A kékfrankos Magyarország legelterjedtebb és egyben talán legsokoldalúbb kékszőlő fajtája, szinte minden borvidékünkön előfordul és rosé-tól a prémium vörösborig számos stílusban megjelenik és szépen tudja tükrözni a termőhely karakterét is. A Kárpát-medence, sőt Közép-Európa több országában is fontos szőlőfajta, igazán csúcsra azonban nem mi járattuk, járatjuk, hanem osztrák szomszédaink. Az utóbbi időben látni lehet ígéretes közös kezdeményezeket is, a bécsi VieVinum-on például 8 ország (Ausztria, Csehország, Horvátország, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia, Szlovénia) közös kékfrankos-standdal készült.

A blogon régen szerepelt már nagyobb kékfrankos sor, most hat borvidék hat kékfrankosa következik a 2021-es évjáratból. A palackban töltött néhány év szépen összecsiszolta a borokat, közben a gyümölcsösség is megmaradt. A hat bor a fajta különböző arcait villantotta fel, összességében véve magas átlagszínvonal mellett.

Luka Enikő boraival úgy vagyok, mint az igazán jó merlot-val: sajnos ritkán iszom, de olyankor nagyon szeretem. A Madárlátta Merlot éppen a két halmaz metszetét képviseli és nem is okozott csalódást. Nem kóstolok eleget ahhoz, hogy megmondjam a tutit a soproni bor helyzetéről, de  a kevés személyes tapasztalat alapján egyetértek alföldi merlot-val, hogy a borvidékről jó ideje Luka Enikő borai tűnnek számomra is a legbiztosabb választásnak. A borok meglehetősen frissen piacra kerülnek és gyorsan el is fogynak, úgyhogy a rajongóknak célszerű gyorsan betárazni a kedvencekből. Az már egy tavalyelőtti kóstolón is feltűnt, hogy az utóbbi években finomodott a borok stílusa, most már viszonylag fiatalon is fogyaszthatóak, nem kell feltétlenül éveket várni, hogy a palackban összeálljon a szerkezet, besimuljon a tannin. Minden bizonnyal szépen is érnek ezek a tételek, de ebben sajnos kevés tapasztalatom van, általában mire észbe kapok, már lekések az utolsó palackokról. A 2023-as Madárlátta Merlot is eltűnt már a polcokról (a pince honlapja szerint egyébként is ez a legnépszerűbb boruk), az egyik utolsó palackra csaptam le. Nincs mit tenni, meg kell várni a következő évjáratot. Abból majd jobban felkészülök.

Spontán alakult így, de a jelek szerint a január első fele nem kis részben a komoly magyar vörösborok jegyében telt. Őszintén bevallom, nem feltétlenül az a kedvenc műfajom, ami a magyar köztudatban leginkább "nagy vörösborként" rögzült, rendszeres vásárlónak sem mondhatom magam, de időről időre meg tudok kívánni ezekből is egy-egy pohárral, és egyébként sem árt képben lenni, hol is tart most a hazai mezőny. Az külön öröm, ha nem engem terhel a szervezés és a borok beszerzése, hanem csak csendes megfigyelőként lehet kóstolni és levonni a tanulságokat. Szóval, az történt, hogy a Takler Regnum sikerén hirtelen felbuzdulva beneveztem a Bortársaság Borsuli "Fine wines - magyar vörösek" borestjére, amely jól ismert borászatok neves borait vonultatja fel.
A nemzetközi boros sorozattal ellentétben ennek az eseménynek nincs fehérboros párja - bár szerintem már csak kísérletnek is érdekes lenne megpróbálni egy magyar fehérboros sort összeállítani -, de tény, hogy kis hazánkban sokkal inkább vörösborokból sikerült már-már önálló márkaneveket faragni. A Bortársaságnál ezekből válogattak ki néhányat a kóstolóra.

A Bortársaság Borsuli állandó teltházzal üzemelő "Borász a házban" sorozata 2024-ben is folytatódik, hazai és külföldi borászatok részvételével, tavaly óta már nem csak budapesti, hanem vidéki helyszíneken is. Az idei első budapesti esemény vendége Sopron kis butikborászatának tulajdonosa, Luka Enikő volt.
Luka Enikővel kóstolókon futólag többször is, de legfeljebb a kóstoltatott borokról váltottunk néhány szót. Most, hogy volt lehetőségem valamivel jobban megismerni, egy érzékeny, pozitív szemléletű és jó humorral megáldott ember benyomást keltette, aki sok nehézség ellenére jutott el oda a boraival, ahol most tart.

Két és fél éve szerepelt utoljára magyar pinot noir-okat felvonultató kóstolósor a blogon, most kicsiben érkezik a folytatás. Véletlenszerűen összegyűlt itthon három magyar pinot noir a 2019-es évjáratból, három különböző borvidékről - történetesen mindegyikük szerepelt a 2017-es sorban is.

Ritkán vásárolok magnumpalackokat, de ezt a négy üveget történetesen már őrizgetem egy ideje, arra várva, hogy valamilyen kedvező alkalomra, nagy társaságban előkerüljenek. Szilveszter előtt egy nappal, egy baráti borozgatás során végre felbontottuk őket, de nem fogytak el a borok, úgyhogy volt lehetőségem még rájuk járni a következő két napban. Így  mondhatjuk, hogy ezzel a négy borral zártam le 2022-t, majd köszöntöttem az új esztendőt.

Az idei év első borpárbajos posztjában ezúttal hat borpár szerepel, szokás szerint magyar borok és külföldiek vegyesen. Rosé pezsgők, villányi fehérek, újvilági pinot gris-k, balatoni kékfrankosok, soproni merlot-k és priorat-i borok feszülnek egymásnak.

A fehér, buborékos és édes borok után, illetve a Jammertal Borbirtok mesterkurzus beszámolója előtt az idei Vince Gáláról szóló második írásban a vörösborokról lesz szó, kiegészítve a rosékkal és egy kis külföldi kitekintéssel.

A vörösboros mezőnyt kiegyensúlyozottabbnak éreztem, mint a fehérekét, de itt is ért egy-két meglepetés. Itt csak egy trió maradt ki: távozáskor jutott eszembe, hogy bizony a cabernet sauvignon-okat kihagytam. Cserébe lesz majd még szó néhány fehérborról, illetve buburékos tételről, hiszen az Auchan kínálatából is lehetett magyar és külföldi borokat kóstolni, illetve a Felix Kitchen & Bar is kapott egy külön standot, ahol Czinki Tamás Master Sommelier tolmácsolásában lehetett kóstolni az étterem komoly fine wine szelekciójából.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Sopron a kékfrankos fővárosa, mint tudjuk, én mai témaként mégis egy merlot-t választottam innen. Ritkán írok mostanában célzottan soproni borról, az utóbbi időben a borvidék kicsit perifériára szorult nálam. Kevesebb bort kóstolok innen, mint régebben, és még kevesebb az olyat, ami mentes a hibáktól és mutat valami izgalmasat, ami miatt érdemes lenne hozzá visszatérni. És itt jön a képbe Luka Enikő…
Az utóbbi néhány évben számomra Luka Enikő kis családi birtoka tűnt a legmegbízhatóbb választásnak, ha soproni borról volt szó, hozzátéve, hogy a fentebb ismertetett okokból korántsem tekinthető reprezentatívnak a mintavétel. Többnyire sétáló kóstolók vagy fesztiválok, esetleg vakkóstolók alkalmával szoktam találkozni a fertőrákosi pince boraival, olyankor viszont szinte kivétel nélkül jól vizsgáznak, és egyben még túl fiatalnak tűnnek. Szinte mindig a jól ismert "de jó lenne ezt megkóstolni x év múlva" érzéssel távoztam a standtól, ami azért nem egyenlő a teljes elégedettséggel. Komplett palackok tartalmát sajnos ritkábban nyílt alkalmam elemezgetni, amikor rá is szántam magam a vásárlásra, többnyire azzal szembesültem, hogy a kiszemelt bor már kifutott a polcokról. Luka Enikő borai ugyanis egyáltalán nem olcsóak, viszont nagyon fiatalon kerülnek a piacra és hamar elfogynak.
Márciusban a nőnapi "Gyengébb? Nem!" kóstolón megint volt alkalmam egy kicsit ismerkedni Luka Enikő aktuális tételeivel, és volt annyira meggyőző az élmény, hogy ezúttal ne halogassam a vásárlást. Sejtettem ugyan, hogy korai lesz még májusban a 2018-as vörösborokat kóstolni, de hajtott a kíváncsiság, úgyhogy a három különböző tételből végül ezt a palackot felbontottam.

A harmadik éve megrendezésre kerülő Gyengébb? Nem! nőnapi kóstoló ismét számos borászhölgyet és szép számú vendéget vonzott a Sofitel Hotel folyosóira (és jelenleg úgy néz ki, hogy jó ideig ez volt az utolsó nagyobb boros rendezvény). Volt alkalom régi barátokat üdvözölni és ritkábban látott pincéktől kóstolni egyaránt. Sok jó ismerőssel találkoztam (sajnos így sem jutottam el mindenkihez, de legalább pótoltam néhány, a Furmint Februáron kihagyott pincét is), sokat beszélgettem, a jegyzetelésre kevésbé figyeltem oda, de azért készült néhány nyúlfarknyi bejegyzés és sebtiben odavetett zárójeles pontszám, úgyhogy azokat közreadom.

A tavaly májusi nagy 2015-ös mustra után ismét magyar kékfrankosokat kóstoltunk, ezúttal megduplázva a sort, ugyanis 2016-os és 2015-ös évjáratú borból is összejött nagyjából egy-egy tucat. A borokat évjárat szerint külön-külön csokorba szedve kóstoltuk meg vakon (a sort előzetesen ismertük), a sok tétel miatt meglehetősen gyors tempóban, félidőben egy rövidke szünet közbeiktatásával.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam.

A tavalyi "Gyengébb? Nem" nőnapi kóstoló talán egyszeri alkalomnak indult, de úgy tűnik, hogy utólag is hagyományteremtő lehet, ugyanis idén is összegyűltek a borászhölgyek a Sofitel-ben, hogy megmutassák magukat és boraikat a közönségnek. A könyv szereplői közül majdnem mindenki jelen volt és a kiállítók sora kibővült új kiállítókkal is. A kiállító borászok kezdeményezésére a rendezvény egyben jótékonysági akcióvá is vált, ugyanis aznapi honoráriumukat a női szolidaritás jegyében az Anyaoltalmazó Alapítvány számára ajánlották fel.
A kóstolóra komoly érdeklődés volt, a helyszín adottságai és a közönség létszáma együttesen okozott néhány tömegjelenetet. Valamennyire azért próbáltam jegyzetelni, de nem vittem túlzásba, ahogy az átgondolt pontozást sem, de amennyire sikerült, azt itt közreadom, abc-sorrendben haladva.

A Moszkva tér Széll Kálmán tér és a Millenáris közelében, a Káplár utcában nyílt meg a közelmúltban a Kóstolom Borbár, ahol átlag két hetente keddenként a Borsmenta főszerkesztője, Szabó Edit meghívására a hazai borsajtó képviselői összeülnek 1-1 tematikus kóstolóra.
Most éppen a kékfrankos volt porondon, 13 hazai pincészet 14 kékfrankosa mérkőzött meg egymással egy vakkóstoló keretében. A sajtókóstolók rendszeres résztvevői szerint nem volt még ilyen egységes színvonalú sor előttük, én azért némi hiányérzettel küszködve úgy vélem, van még mit javítani az átlag-színvonalon kékfrankos-fronton is.

Arra jutottam, hogy talán érdemesebb az egyveleg posztokat a féléves adagokhoz képest kicsit sűríteni, egyrészt több aktualitása lehet egyes boroknak, másrészt jól jön a tömbösítés olyan esetekben, amikor sok kóstoló élményeit nincs időm/energiám külön posztba önteni.
2017 eleje ilyen minden szempontból alkalmas volt egy gyors magyar egyveleg "kihozatalára", rengeteg olyan eseményen voltam, amiről idő hiányában nem született külön írás, jobb híján most így pótolom a lemaradást.

A random módon kóstolt borok mellett itt egy teljes Kikelet retrospektív 2011-es és 2012-es száraz borokkal, egy DemiJohn kóstoló kínálatának a fele (Bencze, Fekete, Sanzon Tokaj, Gallay, Sándor Zsolt Pincészete, sajnos csak ennyire jutott időm), egy Junibor kóstoló (Árvay, DemeterVin, Gere, Hernyák, Pendits, Pfneiszl, Somlói Vándor, Weninger) és egy ETAP "4 borász" est termése (2HA, Benedek, Centurio, Kreinbacher). Vigyázat, maraton!

Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.

Sopron és a merlot? Ha borról van szó, Sopront általában a kékfrankossal szokás egy lapon emlegetni, a merlot pedig a neki kedvező termőhelyek nagy részén is jelentőségben legtöbbször minimum második helyre szorul a kékszőlő-fajták között a cabernet sauvignon, a syrah, vagy éppen valamelyik helyi fajta mögött (vagy többnyire ezekkel összeházasítva jelenik meg). Nincs ez másképpen Magyarországon sem, és ezzel igazából nincs is baj. Sopronnak ott a kékfrankos, Egernek a bikavér, Szekszárdnak a bikavér és a kadarka, Villánynak pedig újabban a cabernet franc, de a merlot minimum kiegészítő fajtaként megtalálható szinte minden jelentősebb, vörösbor-termelő vidékünkön. Sokan egyébként is unalmas fajtának találják, akár a tankönyvi leírások szerint jellemzően kevésbé izgalmas aromakészlete miatt.

Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a kékfrankos mellett a merlot is képes Sopronban korrekt, sőt, izgalmas borokat adni. Számomra a hűvősebb klímának köszönhetően – optimális esetben – inkább savakra, mint tanninokra építő szerkezet, kisebb test és a lekvárokat nélkülöző, hűvősebb karakterű, fűszeres aromatika általában vonzóbbnak hat, mint sok mediterrán hangulatú dél-pannon nagyágyú jellemző paraméterei. Ez persze már ízlés dolga, és nem is azt akarom ezzel mondani, hogy ne készülnének Villányban vagy Szekszárdon is szép merlot-k… na de kanyarodjunk vissza Sopronba.

November második felében, Budapesten összegyűltek a soproni borászok a Kongresszusi Központ épületében, egy borbemutató erejéig. Ért néhány meglepetés a kóstolón. Az első, hogy a kiállítók között nem volt ott sem Weninger, sem Ráspi. Nem tudom, ennek mi volt az oka, ha más nem is, egy előnye biztosan volt: több idő jutott a többiekre. A másik meglepetés a fehérborok nagy aránya volt, és azon belül is az Irsai Olivéré. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien foglalkoznak Sopronban a fajtával.

(a kép forrása: Wikipédia)

Pár héttel ezelőtti hazalátogatásom alkalmával szolnoki barátaim is szerveztek számomra egy nagyon érdekes kóstolót. Tíz év körüli magyar vörösborok kerültek a poharakba, mindenfelől válogatva. Nem titok, ezeket 7-8 évvel ezelőtt nagyon szerettük és izgalmasnak ígérkezett visszakóstolni őket ennyi idő elteltével. A borok ideális körülmények között voltak tárolva, ennek megfelelően valamennyinek tökéletes állapotban volt a dugója, amit a kóstoló előtt megnyugvással vettünk tudomásul. A borok 7 órát szellőztek palackban kóstolás előtt és 16-17 fokra hűtve kezdtük őket alaposabb vizsgálat alá venni.

Első alkalommal tartottunk a kis társasággal zweigelt-kóstolót.

Kiindulásként a képen látható párosításra voltam a leginkább kíváncsi. A talán legimpozánsabb hazai tételünk, a Ráspi Electus, vagy a borblogoszférában már sokfelé agyondícsért (igaz  többnyire az egy  évvel korábbi kiadását) burgenlandi Umathum Hallebühl  lesz-e a fajta "bajnoka"?

Melléjük raktunk még néhány hazai viszonylatban szintén kimagaslónak tartott tételt, így Orsolyáék Kutyahegyije, illetve Luka Enikő sopronija is helyet kapott. Többen is kíváncsiak voltunk, hogy újdonsült kedvenc vörösborunk az Alföldről, Lantosék Hit Zweigeltje mire jutna egy impozánsabb társaságban.

A borokat vakon kóstoltuk. A sor előtt, felvezetőként, azaz vakkörön kívül, teszteltünk egy csongrádi tételt is.

Íme: