Újra korábbi évjáratú kékfrankosokról írok, ezúttal két neves osztrák termelő kapcsán, akik nagyjából 25 éve alakítják a blaufränkisch történetét. Roland Velich és burgenlandi borászata, a Moric talán a legismertebb név nemzetközi viszonylatban. Velich révén elévülhetetlen érdemeket szerzett az osztrák kékfrankos felfuttattásában, bár legutóbb egy egészen furcsa ügy kapcsán szerepelt a borsajtóban. Dorli Muhr szülőföldjén, Carnuntum kevésbé ismert borvidékén járatja csúcsra a fajtát, a birtok mellett Wine+Partners néven egy tanácsadó céget is vezet.
A két borászat belépő kékfrankosai kóstoltuk a 2021-es évjáratból. Már ezek a "belépő" kategóriás kékfrankosok is nagyon magas minőséget képviselnek és ez bizony az árcímkéken is tükröződik.

A "chilled red" divathullám az utóbbi időben egyre szélesebb körben terjed, potenciális válaszként a csökkenő vörösborfogyasztásra és a könnyedebb, gyümölcsösebb borok felé forduló fogyasztói közízlésre. Mert milyen egy jó vörösbor, aminek jól áll a hűtés? Gyümölcsös, könnyed, jó savakkal, alacsony alkohollal, visszafogott hordóval, nem túlzó tanninnal. Július egyik hűvösebb napján pont ilyen borokat kóstoltunk. A válogatás összességében jól sikerült, a boroknak tényleg jól állt a hűtés, bár a két komolyabb tétel egyébként normális vörösboros hőmérsékleten is szépen muzsikál.

Négy országból válogattam össze a mini kóstolósort. Magyarországot a Szent Donát képviselte egy vörös házasítással, a Tihanyi-félszigetről. Spanyolországból, azon belül Mallorcáról, helyi szőlőfajtákból készült könnyű vöröset választottam, a Vinicola 4 Kilos-tól. Ausztriából a Burgenland borvidékén tevékenykedő Weingut Kirchknopf könnyű vörös házasítását hoztam (amely valamiért szimplán csak Weinland megjelöléssel került forgalomba). Portugáliából, Bairrada borvidékéről érkezett az utolsó versenyző, a legendás Niepoort tulajdonában álló Quinta de Baixo birtokról, a helyi baga szőlőfajtából.

Neckenmarkt, azaz Sopronnyék – ez a határtól szinte sétatávolságra fekvő osztrák település, ha szigorúan a térképre szorítkozunk, nem tűnik túlzottan jelentékeny burgenlandi mezővárosnak. Ha viszont a bor szemüvegén keresztül vizsgáljuk, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a borvidék egyik jelentős központjaként funkcionál, számtalan ismert és kevésbé ismert birtokkal a közigazgatási határain belül. Szeretjük ezt a vidéket, magunk is sűrűn átutazunk rajta, ha éppen Sopron környékén van dolgunk – és ez nyaranta gyakran megesik. Így történt, hogy minden bizonnyal még tavaly, egy véletlenszerű billás bevásárlás során a kezembe akadt a helyi Hufnagel-birtok merlot-ja, amely aztán jól be is ragadt az itthoni készletembe hosszú hónapokon át.

Már féltem tőle, hogy egykori kvalitásainak csupán az árnyékával fogok találkozni a palack nyakának elcsavarása után, de szerencsére élményszerű, méghozzá pozitív élményekben gazdag tapasztalatokat gyűjtöttem. Ékes példája ez a bor annak, hogy Burgenland nem csak a kékfrankosról szól.

2015 tavaszától 7 évig működött a XII. kerületben a KisBécs, akkor még direkt osztrák borokra specializált borbárként, egyben reggelizőként és kávézóként. A csapat 2019-ben nyitott egy nagyobb egységet a Madách téren, Fiáker néven, ahol már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiból válogatott borokkal és meleg ételekkel is várták a vendégeket. A Fiáker utódja, a Color Bar a borok mellett a szélesebb italválasztékkal, koktélokkal szélesebb közönséget kíván megszólítani, de Közép-Európa borait továbbra sem engedték el. Pár hete jártam a Color Barban, ahol kaptam egy kis betekintést az aktuális választékba.
 

Év végére hoztam még egy részt a meghatározó osztrák borászatokat bemutató sorozatból, ezúttal két fehérborral. Wachau és Burgenland egy-egy neves pincészete szerepel az aktuális írásban. 

A Nikolaihof-nál tavalyelőtt és tavaly is jártam, az akkori beszerzések utolsó palackja nyílt ki az alkalomra. A Weingut Prieler-től egy kékfrankost is választhattam volna, de a pincészet választékában kifejezetten fontos szerepet tölt be a pinot blanc, úgyhogy érdekességképpen inkább ebből a fajtából szereztem be egy palackot.

A KisBécs alapítói, Kálmán András és Gombolai Attila május végén  komoly szakmai mesterkurzust szerveztek a Color-ban, amelyen két neves osztrák borász Birgit Eichinger és Birgit Braunstein - "Birgit & Birgit" - személyesen mutatta be borait a szakma képviselőinek. A vezetett nagykóstolóra hétfő délben sajnos nem tudtam elmenni, így szerdán egy "morzsaparti" keretében pótoltam, amit lehetett. A hivatalos mini kóstolósorban öt bor szerepelt, de kiegészítésképpen néhány plusz tételt is meg tudtam kóstolni, amit ezúton is nagyon köszönök a KisBécs-Color csapatának.

Birgit Braunstein és Birgit Eichinger (A képet a KisBécs facebook oldaláról kölcsönöztem)

A tavasszal együtt beköszöntött a borkereskedők által szervezett portfólió bemutatók időszaka is, egymást érik az ilyen jellegű rendezvények. Kettőnél többre valószínűleg idén sem jutok el, de legalább egyre már biztosan sikerült: március elején a KisBécs kóstolóján eltöltöttem két-három órát.
A KisBécs-Colorwines a választék gerincét adó osztrák borok mellett egy ideje már magyar, horvát, szerb, szlovén és szlovák pincészetektől is forgalmaz tételeket, így egy átfogó képet lehet alkotni a Kárpát-medence borászatáról.
A szokásoknak megfelelően néhány borász személyesen is tiszteletét tette a rendezvényen és tőlük, velük szélesebb merítést is lehetett kóstolni. Ausztriából a Malat, Tement és Gsellmann pincészetek, Szlovákiából a Csernus Pincészet, Szlovéniából a Dveri-Pax, Horvátoszágból a Veralda, hazánkból pedig a Gizella Pince képviseltette magát a kóstolón.

(A vendég borászok és a Color vidám csapata)

Már önmagában a terjedelmes Tement és a Malat szortiment végigkóstolása beillett volna egy egész délutános programnak, de velük majd a következő posztban foglalkozom. Rajtuk kívül még két másik pince standjánál jártam, a maradék időben pedig a vegyes osztrák felhozatalból kóstoltam vagy két tucat bort. Most az ezekről készült rövidke jegyzetek következnek.

A KisBécs szokásos portfólió bemutatójának első, tavaszi fordulója a közelmúltban került megrendezésre a Color Bar-ban. A választék nagy része Ausztria különböző borvidékeiről származott, de ahogy az már lenni szokott, szlovén, horvát és szlovák tételek tették teljessé a képet. A lebonyolítás a szokásos formában történt: több asztalnál lehetett a tematikusan válogatott tételeket kóstolgatni, valamint néhány borász - ezúttal kettő - személyesen is bemutatta borait. A Felvidékről a Csernus Pincészet, Steiermark-ból a Weingut Skoff hozta el szortimentjének egy részét.
Ahogy egy évvel ezelőtt, most is két részletben írok a kóstolóról, az első etap egy nagyobb lélegzetű egyveleg lesz, a második részben a személyesen is bemutatkozó két borászat tételeire koncentrálok majd.

Pezsgők, könnyedebb, illetve komolyabb grüner veltliner-ek, könnyedebb, illetve komolyabb riesling-ek, egyéb fehér és narancsborok, pinot noir-ok, zweigelt-ok és St. Laurent-ek, kékfrankosok és más vörös fajták, és a két vendégborász, így alakult ki az egyes asztalok tematikája. Kóstolás közben kicsit borítottam a sorrenden: veltelinik, riesling-ek után jöttek a vörösek, majd a maradék fehér, a végére maradtak a pezsgők. Most igyekszem valamennyire rendezni a sorokat, így a fehérek, a vörösek, majd a pezsgők is egy csokorba gyűjtve következnek. Nem kóstoltam meg minden bort, de túl sok tétel nem maradt ki, úgyhogy maraton következik.

Burgenlandra a kékfrankos osztrák hazájaként gondolunk leginkább, de a tartomány ennél jóval sokszínűbb borkészítési tradíciókkal és palettával rendelkezik, ahol a száraz fehér, rosé és vörösborok mellett az édes borok is fontos szerepet játszanak, utóbbiak leginkább Ruszt városában. Több eredetvédelmi körzet is van Burgendlandban, ezek egyike Leithaberg DAC. Leithaberg DAC a tartomány északi részén található itt húzódik a Fertő-tó nyugati partja és a Lajta folyó között a Lajta hegység. A 34 kilométer hosszú hegyvonulat alapkőzete kristályos pala és mészkő, legmagasabb pontja, a Sonnberg 484 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Az éghajlat alapvetően száraz, kontinentális, a helyi makroklímát a tó és a hegység egyaránt befolyásolja. Már az i.e. 8. századból is találtak itt szőlőművelésre utaló leleteket, így a régió Európa egyik legrégebbi szőlőtermesztő vidéke.
A fehérborok chardonnay, pinot blanc, neuburger és grüner veltliner fajtákból készülhetnek, ezek házasítása is engedélyezett. A vörösborok esetében a blaufränkisch - kékfrankos az egyetlen fajta, amely Leithaberg DAC megjelölést viselhet, bár a bor legfeljebb 15%-ban zweigeltet, St. Laurent-et vagy pinot noir-t is tartalmazhat. A szőlőültetvények közel 2/3-át a kékfrankos foglalja el, míg 1/5-én chardonnay terem, így a termelők nagy része erre a két fajtára koncentrált, mintegy Burgundia analógiájára, csak itt a pinot noir helyét a kékfrankos veszi át. Természetesen a terroir is más, de a cél ugyanaz: elegáns, a termőhelyet hűen tükröző borok palackba zárása. Közel 60 borászat palackoz Leithaberg DAC megjelölésű borokat, én most a Weingut Kirchknopf-tól választottam egy öreg tőkés chardonnay-t és egy alap blaufränkisch-t.

A KisBécs és a Color Bar tavasszal már tartott egy portfólió-bemutatót a borszakma képviselőinek (beszámoló két részletben itt és itt), ahol az osztrák kínálaton a Color-ban elérhető bővebb szortimenttel is lehetett ismerkedni és néhány borász személyesen is képviselte a pincészetet. Ősszel újabb fordulóra került sor, amelynek szintén a Color Bar adott otthont.
Ezúttal sajnos nem tudtam elmenni a kóstolóra, de ahogy tavasszal is, a rendezvényről megmaradt borokat egy több napos "morzsaparti" keretében a hét többi napján meg lehetett kóstolni, ezt a lehetőséget már sikerült kihasználnom.

A legendás osztrák pincészeteket bemutató sorozatban - tavaly az Ott és Laurenz V. borászatokról szóló epizódhoz hasonlóan - most ismét egy olyan poszt jön, ami egyben a borpár(baj)os sorozatba is beilleszthető lenne, de maradjunk az eredeti témánál: fókuszban a szomszédos ország kiemelkedő termelői.

A mai írás főszereplői abszolút a prémium kategóriában versenyeznek, az adott borvidékeken, de úgy általában az osztrák borászat szempontjából a legkomolyabb húzónevek között tartják őket számon. Két kiváló bort kóstoltam, és csak kapargattam a felszínt, hiszen ezek a két pince legolcsóbb kékfrankosai (20-25 EUR körüli árral, a dűlőválogatott tételekért viszont még inkább a zsebünkbe kell nyúlni), lássuk, mit tudnak Dorli Muhr és a Kollwentz család "alap" kékfrankosai.

Az előző évben megkezdett dűlőszelektált borpárokról szóló sorozat idén is folytatódik néhány poszt erejéig. A pinot noir előkerült már a tavalyi évben is, magyar és új-zélandi borpárok szerepeltek akkor, Tokaj, illetve Marlborough szolgáltatta az alapanyagot. A pinot noir ugyan Ausztriában nem olyan gyakori fajta, mint mondjuk a kékfrankos, mégis szinte minden osztrák borvidéken találkozunk vele.

Nemrég, a KisBécs portfólióbemutatóján Ruszt egyik legfontosabb borászatától kóstoltam meg két dűlőszelektált pinot noir-t, a 2018-as évjáratból, a Weingut Feiler-Artinger ugyanis két dűlőből is készít bort a fajtából.

A Budai Várnegyed és Budavári Palota az elmúlt évek során számos változáson ment és megy keresztül, de a Budapest Borfesztivál szeptemberben ugyanúgy megtölti borkedvelőkkel a palota udvarait, mint korábban. 2020-ban kihagytam a járvány miatt kivételesen csökkentett üzemmódban megrendezett fesztivált, de tavaly ismét ott voltam. Régebben több napon keresztül is pohárral a kézben róttam a köröket és kóstolgattam a legnagyobb fővárosi boros eseményen, de ahogy teltek az évek, alábbhagyott a lendület és a kíváncsiság. Így az utóbbi években egy napot szánok a fesztiválra, lehetőleg a kevésbé népszerű csütörtököt vagy a vasárnapot, optimális esetben kora délutáni érkezéssel és kora esti távozással. Idén az időjárás és az egyéb programok eléggé leszűkítették a lehetőségeimet, így kivételesen a szombati napon látogattam ki az eseményre. Általában nem szoktam előre megtervezni a "programot", de ezúttal elég határozott elképzeléssel érkeztem, és ezt sikerült is tartani. Mint a címből is látszik, két külföldi ország - USA és Ausztria - és egy hazai borvidék boraira koncentráltam, hozzájuk csatlakozott bónuszként egy dél-francia borászat is.

A provence-i rosé árával, presztízsével és stílusával külön kategória a rosé-k között. A rosé szerte a világon töretlen népszerűségnek örvend, és bár utánozni sokan próbálják a francia Riviéráról világhódító útra indult borokat, de az üldözőboly messze lemaradva követi az eredeti trendteremtőt. Az inspiráció hatása viszont kétségtelen, egyre többen próbálkoznak sápadtabb színű, elegáns, visszafogott rosé-k készítésével. Ez adta az ötletet a mai témához: provence-i rosé-k és kihívók a nagyvilágból. A fokozódó nemzetközi helyzet mellett biztosan nem lesz rendszer ebből a kóstolóból, de az idei nyár lezárására tökéletes volt.

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

Ígértem több chardonnay-s posztot erre az évre, most íme, itt van a legterjedelmesebb. Még korábban összegereblyéztem egy 2017-es sort, nagyobbrészt magyar borokból, néhány nemzetközi kihívóval kiegészítve, összesen 14 palack gyűlt össze.

Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.

Az év végéhez közeledve az ünnepek előtt még egy kerek évforduló is alkalmat adott egy kis borozásra. Karácsony előtt ünnepeltem a 40. születésnapomat, ráadásul a borok iránti érdeklődésem nagyjából pont 10 éve fordult komolyra (akkor egy WSET bortanfolyamot kaptam ajándékba a baráti társaságtól, amit gyorsan követett két másik is). A dupla évfordulóra igyekeztem különleges borsort varázsolni a régi barátok elé, végül azt találtam ki, hogy 10 éves borokat fogunk inni, ez remélhetőleg elég érdekességet tartogatott, de még vállalható rizikót jelentett, minden szempontból.
A végére a fehér térfélen erős osztrák, a vörös mezőnyben határozott spanyol többség alakult ki, de magyar, német és olasz vendégsztárok is színesítették a sort.  Édes boros fronton egyértelmű volt, hogy a tokaji aszúké lesz a főszerep. 2011 ugyan nem volt egy klasszikus aszús évjárat, de készültek igazi gyöngyszemek a borvidéken.

Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.