Elhunyt Jandl Kálmán, soproni borász, a fertőrákosi Jandl Pince tulajdonosa és korábbi borásza. Nyugodjék békében!

(Jandl Kálmán fényképét a pincészet honlapjáról vettem kölcsön és szerkesztettem át)

A Jandl Borászat nem tett szert akkora hírnévre, mint a Soproni Borvidék sok más pincészete, pedig többször bizonyították már, hogy érdemes rájuk odafigyelni. A Jandl Kálmán által alapított pince jelenlegi formájában 1988 óta működik, és azóta már a következő generáció vette át a családi pince irányítását Jandl Arnold személyében. A Jandl-família klasszikus fertőrákosi poncichter család, generációk óta szőlőtermesztéssel és borkészítéssel foglalkoznak, a családi bushenschank (borkimérés) mindig is fontos bevételi forrást biztosított. Jandl Kálmán dolgozott a Balfi Termelőszövetkezetnél, majd Provence-ban, Németországban és Burgenlandban is. Közben lassan fejlődött a családi pince is, amihez a rendszerváltás, majd az igényesebb fogyasztók megjelenése új lendületet adott. A kilenc és fél hektáros birtok Sopron és Fertőrákos határában rendelkezik területekkel, a pincében kékfrankos, syrah, merlot, cabernet franc és pinot blanc került a palackokba. A múlt héten a pince Missio névre keresztelt dűlős kékfrankosát kóstoltam, amelynek alapanyagát a fertőrákosi Újhegy-dűlő öreg tőkés ültetvénye adja.

Az van, hogy idén nyáron bloghasábjainkon is jól látható módon küzdtünk magunkba az ilyenkor szokásosnál nagyobb rózsaszín bormennyiséget. A magam részéről szó sincsen semmiféle következetességről, a dolgok történelmileg alakultak így. Meglepő viszont, hogy az úgynevezett tipikus fröccsalapokon túl milyen sokszínűre és mennyire atipikusra sikerült a hazai rozépaletta néhány tagja.

Aki ismeri Horváth Józsefet és a Ráspi-borokat, az valószínűleg kóstolás nélkül is sejtheti, hogy a pince rozéja tartogat néhány stílusfeszegető meglepetést. Engem is a kalandvágy hajtott, így néhány napja nemcsak megláttam a közeli hiperpolcon a pince aktuális rozéját, de le is emeltem onnan. Tegnap pedig jól elfogyott, én pedig nem győztem pislogni, hogy mi ez az egész.

Sopron, mint borvidék mintha hosszúra nyúlt téli álmát aludná az utóbbi években. Az ismertebb magyar borvidékek közül szinte mindegyik hallat magáról valamilyen szinten, borvidéki összefogás, egységesített megjelenés, együttgondolkodás, fejlesztések, közös kóstolók formájában is. Sopronban viszont csend honol (vagy csak én vagyok lemaradva). Vannak ismert, akár nagy nevek - Weninger, Ráspi, Luka Enikő, újabban az Etyeki Kúria - és kisebb borászatok is, akik persze folytatják a munkát, de rég volt már olyan, hogy egy soproni borra vagy borvidéki történésre felkapta volna a fejét a közönség, vagy a borszakma. A kontraszt pedig különösen éles, ha a határ túloldalán fekvő Burgenland-dal vetjük össze a helyzetet.
Ez a bor nem dob követ az állóvízbe, de kellemes bevezetésnek tűnik a soproni borok világába, és innen érdemes építkezni. A Linzer-Orosz Borászat korábban Winelife néven működött, de a tulajdonosok - Linzer Sámuel, Orosz Csaba és Orosz Péter - a közelmúltban inkább a "nevükre vették" a fertőrákosi pincét. 10 hektár termő szőlővel rendelkeznek a Fertő-tó környékén, részben mészköves, részben csillámpalás talajú részeken. A közeli jövőben az organikus művelésre átállást, a végcél pedig a könnyed, gyümölcsös, jól iható borok készítése. Ez a zweigelt sikeresen betölti küldetését.

Vagy nekem van az átlagnál sűrűbben szerencsém az elmúlt időszakban, vagy a bizonytalanságok, palackhibák elhagyásával tényleg egyre megbízhatóbb borok kerülnek a borbolt-polcokra Ráspi – polgári nevén Horváth József – fertőrákosi műhelyéből. A korábbi évek Kopar-jai után idén márciusban az aktuális Mágus, most pedig az alapzweigelt piacaktuális, majd' öt évvel ezelőtti szüretből származó eresztése győzött meg arról, hogy kockázatcsökkent helye lehet a további próbálkozásnak a pince szélesebb kínálatának tekintetében.

Persze vizsgálódhatunk a pincesztori és -előélet ismerete és emlegetése nélkül is. Ebben az esetben itt egy jó tipp arra, hogy a szűnni nem akaró augusztusi forróságban ne csak fröccsel és sörökkel küzdjünk a túlélésért. Ráspi zweigeltje ugyanis kora ellenére is átlagon felül friss és hibamentes, stílusa tekintetében pedig éppen olyan, amely nem esik nehezére senkinek a harmincöt fokok nyárdélutánjain sem.

A fertőrákoson éttermi és borászati keretek között is tevékenykedő Horváth József kétségkívül széles szeletet hasít ki abból a büszkeségtortából, amely a tó melletti települést, sőt, a településsel együtt az egész Sopron-vidéket stabilan tartja rajta az ország bor- és gasztrómiai térképén. Éppen ezért is különösen szomorú, hogy bár fiatal-tizenéves korszakomból kellemes nyaralások emlékfoszlányai rémlenek fel a tómelletti településen található Huber-egységből, Ráspiékat akkor is és azóta is sikerült elkerülnöm. És bár a konyha- és vendéglátás-élményért utazni szükséges, a borszondázás megoldható vasútmenettérti nélkül is, szóval a pince vörösalapjait azért igyekszem évről-évre megkóstolni, sőt, meginni is.

Szisztematikus, sőt, elvi kérdés ez, még akkor is, ha ritkán marad írásos nyoma. Most viszont az van, hogy két és félévnyi kihagyás után nemcsak poharat, hanem billentyűzetet is ragadtam, melynek oka nagyjából annyi, hogy még tegnapelőtt eltávolítottam az úgynevezett parafát a pince kettőezer-tizenötös Mágusából. Evilági-műszaki emberként semmiképpen sem állítanám, hogy el lettem varázsolva, de az biztos, hogy nem csalódtam sem a stílus, sem a minőség tekintetében.

Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.

A hétvégén két 2009-es évjáratú prémium kékfrankos szabadult ki a palackból. Különböző borvidékek, eltérő stílusok: egy késői szüretelésű tétel Szekszárd egyik feltörekvő pincészetétől, és egy válogatás a jól ismert és megosztó személyiségű fertőrákosi borász-szakács egyéniségtől.

Franz Weninger és Jandl Kálmán meglátogatása után Ráspinál búcsúztattam a Soproni Borvidéket. Nem számítottam el magam, hisz Ráspinál csak az csalódik, aki nem tudja, mit keressen errefelé. Ha azonban nyitott receptorokkal érkezünk Fertőrákos gasztro-remetéjéhez, olyan multidimenzionális élményben lehet részünk, amelyhez hasonlót nemhogy a szomszédságban, de egészen az üveghegyekig sem találunk. Talán itt készítik a világ legjobb ételeit? Valószínűleg nem. Talán innen kerülnek ki a világ legjobb borai? Valószínűleg nem. És mégis, Ráspinál járni egyszerre jelent klasszis ételeket, kiváló borokat, feltöltődést kínáló eszmecseréket és nem várt meglepetéseket. Ez pedig így együtt egészen más, mint enni-inni valamit egy jó kis vidéki étteremben.

A Balfon tett kitérő után Fertőrákost vettem célba. Itt a soproni borvidék szeniorjához, Jandl Kálmánhoz jelentkeztem be. Az aprócska családi pincészetről relatíve keveset lehet tudni, van egy szűkszavú honlap, pár internetes tudósítás vagy rövidke videó interjú, de semmi egyéb. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a Jandl borokba nehéz csak úgy véletlenül belefutni, még borszaküzletben sem nagyon találkozni velük. Jómagam is igen keveset kóstoltam ettől a pincétől, de egy vak randevúm a Kohlenberg Shiraz 2007-el nagyon meglepett. Egy nemzetközi syrah sorból emelkedett ki ez a remekbe szabott fajta-interpretáció. Végül is ez ültette el bennem, hogy a Jandl Pincéhez egyszer el kell látogatnom.