Az idei első borvidéki látogatásra indokolatlanul későn került sor, rövidre, de cserébe annál tartalmasabbra sikerült. 2017-ben jártam utoljára Gyöngyöspatán, a második Vulkanikus Borok Fesztiválján, legfőbb ideje volt már egy újabb látogatásnak. Az azóta eltelt 7 év nem múlt el nyomtalanul, időközben Gyöngyöspatán ugyanis párját ritkító borászközösség jött létre, akik Pata Bor-Pata Winemakers néven közös facebook-oldalt is működtetnek és a már hagyománnyá érett Vulkanikus Borok Fesztiválja mellett sok más eseménnyel is igyekeznek a Mátrai borvidékre csábítani a borkedvelőket. A kis klub gyakorlatilag kivétel nélkül első generációs borászokból áll, akik az ország más részéről, sőt akár külföldről érkeztek ide, hogy megalapítsák a saját kis borbirodalmukat. Találunk köztük borvidéki veteránt, borbloggert, korábbi hobbiborászt - sokukat még én is "előző életéből" ismerem. Vannak közöttük, akik elkötelezettek a lehető legnaturálisabb borkészítés mellett, mások ennél megengedőbbek, de mindegyikükben közös a borvidék és a természetközeli módszerek melletti elköteleződés.
További metszéspont, hogy a legtöbben dolgoznak kékfrankossal, amely remekül érzi magát a Mátrában, mondhatjuk, hogy ez Gyöngyöspata legfontosabb szőlőfajtája. Sokan kezdtek el régi magyar fajtákat is telepíteni, Szentesi József felbecsülhetetlen értékű munkáját folytatva. Az első ültetvények az utóbbi években fordultak termőre és bizony, az első szárnypróbálgatások visszaigazolták a kezdeti lelkesedést.
Mostanra összegyűlt annyi termelő és kész bor, hogy érdemes volt egy egész napos borfesztivált is a kékfrankosra és a régi magyar fajtákra építeni. A gyöngyöspatai borászok mellett vendég borászatok is színesítették a felhozatalt, valamint mesterkurzusok keretében is lehetett ismerkedni a borokkal és a borászokkal.

Az elmúlt évek örömteli fejleménye, hogy egyre több borvidékünkön látnak komoly potenciált a kékfrankosban és egyre több borászatnál szánnak neki kiemelt szerepet. Szerintem a fajta kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa az egyes termőhelyek különböző karakterét, kis hazánkban is képes különböző a és ez volt a vezérfonal is, amire felfűztem ennek a kóstolónak a tematikáját. Hat borvidékről válogattam hat komolyabb kékfrankost, kivétel nélkül a 2018-as évjáratból. Ha minden igaz, egyben mindegyik dűlőszelektált tétel ráadásul, még ha nem is mindegyiken szerepel a szűkebb termőhely megjelölése.

Az idei első balatoni boros programomra egészen augusztus elejéig kellett várni, de akkor végre egy régi "adósságomat" törlesztettem. A Kékajtó Szőlőbirtokról még az első kékfrankosuk apropóján írtam 2019 nyarán, akkor meg is beszéltük Németh Miklóssal, hogy valamikor meglátogatom őket Kőröshegyen, de az a nyár eltelt, utána jött a COVID, közben elrepült még két nyár, idén viszont sikerült összehozni a találkozót. Annyi előnye mindenképpen volt a birtoklátogatás kényszerű elhalasztásának, hogy több bort tudtunk kóstolni, több év tapasztalatairól, apró előrelépésekről, és persze további tervekről is tudtunk beszélni. A délelőtt induló program észrevétlenül közel 5 órásra nyúlt, közben megnéztük a szőlőket, a készülő új és a korábbi feldolgozót, gyönyörködtünk a kilátásban, megkóstoltuk az elérhető palackos borokat, de szemléztük a hordó- és tartálymintákat is. Így valóban könnyedén repült az idő.

(Kilátás a teraszról a Tihanyi-félszigetre)

Mindig öröm látni egy birtok első lépéseit, építkezését, fejlődését, még ha először csak a borosgazda szavain, telefonon és facebook-on látott fényképeken keresztül is. A végén azért persze az a legjobb érzés, ha az ember a kezébe fogja a bort, megissza, elismerően bólint és gratulál a borásznak. Ez a mai is egy ilyen szép kerek történet, ami pontosan így is zárult.
Németh Miklóssal sokszor összefutottam a Drop Shop vagy a Carpe Diem kóstolóin, vagy talán még többször csak szimplán a pultnál, ahogy az aktuális kínálatot szemlézgettük. Nagyjából az egyik első találkozásunk környékén tehetett szert a Kőröshegyen található birtokra, sokat mesélt  róla a maga végtelenül nyugodt, mégis lelkes módján, és persze fotókat is mutatott, azután elkészült a pince facebook-oldala is, azon is lehetett követni a birtok életét. Most pedig végre itt ez a bor is, amire nagyon kíváncsi voltam, és úgy tűnik, megérte rá várni.
Miklós hajdanán egyébként kötöttfogású birkózó volt, utána sokáig a vendéglátásban dolgozott, közben pedig rengeteg bort kóstolt az utóbbi bő 20 év alatt. Párjával 2015-től művelik Kőröshegyen a Borochegy dűlőben található ültetvényeket - oda is költöztek -, közel 4 hektáron, ahonnan 2016-ból olaszrizlinget (megtalálható a Radovin-nél) és kékfrankost palackoztak.
A Borochegyen a szőlők mintegy 200 méterrel a Balaton szintje felett, délnyugati fekvésben helyezkednek el. A talaj meglehetősen heterogén, homokos vályogtól az agyagos vályogig, magas mésztartalommal. Miklósék a szőlőt bio módon, minimális réz és kén használata mellett művelik, a talajt ritkán mozgatják, a sorközöket helyi gyomflóra takarja.
Hagyományos kosaras préssel préselnek, a fehérborok ülepítés után használt hordóban, illetve acéltartályban készülnek el (idővel a hordót talán teljesen el is hagyják majd), a vörösborok kádban erjednek, kézi csömöszölés mellett, majd palackozás előtt hosszan érlelődnek magyar és francia hordókban. Fehérben az olaszrizlingen és a rajnai rizlingen lesz a hangsúly, kék szőlők terén még folyik a kísérletezés, hogy mivel érdemes foglalkozni ezen a területen, a kadarka lesz az egyik kísérleti alany. Akárhogy is zárulnak a kísérletek, azt hiszem, ez a kékfrankos máris bizonyított.