A 2026-os év első igazi boros írásának apropóját egy még az előző évről megmaradt mini kóstolósor adja. A nyári fröccs-szezonban lett volna igazán aktualitása ennek a témának, ugyanis olaszrizlingből és rajnai rizlingből álló balatoni házasítások következnek a 2024-es évjáratból. Négy tételt hoztam, kettőt a déli partról, Balatonboglár mellől, kettőt az északi partról, egy-egy balatonfüredi (paloznaki) és badacsonyi pincétől, bár utóbbi két bor csak általános balatoni eredetmegjelölést kapott.
Újabb magyar egyveleg következik, most a szokásosnál kevesebb borral, így az ünnepek előtt minden bizonnyal belefér még egy hasonló poszt.
Sok balatoni bor jutott ebbe a válogatásba, ezúttal a déli part is erősebben képviselteti magát. Tokaj sem maradhat ki, pezsgőtől a száraz borokon át a különféle édesekig, jutott mindenből. A rosé szezon kifutóban, cserébe itt a tartalmasabb vörösborok ideje, Balaton, Szekszárd és Villány szerepel ebben a mixben.
A Bortársaság évente két alkalommal látja vendégül kereskedelmi partnereit egy egész napos portfólióbemutatóra, ezek Bortavasz és Borősz néven futnak és a magyar borászok mellett általában néhány külföldi pincészet is bemutatja borait. Idén a Borősz estére megnyílt a nagyközönség előtt is, tekinthetjük ezt egy szűkített választékkal operáló portfólió kóstolónak is. Tizenkét magyar pincészet képviseltette magát az eseményen, mindannyian a Bortársaság választékának oszlopos tagjai: Figula, Gere, Heimann, Konyári, Kreinbacher, Légli, Oremus, Pannonhalmi Főapátság, Sauska, St. Andrea, Szepsy, Villa Tolnay. Három külföldi borászat is részt vett a kóstolón, Olaszországból a Bortolomiol és a Brancaia, valamint Spanyolországból a Marques de Murrieta. Én is ott voltam, ezzel az írással zárom a portfólió kóstolós beszámolók sorát.
A SVÉT, azaz a Stílusos Vidéki Éttermiség a magyar vidéki gasztronómia több területét átfogó szervezet, amely a legjobb vidéki éttermek nagy részét is tagjai között tudhatja. A SVÉT több kisebb-nagyobb rendezvényt is szervez, amelyek közül a legnagyobb és a legfontosabb az összes tag és a velük szorosan együttműködő partnerekkel, többek között a Pannon Bormíves Céh borászataival közösen rendezett nagy SVÉT, amelynek 2022 óta Tata ad otthont. Szóval ez amolyan mini vidéki gasztró fesztivál, családiasabb és kevésbé rongyrázós, mint a budapesti Gourmet Fesztivál.
Mivel még sosem jártam SVÉT rendezvényen, de Tata egyébként is az egyik kedvenc vidéki városom és az időjárás is kedvező volt, a szombat délutánt a fesztiválon töltöttem és természetesen megkóstoltam néhány bort is. A Pannon Bormíves Céh tagjai mellett a Neszmélyi borvidék is kapott egy saját standot, illetve a felvidéki Fyrmonia Organic Winery borait is meg lehetett kóstolni.
Ahogy tavaly, úgy idén is rászántam egy délutánt-estét, hogy megnézzem, mit lehet kóstolni a Gourmet Fesztiválon. Az esemény történetében gyakorlatilag kötelező elem évi legalább egy esőnap, amikor elázik az egész Millenáris, ez idén sem maradhatott el. Történetesen én éppen az özönvízt hozó pénteket választottam ki portyázásra, vendég kevés volt, de nyugodt kóstolgatásra nekem éppen ideálisak voltak a feltételek. A beszámoló terjedelmi okokból most is két részes lesz.
Az első részben a Bortársaságnál kóstolt tételek következnek, magyar és külföldi borok vegyesen. Régi ismerősök és ritkán látott nagyágyúk egyaránt szerepelnek az ad hoc válogatásban, pezsgőtől a komoly vörösborokig.
Az ünnepi borok előtt még egy-egy magyar és külföldi egyveleg is érkezik decemberben. A hazai borokból kevesebb izgalmas tétel került ebbe a válogatásba, de a sok egyszerűbb bor között azért akadt néhány meglepetés és gyöngyszem is.
Boldog karácsonyt kívánok minden olvasónknak!
Az aktuális magyar egyvelegben a nyár végén és az ősz első felében kóstolt borok kaptak helyet, sok balatoni és tokaji fehér, valamint rosé-k és könnyű vörösek innen-onnan, egy évjáratos pezsgő és két édes tétel foglalja keretbe a válogatást. Valószínűleg lesz még egy mini egyveleg, a szokásos ünnepi dömping előtt.
Az aktuális magyar egyvelegben a brutális hőség miatt kevés vörösbor kapott helyet, fehérekből is inkább a frissebb, fiatalosabb tételek jutnak nagyobb szerephez. Az évszaknak megfelelően sok, a szokásosnál is több rosé is van ebben a válogatásban, édes borból és pezsgőből most csak 1-1 tétel fért be.
Ha már nyári hőség és sauvignon blanc, nem maradhatott el a hazai kínálat egy szűk keresztmetszetének tesztelése sem, még az igazi hőgutás napok előtt. A sauvignon blanc az egyik legelterjedtebb és legsikeresebb nemzetközi fehér szőlőfajta, amivel itthon is foglalkoznak. Szinte minden borvidékünkön lehet vele találkozni és a kereskedők beszomlói szerint, keresettek is a fajta borai. Így aztán nagy a kínálat, szinte a végtelenségig lehetett volna bővíteni a sort, de 10 tételnél megálltam, és igyekeztem úgy válogatni, hogy a lehetőségekhez képest minél több borvidék szerepet kapjon.
Újabb bortrió következik hazai pályáról: balatonboglári rajnai rizlingek, a Dél-Balaton meghatározó, nagyobb borászataitól, közülük kettő ráadásul kifejezetten megfizethető árkategóriát képvisel. A magyar rajnai rizlingeknél szinte kivétel nélkül az első kritikai észrevétel, hogy nem hasonlít az etalonnak minősülő német, leginkább mosel-i riesling-ekhez. Valószínűleg kár is a magyarokat a német, vagy akár osztrák, elzászi, stb. testvérekhez hasonlítani, bár akad már egy-két tehetséges epigon hazánkban is.
A Balaton déli partja adottságait - klímáját, talajviszonyait, stb. - tekintve végképp más, mint Mosel, Rheingau, vagy akár Wachau, de úgy tűnik, hogy a rajnai rizling itt is jól érzi magát és a borászok is előszeretettel dolgoznak vele. Külföldi vagy más hazai kontextus most nem volt, de a három rajnai rizling stílusában így is akadtak bőven különbségek.
Az idei első magyar borpár a Balaton déli partjáról érkezett, a borvidék meghatározó borászaitól, a Légli testvérektől. Rajnai rizlinggel a Balaton északi és déli partján is több borászat foglalkozik, a déli parton éppen Légli Ottó volt az, aki az első ambiciózus borokat zárta palackba a fajtából, majd Légli Géza választékában is helyet kapott a fajta. Mindkét pincénél készült válogatás tétel is a rajnai rizlingből, ezeket bontottam ki a hétvégén.
A két borász két különböző stílusban készítette el ezt a két rajnai rizlinget 2019-ben - az egyik száraz, a másik félszáraz, előbbi nem látott hordót, utóbbi igen -, mégis úgy gondoltam, érdemes és érdekes lesz őket együtt megnézni.
Az újabb magyar egyveleg gyorsabban összejött, mint gondoltam, hála néhány baráti összejövetelnek és balatoni kirándulásnak. Sok rosé és még több fehérbor került a válogatásba, vörösből inkább csak könnyedebb tételek. Borvidékek szempontjából a Balaton környéki régiók dominálnak, de sok másik borvidékről is jutott legalább 1-1 szereplő.
Itt az újabb magyar egyveleg, leginkább még tavasszal, nyár legelején kóstolt borokkal. Sok balatoni és tokaji fehér, könnyedebb vörösborok - fóleg kadarkák -, néhány rosé és édes tétel.
Ígértem több chardonnay-s posztot erre az évre, most íme, itt van a legterjedelmesebb. Még korábban összegereblyéztem egy 2017-es sort, nagyobbrészt magyar borokból, néhány nemzetközi kihívóval kiegészítve, összesen 14 palack gyűlt össze.
Jönnek a szokásos egyvelegek, az idén először. A magyar borokkal kezdünk, közöttük több lesz a fehérbor, főleg tokaji és észak-balatoni tételek révén (bár ez szinte mindig így sikerül :)).
A baráti társasággal azt találtuk ki, hogy ha már idén elmarad a karácsony előtti közös ivászat és a nagy családi lakomák helyett az ünnep nagy részét szűk körben, otthon töltjük, egy online borozással dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, ahol a társaság vakon kapja a borokat és lehet találgatni, hogy mi is van a pohárban. Kicsit későn szökkent szárba az ötlet, sietni kellett a feltételek megteremtésével, úgy mint borok és kis üvegcsék beszerzése, amelyekbe széttöltjük a palackok tartalmát. A tételek kiválasztásánál a következő fő szempontokat tartottuk szem előtt: legyenek hazai fajtaborok, vélhetően jó ár-érték arányúak és csavarzár legyen a palackokon, a sorban lehetőleg minél több borvidék jelenjen meg, továbbá, hogy ne szerepeljen egy pince, illetve egy fajta se kétszer (utóbbi alól a külön műfaj miatt a sillernél felmentést adtam magamnak). Ezt nagyjából sikerült is tartani, így alakult ki a 10 boros mezőny.
Ha a Dél-Balaton legfontosabb borászatairól beszélünk, elkerülhetetlenül belebotlunk néhány család nevébe, amelyek tagjai évtizedek óta meghatározó szerepet játszanak a déli part borvilágában. Az egyik ilyen név a Konyári, a család tagjainak "vonzáskörzetéhez" a saját néven futó családi pince mellett az Ikon Borászat és a Késa Birtok tartozik. A Légli família szintén hasonlóan megkerülhetetlen tényező. Idősebb Légli Ottó a Balatonboglári Állami Gazdaságban húzott le évtizedeket, majd később két fia, Ottó és Géza is saját birtokot épített. Légli Ottó egyenes úton folytatta a családi hagyományokat, míg Légli Géza eleinte ódzkodott a szőlészet-borászat világától, némi vargabetűvel azonban ő is "megtért" a szőlőtőkékhez és saját pincészetet hívott életre Kislaki Bormanufaktúra, azaz most már leginkább csak egyszerűen Kislaki néven.
Érdekes különbség, hogy míg a Konyári Pincészet inkább házasításokban gondolkozik, a két Légli testvér elsősorban fajtaborokat készít. A Konyári családhoz köthető pincék kínálata vörösbor-hangsúlyos, Légli Ottónál a fehér szőlőfajták és a fehérborok vannak túlsúlyban, Légli Géza pedig valahol a középúton helyezkedik el, több fehér- és vörösbor is van a Kislaki-szortimentben. Konyári bor már szerepelt a rögtönzött Balaton-sorozatomban, de Légliék sem maradhattak ki, így a két testvértől 1-1 bort hoztam mára. Mivel Légli Ottónál adta magát a fehérbor - egy palack riesling pont volt is otthon -, a Kislakitól egy vöröset választottam mellé.
Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári, Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).
Régóta terveztem már egy magyar pinot noir-kóstolót, csakhogy mint tudjuk, a magyar pinot noir nem egy könnyű téma. A fajta a magyar borászok körében is közkedvelt, sok borvidéken elterjedt, sokan próbálkoznak vele, de nem könnyű a burgundiai, oregoni, kaliforniai vagy új-zélandi borok által felállított magas mércét megütni. Kicsit félve kezdtem bele én is a 2015-ös hazai pinot noir-ok gyűjtögetésébe, hogy egyszer majd egy hosszabb sort meg tudjunk kóstolni belőlük. Végül a borok nem egyszerre, hanem kettesével-hármasával fogytak el bő 1 hónap alatt, de úgy gondoltam, mégis egy írás keretében osztom meg a tapasztalatokat.
Kevés hazai chardonnay van, amit évről-évre szisztematikusan megvásárolok. Légli Ottóé ezen kevesek közé igyekszik tartozni, hiszen műfaj- és szintkeretein belül kifejezetten élvezhető bornak szokott látszani a nyári hónapokban. Ezen indokok mentén döntöttem úgy néhány hete, hogy a hagyományokat folytatva idén is beruházok egy palackra az aktuális évjáratból. Világmegváltást nem, sokkal inkább egy könnyen fogyasztható, korrekt és fajtajelleges balatoni fehérbort vártam, amely önmagához méltóan ügyesen kíséri le az olyasfajta nyárivégi kánikulába fojtott napokat, mint amilyen történetesen a tegnapi is volt. A munka pedig sikeresen elvégeztetett.
Februárban megszondáztunk ismerősökkel még egy furmint-sort, méghozzá néhány chardonnay-val vegyítve, a 2015-ös évjáratból gyűjtögetve. A két fajta borainak egy sorban kóstolása rögtönzött ölet volt, így viszont tényleg rengeteg bor gyűlt össze. A Galéria 12-ben kóstoltunk, vakon.
Úgy tűnik, mostanra beállt a rendszer: nagyjából két-három havonta jönnek majd az egyveleg-posztok egymással párhuzamosan, egy magyar, egy külföldi leosztásban. Ez itt magyar részleg, az évszaknak, a kerti partiknak és a szabadtéri fesztiváloknak megfelelően az átlagnál több roséval.
Úgy tűnik, már hagyomány lesz belőle, hogy évente (legalább) egyszer összegyűlik egy csapat borkedvelő és egy csokorra való magyar és külföldi rajnai rizling és igyekszünk levonni a tanulságokat. Tavalyelőtt Bernáth József szervezte meg a szeánszot és dobta be a borok nagy részét, tavaly én gyűjtögettem össze a 2015-ös honi rajnaikat egy kis külföldi kitekintéssel. Idén - ismét Józsi szervezésében - is összejött egy terjedelmesebb sor, többnyire magyar borokból és frissebb évjáratokból, néhány kakukktojással.
A chardonnay nem véletlenül lett a Föld talán legismertebb és egyik legkedveltebb szőlőfajtája: kis túlzással mindenhol termesztik, a klíma, a termőhelyi adottságok fényében sokféle arcát mutathatja, a pezsgőtől a könnyű fehéreken és dűlőszelektált csúcsborokon át a természetes édes borokig bármi készíthető belőle. A világ az utóbbi időben egyre inkább a helyi fajták felé fordul, és hiába az "anything but chardonnay", a chardonnay-nak - már pusztán Burgundia és Champagne okán is - kirobbanthatatlan helye van a legfontosabb szőlőfajták között. A fogyasztói ízlés fejlődésének annyit azért mindenesetre köszönhetünk, hogy a fával agyonvert, egysíkúan vajas popcorn-os chardonnay-k divatjának biztosan vége, szofisztikáltabb, elegánsabb, gyümölcsösebb borok (is) készülnek világszerte.
Légli Ottó balatonboglári borászatában két chardonnay-t is palackba zárnak: a komolyabb, testesebb, érettebb karakterű Landord és egy könnyedebb, gyümölcsökre hangolt "alap" chardonnay. Most utóbbi akadt horogra.
