbeölelő Montsant jóval kevésbé ismert híres szomszédjánál, de érdemes rá odafigyelni és a nemzetközi borpiacon egyre inkább kezd kilépni Priorat árnyékából. Montsant 2001-ben kapott saját DOP státuszt, korábban Tarragona DO részét képezte. Az akkori 28 bejegyzett termelő száma mostanra nagyjából a duplájára emelkedett, közülük az egyik magasan jegyzett pince Josep Grau borászata.

Josep Grau útja nem egyenes úton vezetett a borhoz, a barcelonai bankáréletet adta fel a borászkodásért. 2003-ban vásárolta meg az első ültetvényeit Montsant-ban, de sokáig csak saját magának készített bort. A közeli étteremnek mindig adott pár kartonnal, hogy amikor ott eszik a család, saját bort kortyolhassanak az ételekhez. Egy környéken járó svéd sommelier kapott egy pohárral az egyik borból, amikor arra járt és felfigyelt a termelőre, így robbant be Josep Grau új karrierje. Josep Grau az első helyi borászati vállalkozását eladta, majd 2013-ban vásárolt területeket Montsant-ban és 2016-ban Piriorat-ban. Elsősorban a helyi fajtákra koncentrál: garnacha, carignena, garnacha blanca, bár a két borvidéken jól működő jövevény, a syrah is helyet kap egyes házasításokban. A szőlők organikus művelés alatt állnak, a borok betonkádakban erjednek saját élesztővel, majd többnyire 2000-2500 literes Stockinger hordókban érlelődnek.
A Vespres (katalánul: esték) árban a szortiment közepén helyezkedik el, készül ezen a néven egy fehér és  egy vörös tétel, utóbbi itthon is elérhető egy ideje.

A hőhullámokkal tarkított nyár után hirtelen beköszöntött az ősz, megérkeztek a hűvös, esős napok. Előkerültek "raktárból" a vörösborok. Három komolyabb syrah/shiraz sorakozott fel nemrég. Mindegyik bor a 2016-os évjáratból készült, hazánkat az Ikon Fekete Tulipán névre keresztelt tétele képviselte, "játszótársai" a Planeta Maroccoli-ja Szicília Menfi DOC körzetéből és a Casa Rojo Minami névre keresztelt, Jumilla-ból származó tétele.

Tavaly tartottunk baráti körben egy albariño kóstolót, ami a várakozásokhoz képest mérsékeltebb sikert aratott. Gondolkoztam rajta, hogy idén köszörülök a csorbán és összehozok egy erősebb sort, de egyelőre több okból is inkább csak az óvatos tapogatózás maradt, ezúttal egy bor erejéig. A Zarate az egyik meghatározó helyi borász, Eulogio Pomares családi birtoka, ők is szerepeltek egy borral a tavalyi sorban. A nyáron itthon elérhetővé vált egy másik borászatuk, a Fento aktuális albariño-ja is, ami tökéletes szezonális választásnak tűnt júliusban, tettem is vele egy próbát.

A 2012-ben életre hívott Fento Wines esetében saját területek helyett környékbeli termelőktől válogatják a szőlőt, és nem csak spanyol (Rias Baixas és Ribeira Sacra), hanem - legalábbis a rosé esetében - portugál területekről is vásárolják a termést. Rias Baixas-ban adja magát az albariño, a fajtából pedig több tétel is készül. A borászat az arrafelé gyakran előforduló páfrány spanyol neve után kapta a sajátját, és ugyanígy hívják a zászlóshajó fehérbort is. Ebből bontottam egy palackkal a hétvégén.

Tavaly már volt szó a sorozat keretében Mallorcáról és mallorca-i borokról, most következik egy kis ráadás, egy újabb válogatással a spanyol sziget borairól. A szigetről, a borvidékekről és a fontosabb szőlőfajtákról már volt szó bővebben az előző írásban, most csak röviden borstílusokról, majd az egyes borokról emlékeznék meg.

(A címlapfotót innen kölcsönöztem)

Az idei tavaszról 7 duó került be a borpárbajos posztba, könnyedebb hazai és komolyabb külföldi fehérek, dél-francia rosék, vörös fajtaborok hazai pályáról és házasítások egy kevésbé ismert Rhone-vidéki appellációból.

Atipikus bor következik Rioja-ból, egy évek óta jól bevált és itthon is régóta kapható tétel. A Palacios Remondo La Montesa atipikusságát nem az adja, hogy évek óta jól bevált, hanem az, hogy nagy részben garnacha-ból készült, miközben Rioja-ban a tempranillo az úr, az ültetvények közel 90%-án ez utóbbi fajta terem, a garnacha részaránya nagyjából 7-8%.
Ha megnézzük a neves nemzetközi boros orgánumok értékeléseit, azt látjuk, hogy rendszeresen repkednek a 90+ pontok, James Suckling pedig egyszer egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez egy 15 dolláros bor, aminek olyan az íze, mint egy 50 dollárosnak. Ezt a túlzóan leegyszerűsítő megállapítást ebben a formában természetesen minden oldalról lehet támadni, maradjunk annyiban, hogy Suckling arra célzott, hogy a La Montesa árán felül teljesít. Spanyolország ugyan bővelkedik remek 15 eurós palackokban, de az tény, hogy a La Montesa egy jó bor, évek óta stabil minőséget képvisel, az árát megéri és a fajtaválasztásnak köszönhetően a szokványos Rioja-khoz képest van benne egy érdekes csavar. Én is évről évre visszatérek hozzá 1-2 palack erejéig, most a 2017-es évjárat volt a kiszemelt áldozat.

Itt egy újabb spanyol különkiadás a "Rejtőzködő borvidékek" sorozatban. Három vörösbor lesz az epizód fókuszában, három különböző, kevésbé ismert borvidékről, kivétel nélkül a 2016-os évjáratból.