Ciprus borai ritkán szerepeltek eddig a blogon, pedig a régészeti leletek alapján Ciprus az egyik legkorábbi, borkultúrára utaló emlékekkel rendelkező ország. A 20. század végéig a sziget nagy mennyiségű ciprusi "Sherry"-t szállított az Egyesült Királyságba és kétes minőségű borokat a Szovjetunióba. Cipruson alapvetően nagyon száraz az éghajlat, így a szőlőt csak ott lehet termeszteni, ahol elegendő csapadék is van: a hegyek között elterülő zöld völgyekben. A négy legnagyobb ciprusi borászat viszont Limassol és Paphos tengerparti városai mellett épült fel. A leszüretelt szőlőt a nagy hőségben szállították a feldolgozókba, az erjedés sokszor már útközben beindult, ami a borok minőségét is kedvezőtlenül befolyásolta.
Sokáig ez a négy nagy "borgyár" uralta az iparágat olcsó tömegboraival, de az utóbbi időben a ciprusiak is a minőségi bortermelés irányába fordultak.A 20. század végén támogatni kezdték a kisebb borászatok létrejöttét a szőlőtermelő körzetekben, és az 1980-as években megjelentek a kis családi borászatok. Az őshonos szőlőfajták mellett olyan fajtákkal is elkezdtek dolgozni, amelyek a sziget klimatikus adottságai között jól működnek és a nemzetközi piacon is megállják a helyüket.
Aphrodité szigetét a filoxéra pusztítása elkerülte és a 20. század végéig ide szinte el sem értek a nemzetközi fajták, így túlnyomó részben az őshonos fajtákból készülnek borok és erősített borok. A legelterjedtebb xynisteri-ből könnyű fehérborokat és likőrborokat is készítenek, de komolyabb fehéreket is palackoznak a fajtából. A mavro görögül feketét jelent, de valójában ez egy viszonylag sápadt vörösbort adó kékszőlő. A maratheftiko szintén helyi fajta, amelyből egyre érdekesebb vörösborokat zárnak palackba, érdekessége, hogy nem önbeporzó, tehát más, ugyanakkor virágzó fajtával együtt kell ültetni. A Commandaria (amely a Földön a leghosszabb ideje -  a 12. századtól - azonos név alatt készített bor) aszalt xynisteri és mavro szemekből készül, likőrszerű, édes bor.
(A ciprusi borról itt olvasható egy jó kis összefoglaló írás Kovács László Cipruson élő sommelier-től.)

(Larnaca tengerpartja a levegőből)

Valószínűleg elég lenne a két kezem, hogy megszámoljam, hány ciprusi bort kóstoltam eddig, ezt a hármat is beleértve. Így aztán arról sem tudok nyilatkozni, hogy a lenti három tétel mennyiben tekinthető tipikusnak, mindenesetre érdekes, hogy kettő is maradékcukros. Árban a rosé abszolút büdzsé kategória, a fehér és a vörös 10 euró környékén vagy kicsivel drágábban szerezhető be.

A borkedvelő emberekre általában jellemző, hogy ha olyan országba utaznak, ahol történetesen bor is készül, hazaúton megpakolják a bőröndöt néhány palackkal mintegy látókör-tágítási céllal. Januárban kis kompániánk összegyűjtötte a kevésbé mainstream-borországokból - többnyire a Mediterráneum környékéről - importált palackjait egy össznépi kóstolóra, én meg úgy gondoltam, hogy ez a téma remekül passzol a rejtőzködő borvidékek sorozatba, úgyhogy íme, itt a sorozat első különkiadása. :)
 

A VinCE 2013 érdekesebbnek ígérkező szombati napját sajnos ki kellett hagynom. Maradt tehát a vasárnap, ugyan már kevesebb izgalommal, de finom, csipegetésre alkalmas falatkákkal. Úgy gondoltam, a klisére kalapált borvidékeket most elfelejtem és keresek valami számomra ingoványos terepet. Az első körben Angela Muir MW „Make wine not war” mesterkurzusára neveztem be, amely folytonos csatározásokkal és kurzusváltásokkal terhelt vidékek borait villantotta fel. Harminc éves borbeszerzői és konzultánsi tapasztalattal a háta mögött Angela Muir személyes reflexiókkal, tankokkal és a szüretelők feje felett süvítő golyókkal színezte előadását. Értelmetlen volna visszaadni a borok hátországát megfestő mikrotörténeteket, így ezúttal a nálunk ritkaságszámba menő tételekre koncentrálok. A kóstolási jegyzeteken felül megpróbálom röviden bemutatni a szóban forgó vidékeket, fajtákat és a borok készítési módját is.