A magyar bornagyker piacon nem sok átrendeződés van, hiszen évek óta jól-rosszul beállt a maga egyensúlytalanságaival. Van az a pár nagy, aki egyeduralma mellett kevés levegőt hagy a kicsiknek, a kicsik panaszkodnak, a nagyok lapítanak. Most annyi változás történt, hogy a Szentesi József és Katalin által fémjelzett Kézműves Borok Háza, valamint a kézműves sörökkel kereskedő, közel egy évtizedig a Bortársaság kötelékében dolgozó Farkas Krisztián, valamint a Trevinit jegyző Takács Alex Artizan (Italfront Kft.) néven egyesültek. Ennek köszönhetően egyrészt erősen bővült a Kézműves Borok Háza bemutatókról megismert portfólió, másrészt értékesítési erő is igyekszik felpörgetni az üzletet. A fókusz elsősorban az éttermeken marad, de tervben van egy belvárosi egység nyitása is. De ez még a jövő zenéje. A régi-új kereskedés április 4-én mutatkozott be a nagyközönségnek.

Egy ideje vágytam már egy terjedelmesebb pinot noir-sorra, de egy ideig csak az alapanyag gyűlt, de a kóstoló még mindig váratott magára. Február végén aztán a tettek mezejére lépve előástam a jó ideje sorsukra váró palackokat - néhány új beszerzéssel kiegészítve -, hogy egy fehérborokban gazdag hónap végére vörösekkel tegyek pontot. 
A mezőny kis hazánkat képviselő tagjai az ország különböző borvidékeiről (+a Felvidékről) érkeztek. Itt talán a két tokaji pinot jelentette a legnagyobb kuriózumot, hiszen néhány "renegát" hegyaljai pince évek óta foglalkozik a fajtával. 
Nemzetközi kitekintés gyanánt 2-2 bort helyeztünk a sorba Sancerre-ből, Burgundiából, illetve Új-Zélandról, azon belül Marlborough-ból. Utóbbi két terület régi ismerős lehet a fajta rajongóinak. Sancerre viszont nem vörösborairól híres, holott az éves termés 1/5-ét a pinot noir teszi ki, Sancerre Rouge megjelöléssel pedig kizárólag pinot noir-ból készült bor hozható forgalomba. Ismeretlen vidékek felfedezésével is kecsegtetett tehát a kóstolósor. A várakozásoknak megfelelően érdekes mezőny volt, sok különböző karakterrel.

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

Nem volt még tisztán cabernet franc kóstolónk a klubban, most igyekeztünk pótolni. Nagyjából a 15-30 Euros szegmensben relatíve fiatalabb évjáratú borokat válogattunk, köztük jobbnak tartott hazaiakat, illetve néhány külföldi versenyzőt is. Vakon kóstoltunk.

Pontosan december idusán, a Wineporn szervezésében egy irdatlan nagy magyar pezsgőkóstolóhoz volt szerencsém. Szokolai Máté (főkolompos) előzetes jelzése szerint vagy húsz palackos erjesztésű hazai pezsgőre lehet majd rápróbálni, amely kiváló alkalom a magyar pezsgőkészítés state-of-the-art állapotának felméréshez. Mivel decemberben pont a pezsgőkről szokás írni, számomra kihagyhatatlannak ígérkezett a lehetőség. Végül, a szervezők komoly megrökönyödésére 39db (!) különböző tételt sikerült összegereblyézni, amely jól jelzi: a magyar pezsgőpiac forrong, a termelők egyre bátrabban próbálkoznak kielégíteni a vagy évszázada háttérbe szoruló, palackos erjesztésű termékek iránti keresletet.

Na jó, volt annak bő egy hónapja is, de úgy gondoltam, hogy ez a bor megérdemel egy posztot a mostanában kissé elhanyagolt "Tegnap ittam" szekcióban. Már csak azért is, mert korábban többen is nagyon szerettük a blog szerzői közül, olyannyira, hogy ungert és én a 2013-as magyar toplistánkra is felvettük. Ahogy visszaolvastam a korábbi jegyzeteket, magam is meglepődtem, hogy cirka egy év alatt mennyi írás született róla, akár nálunk, akár máshol (1., 2., 3., 4.).
Ami a Weninger borokat illeti úgy általánosságban, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a 2000-es évek során komoly rajongótáborra, de legalábbis elismerésre tettek szert jó egyensúlyú, remekül érlelhető tételeik, majd mióta a birtok átállt a biodinamikus gazdálkodásra, a borok arca is megváltozott valamelyest, ezzel már jobban megosztva a borkedvelőket. Egyesek továbbra is lelkes Weninger-fanatikusok maradtak, míg mások nehezen tudják értelmezni az újabb évjáratokból kikerülő borokat (ahogy az itt a poszt egyik bekezdése és a kommentek összevetésével is nyilvánvaló).
Magamat valahova középre sorolnám: ittam a frissebb évjáratokból is remek borokat, de akadt néhány tétel, amelyekért a borász munkásságának maximális tisztelete mellett sem tudtam őszintén rajongani, és az is előfordult, hogy egy fiatalon általam nagyon kedvelt bor az idő múlásával lezajlott változások miatt esett ki a pikszisből, és itt nem elöregedésről van szó. A szóban forgó 2009-es Frettner viszont egyértelműen azok közé tartozik, amelyeket kezdettől fogva nagyon szerettem. Olyannyira, hogy egyben szerintem az egyik legszebb cabernet franc, amit életemben kóstoltam, még ha nem is állítanám, hogy így képzelem el a cabernet franc archetípusát.
Mivel az utolsó palackom nyakát tekertem ki október vége felé, könnyen lehet, hogy utoljára volt szerencsém megkóstolni. Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom az egyik nagy kedvenctől.

A különböző budapesti helyszíneken tematikus borkóstolókat, borvacsorákat szervező Wine Shock csapat október végén a kékfrankost állította az aktuális esti program fókuszpontjába. A Sonkapultban megtartott kóstolón osztrák és magyar kékfrankosok kerültek terítékre, nagy részüket vakon szemléztük. A vak szakaszban, találgatni kellett, hogy az éppen a pohárban lévő bor a két ország közül melyikből származik. Ez a találgatás szomszédos országok esetén sokszor egyébként sem könnyű, de mint a leleplezéskor kiderült, ebből a szempontból néhány bornál extra csavar is került a történetbe.
A vakon kóstolt palackok leleplezését követően komoly meglepetések is érték közönséget. A sor végére tartogatott utolsó két osztrák csúcs-kékfrankos méltó befejezése volt az estének.

Borokat is rendszeresen kóstoló séf barátom egy nagy csokor kékfrankos megkóstolására trombitált össze kisebb társaságot szeptember végén. A sorban főleg frissebb évjáratú, jelenleg is kapható borok kaptak helyet, néhány idősebb komoly tétellel kiegészülve. Vakon kóstoltunk, az általam vitt 3 palackon kívül (Bott Frigyes, Homola, Losonci) semmilyen előzetes információm nem volt a borokról. Az első kör után még mindig vakon néztük vissza a borokat, majd a második kanyar után lepleztük le a palackokat. Pörgősen kóstoltunk, így túl sok idő nem volt a borokkal való alaposabb ismerkedésre, gyors első és második benyomást volt idő rögzíteni.

A kóstolás sorrendjében következnek a borok. A kereskedelmi forgalomban lévő tételeknél feltüntettem a beszerzési forrást és az árat.

Miközben az öreg borokról értekeztem, a Drop Shop már a Muzeális Borok Éjszakáját hirdette. Az egyre népszerűbb Múzeumok Éjszakájának ötletéből táplálkozó kóstolón tízévesnél idősebb csúcsborokat mustrálhattunk. A koruknál fogva ritka és nehezen hozzáférhető palackok szétpoharazása egyrészt példaértékű a borbáros szintéren, másrészt pedig fene mód élvezetes a hozzám hasonlónak. Szóval, aki ott volt, feledhetetlen élvezetekben lehetett része, annál is inkább, mert a borok többnyire teljes hangerővel énekeltek és az ilyenkor sanszos gyökérnap messze elkerült bennünket.

A Sopron ifj. Franz Weninger szortimentjének változó összetételű alapbora. Ez itt éppen merlot, syrah és kékfrankos házasítása, a címke tanúsága szerint az ökológiai gazdálkodásra történő átállási időszak alatt készült. Annak idején a borkereskedőknél, majd a hiperekben is kb. ezerötszáz forintért adták a 2008-as Sopront, és ami engem illet, kevés bor volt „pályafutásom” során, amiből akkora mennyiséget feltankoltam, mint ebből a tételből. Szerettem 2-3 évesen is, és az utolsó palackom nyújtotta élmény alapján majd’ 7 évesen is remekül dacol az idővel.

Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.

Aki nem tegnap keveredett bele a hazai szeszvilág ügyes-bajos dolgaiba, az ismeri a bor történetét, előzményeit. A házasításként indult, majd időközben színtiszta kékfrankossá vedlett Ráspi-origó jelensége simán felülkerekedett a déli végek fricskáján, és évjárattól függően hullámzó színvonalú, de szinte mindig érdekes borrá vedlett. És ezen a tényen még az sem változtat, hogy az ékezetelhagyás vélt vagy valós üzenete azért simán megütötte az ingerküszöbömet. Nincs információm, csupán a feltételezett analógia segítségével próbálok következtetni, hogy az alapanyag már nem egydűlős többé. Ha így van, ha nem, a friss fertőrákosi kopár-frankos olyan váratlanul hagyott helyben a hét közepén, hogy az magyar viszonylatban szinte példanélküli. Értem ezt úgy, hogy a fogyasztóbarát értelemben torz ár/érték-tényezőt már figyelembe vettem. Nem vagyok a nagy szavak híve, de megkockáztatom, hogy ebből a kékfrankosból minden érdekeltnek legalább egyszer innia kell.

A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Miközben az elmúlt időszakban részben direkt, részben a szokatlan borfogyasztási belassulásom következtében összehordtam egy jelentékeny mennyiségű magyar cabernet sauvignont, azon gondolkodtam, hogyha ez így majd összeáll egy képpé, és egyszerre hágunk majd nyakára mindnek, akkor az lesz-e annyira érdekfeszítő közönségileg, mint mondjuk személyesen nekem. Úgy értem: a szőlőfajta kissé kicsúszott a hazai borközvélemény (és a borászok) gyújtópontjából. Érdektelenné vált, elhasználódott. A múlt agyonhordózott paprikás mazsoláit délen többnyire már alapanyagkorban küldik rozénak, vagy tolnak belőle valami modern bisztróbort több-kevesebb sikerrel, majd utána a jelen nagyítóját a szomszéd cabernet franc felé fordítva mernek nagyobbat álmodni, mint a valóság pillanatnyilag. Nem is beszélve arról, hogy a hordóvanília sem olyan cool már, mint a kilencvenes években.

Röviden, kisebb híradásokkal fűszerezve számolok be a Kézműves Borok Házának aktuális félévre esedékes borbemutatójáról. Most is egy igen kellemes kis rendezvény kerekedett belőle, rengeteg ismerőssel, beszélgetéssel és persze a borokat kísérő Fény utcai Sonkás galaktikus falatkáival.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Sopron és a merlot? Ha borról van szó, Sopront általában a kékfrankossal szokás egy lapon emlegetni, a merlot pedig a neki kedvező termőhelyek nagy részén is jelentőségben legtöbbször minimum második helyre szorul a kékszőlő-fajták között a cabernet sauvignon, a syrah, vagy éppen valamelyik helyi fajta mögött (vagy többnyire ezekkel összeházasítva jelenik meg). Nincs ez másképpen Magyarországon sem, és ezzel igazából nincs is baj. Sopronnak ott a kékfrankos, Egernek a bikavér, Szekszárdnak a bikavér és a kadarka, Villánynak pedig újabban a cabernet franc, de a merlot minimum kiegészítő fajtaként megtalálható szinte minden jelentősebb, vörösbor-termelő vidékünkön. Sokan egyébként is unalmas fajtának találják, akár a tankönyvi leírások szerint jellemzően kevésbé izgalmas aromakészlete miatt.

Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a kékfrankos mellett a merlot is képes Sopronban korrekt, sőt, izgalmas borokat adni. Számomra a hűvősebb klímának köszönhetően – optimális esetben – inkább savakra, mint tanninokra építő szerkezet, kisebb test és a lekvárokat nélkülöző, hűvősebb karakterű, fűszeres aromatika általában vonzóbbnak hat, mint sok mediterrán hangulatú dél-pannon nagyágyú jellemző paraméterei. Ez persze már ízlés dolga, és nem is azt akarom ezzel mondani, hogy ne készülnének Villányban vagy Szekszárdon is szép merlot-k… na de kanyarodjunk vissza Sopronba.

Megint egy július és megint egy Red Earth. Halász Attila immár hagyományossá váló budapesti felbukkanása meleget és ritkán látott ausztrál csúcsborokat szállít. Akinek nem rémlenének fel korábbi beszámolóink, Attila „huszoniksz” esztendeje tengődik a Kenguruk országában és nagyjából ugyanennyi ideje végzi dolgát a fine wine kereskedelemben. A kóstolót már szintén hagyományosan megelőző szűk körű vacsora és iddogálás külföldi-belföldi beszámolókkal, baráti "hogyvagytokkal" és késhegyig menő borvitákkal telt. Sajnos eszembe juttatta, mennyire gyorsan elment megint egy év! A ráhangolás másnapjára ütemezett Red Earth egy kisebb kanyar után végül a Kogartban került a terítőre. A kiváló helyszínen a prémium ausztrál shiraz egészen elképesztő spektrumát barangolhattuk be, kezdve a bármilyen európai kontextusban is megálló, elegáns és kifinomult tételektől egészen a nagyfertályú hömpölygős cuccokig.

Pfneiszl: Soproni Cabernet Sauvignon "Köszönet" 2011

Auchanban vettem kb. 2900 Ft.-ért. Tiszta illat, lédús, édeskés gyümölcsökkel. Fekete ribizli és szederlé, pici sziruposság, diszkrét pörkölési aromák. Nagyon kedves az egész, lehet egyeseknek túlontúl is az lenne egy cabernet-től, de nekem jöhet. A gyümölcsök mellett tetten érhető a fajtajelleges mentás-paprikás fűszeresség is. Közepesnél picit nagyobb a test. Telt ízű, az illathoz hasonlóan feminin, édeskésen kedves a korty, nem lepődnék meg, ha lenne egy pici maradékcukor is benne. Kerek savak, puha tanninok, abból se túl sok, szegélyezik a jóformán tisztán gyümölcsből építkező ízeket. Szintén el tudom képzelni, hogy lesznek akik több szilárdságot várnának ettől a fajtától, én mindenesetre nem bántam a jóleső nőies lágyságot, nagyon gyorsan fogyott a palack tartalma.  Közepesen tömör szerkezet, semmi dráma, de tartalommal arányosan, a kategóriáját tekintve hiányérzet nélkül kitöltött. A lecsengés is úgy ott, közepesen, vagy attól egész picit hosszabb. Így most magában hozott nálam egy szűk, de örömteli hatost. (86) Rendben van az áráért, profin elkészített bor. Ismét egy jó tapasztalat a pincétől, amelyik érzésem szerint kissé méltánytalanul van mellőzve az online boros oldalak soproni felhozatalából.

Ha egymondatos véleményt kellene formálnom, akkor azt állítanám, hogy a balfi pince kékfrankosa a szélességéből adódóan meglehetősen diverz hazai kékfrankostérhez rendelt koordináta-rendszer origója. A biodinamikára hangolás utolsó éveként jegyzett 2009-es évjárat óta töretlen lendülettel épülő Weninger-brand legfontosabb hozadéka, hogy a gyökerénél fogva helyezte vissza a fontos hazai borvidékek térképére a kékfrankos fővárosát (sic!). Ennek a történetnek sok együtthatója van, de abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy a kiváló ár, a termőhely és a finomság ritka konstellációját bemutató úgynevezett alapbor sokat tett a közízlés fejlesztésért, ami minimum dicséretes dolog. Akit érdekel a múlt, az olvasson vissza itt, itt és itt.

Sopron elsősorban a vörösborokról híres borvidékünk, azonban az alább tárgyalt két bor tökéletesen igazolja, hogy értő kezek alatt igazán izgalmas, egyedi fehérborok is születhetnek itt. Terem persze a borvidéken zöldveltelini, olaszrizling, irsai olivér, de itt most mégsem a könnyed, jól iható, reduktív eljárással készült borokról lesz szó. A két bor közül az egyik egy francia fajta, a másik egy nagyon különböző karakterű fajtákból készült cuvée, de mint kiderült, ez nem is igazán fontos. Igazi terroir-borokat kóstoltam, ahol a fajták szinte teljesen alárendelt szerepet játszottak a termőhely mögött.

Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

A kékfrankost középpontba állító áprilisi rendezvénysorozat csúcspontja a Boscolo Hotelben megrendezett Kékfrankos MOST! kóstoló volt. A mintegy 91 kiállító borainak megkóstolása mellett lehetőség volt több mesterkurzus meglátogatására is, amelyek közül ifj. Franz Weninger előadása különösen izgalmasnak tűnt. Bár saját bevallása szerint ritkán tart a mostanihoz hasonló mesterkurzust, Franz remek mesélőnek bizonyult és lebilincselő előadást tartott, amelyben személyes élettörténete és a pincészet borászati szemléletének fejlődése szétválaszthatatlanul összefonódott.

Franz Weninger szerint a kékfrankos világklasszis borokat képes adni, egyúttal azonban azt is vallja, hogy a termőhely szerepe meghatározóbb, mint a fajtáé. A magyar-osztrák határ mindkét oldalán egyaránt dolgozó borász több különböző termőterület kékfrankosai segítségével mutatta be az eltérő talajtípusok hatását a borokra.

Áprilisban országszerte a kékfrankos kerül a boros rendezvények, kóstolók, borkereskedések fókuszába. A Borkollégium áprilisi vakkóstolóján is ezt a fajtát vettük górcső alá mintegy 15 tétel segítségével.

A kékfrankos a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta Magyarországon: termőterülete mintegy 8000 ha. Szélesebb körben a filoxéravész után kezdték el termeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Magyarországon a 90-es évek elején Szekszárdon Vesztergombi Ferenc, majd a 90-es évek közepétől Sopronban Franz Weninger kezdett el referencia-értékű kékfrankosokat készíteni. A szőlőfajta az egri és szekszárdi bikavérnek is fontos alkotórésze. Gyors növekedésű, megbízhatóan, jó mennyiségben termő, rothadásra nem érzékeny, élénk savú, gyümölcsös ízű bort ad. Magyarországon gyakorlatilag ideálisak a körülmények a kékfrankos számára.