Az egymásra torlódott hosszabb hétvégék lehetőséget biztosítanak arra is, hogy olyan palackbontogatásba fogjuk, amely mögé nem építünk fel semmiféle koncepciót sem. Az előző négynapos blokkot ezért komolyabb megfejtéseket nem tartogató módon, előzetes egyeztetés nélküli "Hozz egy üveg bort!"-estével zártuk. És ha már jegyzeteltem, ráadásul a borok is kellemesek voltak, úgy döntöttem, nem hagyom bejegyzésnyom nélkül a dolgot.

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Gál Tibor egri kadarkáival ritkábban volt szerencsém az elmúlt időszakban. Néhány évig rendszeresen, évjáratról-évjáratra vásároltam őket, de egyre kevésbé leltem bennük örömömet. Az elmúlt időszakban pedig a rossz tapasztalatok miatt inkább a próbálkozástól is megkíméltem magamat. Az indok tulajdonképpen egyszerű: éppen azt a kellemes, gyümölcsös-fűszeres, egyenes és letisztult karaktert hiányoltam belőlük, amely miatt úgy általában a hasonló árfekvésű kadarkák után szoktunk nyúlni.

A friss évjárathoz is inkább a kíváncsiság, mintsem a biztos vétel ígérete hozott közelebb. Azt ugyan nem tudom, hogy mi történt az úgynevezett közelmúltban, de Tibor friss, kettőezer-tizenhatos kadarkája úgy tűnik, hogy végre visszafordult arra az útra, amelyen mindig is járnia kellett volna. Ezt persze akkor még nem sejthettem, amikor hétfő délután egy borospohár társaságában bedobtam a 2715. palackot az oldaltáskámba, és az év első tavaszi, szabadtéri borozása felé vettem az irányt.

Bár különösképpen nem terveztük, mégis úgy alakult, hogy összehoztunk egy kétnapos, tavaszváró rozé-minitesztet a hét közepére. Dacára a ténynek, hogy kifejezetten messze állunk a műfaj törzsfogyasztói alapcsapatától, mondhatni koncepciótól mentesen kerüljük el a rózsaszín borok többségét. Vagy éppen azok kerülnek el minket. A sztori első, szerdai állomása a Lőrincz György nevével fémjelzett egerszalóki St. Andrea pince, melynek rozéjáról három és fél évvel ezelőtt írtam utoljára. És hát az van, hogy azóta változott egy-két dolog.

Az Eger melletti Ostoroson elhelyezkedő, név szerint Böjt Boglárka és Gergő irányította Böjt Borászatról – talán ez a vállalkozás hivatalosan precíz megnevezése – hónapra pontosan három évvel ezelőtt írtam először és utoljára. Úgy tűnik, mintha az akkor kifejezetten jól szerepelt fehér házasításuk egyben egy új fejezet kezdetét is jelentette a pince egyébként 1993 óta íródó történetében. Az mindenesetre biztos, hogy hivatalosan két évvel ezelőtt vette át az új generáció a birtok széles értelemben vett irányítását, így pedig a kizárólagosan Gergőhöz köthető borokat Boglárka értékesítéssel kapcsolatos tevékenysége igyekszik megtámogatni.

A koncepciójuk világos, a kínálat pedig a széles fajtakészlet ellenére is áttekinthető, értelmezhető. A vörös alapokat a bikavér, a fehér kínálatot pedig az Egri Csillag adja. Ez mutat egyfajta kapaszkodást a borvidéki hagyományhoz, amely a fajtaszereplések visszaszorítását és a területek, a borvidéki karakter hangsúlyozását jelenti elsősorban. Az már csak mellékszál, hogy a sokszor nehezen értelmezhető, sőt, kifejezetten rossz bikavér és csillag között Böjték évről-évre megbízható minőséget pakolnak le az asztalra, amely könnyen építi fel az úgynevezett bizalmat a fogyasztók között. Ez pedig elég fontos dolog.

Az eddigi megbízhatóság minket is afelé orientált, hogy pár héttel ezelőtt egy vasárnapi borozás keretei között beruházzunk a pince csúcsvörösére: a címszereplő, hordóválogatott, tavaly decemberben debütált kékfrankosra. A borra, amelynek bár van szerethető jelene, mégis inkább a jövőről szól.

Eger elsősorban a házasítások "hazája", bikavérek, csillagok, egri cuvée-k viszik itt a prímet, a fajtaborok - pláne fehérben - inkább csak epizódszerephez jutnak. A furmint szólóban palackozva végképp ritka madár  ezen a tájon - Eger talán az egyetlen borvidékünk, ahol furmint és hárslevelű is értékelhető mennyiségben terem és a hárslevelű jobban előtérben van társánál -, házasításban még csak-csak előfordul (lásd St. Andrea, Pók Tamás, Orsolya Pince), de önállóan csak szabályt erősítő kivétel. Kovács Nimródékon kívül hirtelen nem is jut eszembe senki, aki fajtaborként komolyan foglalkozik a fajtával (a google közben az Almagyar-Érseki Szőlőbirtokot és a számomra ismeretlen Tóth és Tóth Pincészetet dobta még ki hirtelen), ők viszont magasra tették a lécet, és egyenesen a borvidék egyik csúcstermőterületeként emlegetett Nagy-Egedről palackoznak furmintot 2010 óta. Én most az éppen forgalomban levő 2015-ös évjáratot kóstoltam meg, ha már a Furmint Február nagy kóstolóján nem jutottam el az egri pince standjáig. Ungert később csatlakozva harmadnapos állapotában vizsgálta meg a bort.
 

A novemberi kóstoló-dömpingből Tar Ferenc és a hozzá tartozó "borbirodalom" (Carpe Diem, finewines.hu, riesling.hu) is alaposan kivette a részét. A hónap során megrendezett több izgalmas kóstoló közül én kettőn vettem részt, syrah-kat és riesling-eket kóstoltunk (ittunk) meg. Mindkét alkalommal nagy élményt adtak a borok, gyakorlatilag egy év végi toplistát meg tudnék velük tölteni.
Kivételesen egy posztba sűrítettem az jegyzeteket, nem is szaporítanám tovább a szót, következzen a lényeg!

A Böjt Borászatról többször is írtunk pár évvel ezelőtti bor-köztudatba robbanásuk kapcsán, azóta kicsit eltűntek a blog hasábjairól, ahogy úgy általában egri borokról, pláne bikák véréről is ritkábban esett szó. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem járunk nyitott szemmel és a Böjt Gergő és Boglárka 2015-ös évjáratból készített Bikavér éppen ideális apropó arra, hogy megtörjön a jég. Előrebocsátom: megint nagyon jól eltalált borral jelentkezett az ostorosi pince.

A rosé-któl az egységsugarú fogyasztó nem vár sokat, kitölti/megkapja, megissza, elfelejti. A rosé-őrület ettől függetlenül eddig megállíthatannak tűnik és persze jól jön azoknak a borászoknak is, akik egy biztonságosan elkészíthető cash flow-borra vágynak. A készletet általában pont felszippantják, mire jön a következő évjárat, folyt. köv. De mi van azokkal a rosé borokkal, amelyek elé ennél komolyabb célokat tűznek ki?

Nem példa nélküliek a rosé-kóstolók a borrajongón (pl.: 1., 2., 3.), de szinte bizonyosan nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyikünknek sem ez áll érdeklődése középpontjában. Én sem voltam és még most sem vagyok nagy fan, bár egyre inkább kezdem megtalálni a számításomat rosé-fronton. Az évi fogyasztásomat jellemzően a fent említett évi 1-2 kóstoló palackjainak tartalma, baráti vagy családi körben elém került poharak, meg 1-2 kísérleti beszerzés teszi ki. Az utóbbi 1-2 évben azt vettem észre, hogy időnként kifejezetten kedvet kapok 1 pohár jó roséhoz és pincelátogatásnál sem zárom ki csuklóból a kóstolósorból, már ha megkérdeznek. A tutti-fruttis műanyagszörpöket viszont változatlanul elkerülném, tehát a kedvemre való rosék felkutatása is igényel némi kutatómunkát.

Most kicsit is tovább mentem. Félretettem ugyanis néhány 2015-ös rosét - volt benne magyar, francia, német, osztrák -, hogy kipróbáljam, mit tudnak ezek az itókák a szürettől számított uszkve másfél év elteltével. A borok nem egyszerre nyíltak: amikor éppen úgy tartotta kedvem vagy megfelelő alkalom jött, ad hoc felpattintottam 1-2-3 palackot. Májustól július végéig így el is fogyott a lenti komplett gyűjtemény, és be kell vallanom, többnyire jól szórakoztam.

A tapasztalatok röviden: a magyar sorból igyekeztem többnyire komolyabb, adott esetben hordóval is megtámogatott tételeket válogatni, de úgy fest, még ezeket is jobb frissen meginni. Az osztrák, német rosék teljesen más stílust képviselnek, utóbbiak határozottan riesling-es jegyeket is hordoznak, és ezek azért jobban dacoltak az idő múlásával, bár a németeket így is inkább 1 éves korukban innám. Provence (és többé-kevésbé a többi francia is, kivéve Tavel, lásd lent) teljesen más műfaj, nem lehengerlő aromákkal, inkább kifinomultságukkal hódítanak a borok, és bár abban nem vagyok biztos, hogy ezeket is feltétlenül érdemes lenne tartogatni, nagyfokú hanyatlást nem mutatnak. Tavel rosé-i szinte összehasonlíthatatlanok a többiekkel: erőteljes, komoly, nagy borok, amelyeknek meg sem kottyant az érlelés.

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

Nagyjából közismert, miként vált befutott márkává, sőt, mintegy védjeggyé az egerszalóki St. Andrea belépőszintre árazott fehér házasítása. A Napbor többé-kevésbé megbízható sarokpont lett, és bár az országos alapkínálathoz képest még így sem kifejezetten olcsó, úgy gondolom, hogy hatékonyan képes megtalálni fogyasztóit az úgynevezett borpiacon. Úgy vélem, hogy a bor szerepe kettős. Egyrészről törekednie kell – és úgy tűnik, törekszik is – az önmaga által felépített elvárások évről-évre történő megugrására, ráadásul mutat valamint a pince alapstílusából is. Másrészről viszont fehér nagyházasításként felépíthető egyfajta párhuzam a bikavérrel, ebből fakadóan a fajtajellegek háttérbe tolása mellett jó lenne kapni valamint a borvidéki stílusból is. Utóbbi viszonylatában én kevésbé látok konszenzust, hiszen a fehér Eger képe fogyasztói nézőpontból még csak kialakulni látszódik, ezért közel sem lehet egyértelműségekről beszélni. Ezúttal nem kerestünk bonyolultabb elméleti párhuzamokat, ketten két külön palackot vizsgálva csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a Napbor friss, kettőezer-tizenhatos évjárata képes-e élvezetes, esetleg érdekes fehérbor lenni önmagához, valamint az eddigi tapasztalatainkhoz képest. A konklúzió csakegyszóval: részben.

Nincs könnyű dolga az egyszeri borfogyasztónak, ha a pinot noir az egyik kedvenc fajtája. A kékszőlők királynője ugyanis ritka kényes jószág, s nehezen mutatja magát meg tökéletes szépségében, amikor pedig igen, azért gyakran borsos árat kell kicsengetni. Itthon számos borvidékünkön próbálkoznak a fajtával - még Tokaj sem kivétel - de az eredmények eddig minimum felemásak, a "pannon pinot" nem feltétlenül egy sikertörténet, legalábbis azoknak, akik a burgundi pinot-k magyar testvéreire vágynak. Persze a pinor noir-nak is sok arca van, mást mutat Burgundiában, mást mutat Új-Zélandon belül Central Otago-ban vagy Marlborough-ban, mást mutat az USA-ban Oregon-ban vagy California egyes területein, Ausztráliaban Yarra Valley-ben vagy Tasmaniában, vagy éppen nálunk Etyeken és Villányban, így talán mindenki megtalálja a saját kedvére való interpretációját a fajtának.

(A fotót innen metszettem)

A lenti (két) sorban igazából nincs semmi különös, összegyűlt egy csokorra való 2013-as pinot noir otthon, két komplett tematikus sort is kitéve. Végül a borok nem mind együtt, két teljes sorban, hanem többnyire kettesével-hármasával kerültek kibontásra, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen dupla soros mini egyvelegben a legkézenfekvőbb megírni a tapasztalataimat.

Egy ideje már a klubban a Kárpát-medencei fajták ápolgatása szegediszomelijé barátunk reszortja. Így olaszrizling, Szentesi-ritkaságok, kékfrankos kóstolók után ezúttal egy kadarka-sorral örvendeztetett meg bennünket. 

Évjárat megkötés nem volt. Innen is, onnan is válogatott barátunk, lehetőséghez jutottak felkapottabb, valamint számomra ismeretlenebb, vagy csak érintőlegesen ismert nevek is.

Vakon kóstoltunk.

Mivel a sort nem én állítottam össze, így háttérinfókat se gyűjtöttem róla, amiről lustaság okán így utólag is lemondanék. Következzen tehát néhány kadarka-jegyzet csak úgy lecsupaszítva.

A cabernet franc-t ugyan Villány kiáltotta ki zászlóshajójának, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevés borvidéken foglalkoznak a világban annyian a fajta önálló megjelenítésével, mint nálunk, Magyarországon. Abból a szempontból okos választásnak mondható, hogy egyrészt a cabernet sauvignon-nal sokkal többen foglalkoznak a világban, ráadásul a franc a magyar lankákon is biztosabban beérik, mint a sauvignon. Gyakorlatilag így Villánytól a Dél-Balatonon át Egerig számos borvidéken találkozunk fajtatiszta cabernet franc borokkal. Ezekből szedett össze egy csokorra valót Bernáth József séf cimborám, aki ismét összetrombitált egy fajtakóstolót, miután az aktuális borhűtőleltár alkalmával kiderült, hogy legfőbb ideje egy kis szortírozásnak.

Kétnapos, már-már hagyományszerű évzáró számvetésünk következik. Miközben mindenhol lassan-biztosan tankpezsgő-folyón csúsznak lefelé a lencsével körített virsliszerű húskészítmények, mi részben közszolgálatilag, részben önnönmagunk idei szesz-számvetéseként igyekezzük csokorba szedni, mit szerettünk az idén nagyon és még annál is jobban. Aki felesleges idejét még feleslegesebben blogunkra áldozva követett minket, kevésbé fog meglepődni listáinkon. A fórum természetesen idén is demokratikus, nyitott – írjátok meg ti is bátran hozzászólás-formában, mit ittatok szívesen az idén a nemzeti térfélen. És ha van idő és türelem, akár azt is, hogy miért. Egyúttal engedjétek meg, hogy az évzáró félbejegyzés keretei között szerzőként és összefésülőként kívánjak nektek boldogabb, sikeresebb és borgazdag(abb) új évet.

Azt hiszem, az egész borrajongó csapat nevében mondhatom, hogy év közben sem panaszkodhatunk, iszunk jó bort eleget, mégis valahogy az a szokás, hogy ahogy közeledik a naptárcsere időpontja és jönnek az ünnepek, mindenki elővarázsol még néhány nagyágyút a kalapból. Nálam sem volt ez másképpen, és mivel akadt néhány bor, ami az év végi toplistámon is szerepel majd, a két ünnep közötti blogos uborkaszezont kihasználva néhány sorban megemlékeznék az elmúlt napokban kiürített palackok tartalmáról.

Két borról következik most egy poszt. Mind a kettő top kategóriás bikavér Egerből, mind a kettő 2006-os, azaz mára épp szép kereken 10 évesek. További pikantéria, hogy szubjektíve ezeket tartom a két valaha volt legjobb egri vörösnek az eddigi karrieremben. Üvöltött tehát a szituáció az összehasonlításért. :)

Időről időre előkerül az igény a Klubban egy kékfrankos-kóstolóra. Már egy pár éve nem volt, nekem meg szép lassan már eléggé be is szűkűlt a látóterem, így örömmel vettem, hogy régi motoros állandó társunk Szegediszomelijé bevállalta a szervezést.

A borokat full vakon kaptuk, 3 és 5 ezer Ft. közti kategóriában, zömmel 2013-asok néhány kivétellel.

Bizonyára racionális, mintsem érzelmi okai vannak annak, hogy a bloghasábokon ritkábban történik a bikák véreinek emlegetése, hovatovább egekig magasztalása. Legyen az Szekszárd vagy Eger, mindegy. Világos, hogy halandó fogyasztóként elsősorban izgalmas, finom vörösborokra van szükségünk mindenféle kategóriától függetlenül, de ha már felépül egyfajta védett eredet a maga koncepciójával együtt, akkor joggal akad elvárás ezen származás-életterek betöltésére. Temperamentumfüggő, hogy a bikavér-káosz keretei között ki mennyire ragadtatja el magát a szentségelésre, én ettől most mindenesetre eltekintenék. Már csak azért is, mert egy ideje nem várok világklasszis-szerű termőhely-közvetítést ezektől a boroktól. Éppen elég ha jók, hibátlanok, finomak, ügyesen összepakoltak és mindezek következményeként csúsznak lefelé veszedelmes gyorsasággal. Szekszárdon szerencsére akad hasonló vörösbika tucatszámra, Eszterbauerék tavaly aktuális Tükéjéből például majdhogy' kartonszámra fogyasztottunk, hogy mást ne említsek. És bár Eger ritkábban ad okot a lelkesedére, ha valami rendben van, az megérdemli az ilyenkor szükséges figyelmet. Az egerszalóki Juhászék '12-es bikavére pedig igencsak rendben van. Az persze már más ügy, hogy az annak idején felvetett kérdésemet még csak meg sem próbálja megválaszolni.