Amióta a mindennapi káosz túlélésében igyekezve a borral inkább ivási, mintsem kóstolási tapasztalataim vannak, kalibrálnom kellett az igényeimet és a szempontjaimat is. Elmélyedni ritkábban van idő és lehetőség, így a direkt, hosszabb fókusz nélkül is értékelhető gyümölcsösséget előtérbe, míg a komplexitás keresését inkább a háttérbe szorította az élet. Nem magyarázkodom, inkább csak bevezető előszóként kijelentek, hiszen fogyasztóként éppen ez az élethelyzet szüli a borválasztásaimat is.

Az pedig bizonyára nem véletlen, hogy a Ruppert Borház palackjai még így is rendszeresen, sűrűn fordulnak meg a hűtőmben, beltartalmuk pedig a poharamban: a diósviszlói 27 hektár termése ugyanis éppen ezt az életigenlő frissességet, gyümölcsösséget képviselik az alapoktól a szortiment tetejéig. Ehhez a koncepcióhoz igazodik a 2022-es cabernet franc-juk is, amely a pince alapszériás, de jelenleg kifutó tételeként széles körben elérhető volt a boltok polcain. Így jutottam hozzá egyhez én is, ha jól emlékszem, egy online rendeléshez hozzácsapva. Nem bántam meg.

Az őszi napok folyásának lassulásával nem túlzottan költséghatékony nosztalgiázásra adtam a fejemet: tekintettel arra, hogy a villányi Sauskákat egy bő évtizeddel korábban kifejezetten érdekesnek és kedvemre valónak tartottam, beszereztem néhány palackot a pincekínálat magasabb részére sorolt házasításaikból, hogy az időutazáson túl utánajárhassak annak is, merre tart a borvidék egyik legmodernebb pincéje.

A hetes sorszámmal rendelkező, siklósi területekről származó alapanyagból készülő bordeaux-i házasítás az emlékeimben a műfaj professzionális megtestesülésének mintapéldájaként élt, és a tizennyolcas évjárat megkóstolása sok-sok év kihagyás után is ezt a képet erősítette meg bennem. Azzal a különbséggel, hogy a hozzá társuló lelkesedésfaktorom jelentősen elhalványulni látszik.

A Pósta-család hétéves franc-ja a jelennek készül, de a múltról szól. Arról a múltról, amelyben a fogyasztók ízlésének középpontjában a masszívan szétterülő, sűrű, hordós vörösborok álltak. Aki az ezt az egyébként kétségkívül jó ízléssel megtervezett, letisztult címkével rendelkező szekszárdi vöröset a palackon jól látható betűmérettel jelzett tizenöt térfogatszázaléknyi szesz ellenére is leveszi a polcról, az pontosan tudja, hogy mit várhat, és hogy mit fog kapni a pénzéért.

Egy jó nagy ugrást az időben, visszafelé. Ez persze két dolgot is jelenthet: örömteli nosztalgiát, vagy pedig a figyelmeztető előjelek ellenére elszenvedett csalódást. Noha az ízlésem tekintetében kifejezetten távol állok már ettől a stílustól, mégis jólesett visszaugrani úgy tizenöt évet a stílusvonalon egy olyan borral, amely múltidéző ugyan, de ügyesen kerüli a közhelyesség csapdáját is.

A Velencei-tó környékén nyaraló nagyfogyasztók számára az agárdi Csóbor Pincészet már évtizedes távlatban tekinthető megkerülhetetlen fixpontnak, legyen szó helyben fogyasztásról, palackos- vagy lédig borelvitelről. Néhányat az előbbi tevékenységek közül én is igyekeztem művelni azokban az időkben, amikor még menő volt utazni, nyaralni és turistát játszani, és bár posztot csak hat évvel ezelőtt szenteltem nekik, azért törekszem évente néhányszor beugrani némi fröccsalapanyagért és vörösborért, ha éppen arra visz az utam.

Most viszont a szokásosnál is nagyobb szerencsém volt, hiszen a fenti bejegyzésem okán néhány héttel ezelőtt megkeresett Hegedüs Péter, aki jelenleg Csóborék borásza és értékesítője, hogy nincs-e kedvem megkóstolni egy kartonnal az aktuális kínálatból, így a koronaálmát még bizonytalanul hosszú ideig alvó üdülőtelepüléseken történő keserédes átutazás nélkül volt lehetőségem szemezgetni a palackozott fehér- és vörösboraikból. És ha már így alakult, meg is írtam őket, alább.

A cabernet sauvignon újhordóval történő megküldése kevésbé tartozik a fajta közkedveltség tárgyát képező kivitelezési módjai közé. A modern borfogyasztói társadalom autonóm folyamatai átszabták a vörösborok felé támasztott ízlési igényeket, ez pedig villányban előtérbe helyezte a cabernet franc-t, és háttérbe szorította az ész nélküli hordózást. Mindezt csak azért írom, mert a bejegyzés tárgyát képező bor nem törekszik megfelelni a fentebbi igényeknek. Tekintettel arra, hogy véleményem szerint a villányi nagyok konzervatív keretei között Gere Attiláék számítanak a leginkább haladónak, kíváncsi voltam rá, hogy mire jutnak az általam régisulisnak tekintett keretek között. Ha lettek volna túlzó elvárásaim, csalódtam volna.

Bock-borokat valószínűleg sűrűbben kóstolunk, mint vásárolunk, aminek megvan a maga oka. A pince két-háromezres alapszériás borai legtöbbször érdektelenek, néhányszor pedig vállalhatatlanul rosszak is. A nyolcezer környékén kínált középkategóriás anyagok már többnyire érdekesek, néha pedig egészen finomak is, az itteni kutakodást ezért többnyire az árcímke, ritkább esetben pedig a rosszabb tapasztalatok korlátozzák. A húsz-harmincezres mazsolaborokat pedig értelemszerűen csak rendezvényeken kóstoljuk, hogy újra és újra megállapítsuk a tőlük vett stílusbeli távolságunkat.

Németh Attila Gábor mátrai boraival egy ideje elvesztettem a kapcsolatot. A múltról szép emlékeim vannak, sőt, megkockáztatom azt is, hogy tőle ittam a borvidék legjobb vörösborát, arról nem is beszélve, hogy Attila azon kevés borászok közé tartozik, akiket személyes aspektusból is módfelett sokra tartok. Most viszont ahelyett, hogy feleslegesen elmélkednék azon, ami innen nézve a múlt, inkább megpróbálom felvenni a fonalat, ahogy lehet. Ehhez pedig szinte képtelenség jobb bort választani, mint egy cabernet sauvignont. Az van ugyanis, hogy ha ebből a fajtából hazai keretek között sikerül számomra értelmezhető végeredményt kihozni, akkor ott a többivel sem lehet nagy baj.

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most a Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

A nyarak egyedülálló és kiemelkedő borprogramja, a Sydney-ben élő Halász Attila (aka. európai) celebrálta Terra Australis idén ugyan nem került megrendezésre, de volt helyette Red Earth. A különbséget nemigen találtuk, de nem is kerestük, hiszen Attilát ismerve sejtettük, hogy a Red Earth sem esik messze az almafától. Ez pedig ismét a legjobb ausztrál csúcsborokat jelenti. Tovább nem vesztegetve a szót, engedjétek meg, hogy előadónk egy rövid mondókáját szabadon idézzem. Minden bortermelő – és fogyasztó – figyelmébe ajánlom:

“Az a terroir, amikor 30 évig csinálod a bort, meghalsz, a lányod és a fiad tovább csinálja, majd jönnek az emberek és azt mondják: egyedi a bor. ‘Uram, azért vezettem 12 órát, hogy megkóstoljam az Ön borát. Mert az Ön bora valóban egyedi, vakon felismerem.’ Ez az, amikor mások mondják meg, mi a terroir, nem pedig Te, a termelő. ... A szerencsétlen terroir-borász meg ott áll a pinceajtóban, három évjárattal a háta mögött és egy hibás lőrével a poharában kövekről meg ásványokról prédikál. A bor meg 5.000Ft és ihatatlan.”

Az a helyzet, hogy beálltam szüretelni. Nem amolyan hirtelen jött ötlet volt ez, inkább évek óta terveztem már közelebb kerülni borhoz-szőlőhöz. Emlékszem még, ahogy apámmal a két sor otellót pancsoltuk: zúztuk-daráltuk, cukroztuk, erjesztettük és préseltük. Ugyan nem úri fogalmak szerint, de nálunk valódi garázsbor készült. Kellemes visszaemlékezni a darálóra, a házilag barkácsolt présre és az üvegballonok fölött eltöltött időre. A bor íze már nemigen rémlik – gyerekként talán bele-belenyalhattam –, de a ballonok köré szférát vonó muslicák emléke még mindig az orromban döngicsél.

A VinCE-hez való viszonyulásom a várva várt Steven Spurrier kóstoló borsorának kihirdetésével kezdődött. Mikor először megláttam a cabernet-sort, legszívesebben visszaváltottam volna a belépőjegyem. A borok többségét a magyar piacról szedegették össze, mégpedig viszonylag koncepciótlan módon. A rendezőelv talán az lehetett, hogy melyik kereskedő mivel járul hozzá a bulihoz. Spurrier + 200 ember biztosan komoly vonzerőt jelent bármely forgalmazónak. A kis késéssel induló mesterkurzusra várva vagy százan torlódtunk össze a nagyterem ajtaja előtt. A vesztbalkános dörgölődés egy pillanat alatt rockkoncertes hangulatot teremtett. Spurrier, Spurrier! Már láttam, ahogy a tömeg utat tör magának az arénába és felcsendülnek az első fület tépő gitár riffek... hála a jó égnek, azért mégis csak valamiféle szemináriumra jöttünk. A borok kóstolása elvileg vakon történt, azonban az érkezéskor töltögető pincérek nem nagyon takargatták a palackokat. Sebaj, aki benne volt a játékban, szemet hunyt a címkék felett.