A tizedik résszel zárom a júniusban indult "Badacsonyi nyár" sorozatot, amelyhez szervesen kapcsolódik a májusi élményeket felidéző négy részes "Badacsonyi nyárelő" minisorozat is. Az ezt megelőző 13 írás rengeteg kóstolójegyzetet tartalmazott, de távolról sem került említésre minden bor. Eddig.

Az idei harmadik badacsonyi vizit második, egyben központi állomása a Villa Sandahl volt. A 2010-ben épült Sandahl Rezidencia messziről feltűnik a hegy lábánál sétálva, kis fekete szigetként a katonás rendben álló smaragdzöld szőlősorok között. Számtalanszor elhaladtam az épület előtt-alatt a Római úton, és bár régóta tervezem a rajnai rizling-specialista birtok meglátogatását, egésze idáig még nem jártam ott. A pincészet által szervezett tavalyi tanulmányi kiránduláson nem tudtam részt venni, végül most önálló szervezésben végre összejött a birtoklátogatás. Januárban már írtam két Sandahl-bor kapcsán a pincéről, de nem árt áttekinteni ismét a Villa Sandahl történetét és filozófiáját, hiszen érdekes színfoltot képez a badacsonyi borászatok között.

Itt az év második magyar boros egyvelege, amolyan "corona edition". Mivel a tavaszi hónapokban a vendégségbe járás, az éttermek, borbárok, borkóstolók látogatása értelemszerűen elmaradt, az otthoni kóstolgatásokból lassabban gyűlt össze a szokásos mennyiségű jegyzet. Így viszont jellemzően több időt sikerült eltölteni egy-egy borral, a notesz-bejegyzések is általában hosszabbak lettek.

Az otthoni készlet pusztítása és utántöltése során igyekeztem a magyar borokat előnyben részesíteni, így most az egyveleg szokásos külföldi párjával valószínűleg bevárom a következő magyar boros megamixet. Hát, lássuk, mi fogyott nálam a korona idején...

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

Az erőltetetten alliteráló címből nyilvánvaló: koncepció nélkül összeválogatott rajnai rizlingek kóstolójáról lesz szó. :) Nagyjából mindenki hozta, amit a témába vágóan éppen otthon talált, így alakult ki a több mint 20 bort számláló sor. Elsősorban friss - 1-4 éves - tételek alkották a mezőnyt, magyar borok mellett különböző német borvidékek és Alsace borai kerültek a poharakba, az egyetlen osztrák bor a korelnök szerepét töltötte be. Külföldről főleg "alapborok" szerepeltek a sorban, így túlságosan nem rugaszkodtunk el a magyar rajnai rizling árszínvonaltól. Nem is szaporítanám szót, térjünk a tárgyra!

Vannak olyan borok, amelyek megállítják egy pillanatra az időt. Ha sikerülne, ilyen borokat kéne állandóan inni, de nem olyan könnyű ám ezt megszervezni! Magyar borban meg aztán pláne, szinte alig találni olyat, ami az időnek állít emléket és tudja azt, amit a nagy franciák, esetleg az olaszok. Talán egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámláljam azokat a magyar száraz fehérborokat, amelyeket a világon bármilyen asztalra, bármilyen társaságba le mernék tenni, mert tudom, hogy nem hibáznak. Egy ilyen bor sem a kontextussal, sem a széljárással, sem az asztalnál ülőkkel nem foglalkozik, csak megy és teszi a dolgát. Közben pedig tanít, gyönyörködtet és nem utolsó sorban komoly kérdéseket tesz fel. Ez a közel két évtizedes korú badacsonyi rajnai rizling pont ilyen.

Már megint egy rajnai-olasz sor, de én nem bántam, szerintem ugyanolyan érdekes és tanulságos lehet egy vegyes fehér sor is, mint egy fajtatiszta. Nem is merném állítani, hogy minden esetben olyan szembeötlő a két fajta különbsége, vakon sokszor az első szippantásra magabiztosan megtippelem melyik a német és melyik a magyar rajnai, ellenben néha nem is olyan egyszerű kitalálni egy hazai borász két fajta bora közül melyik az olasz.

A kóstoló vakon történt. Bár az előadás elején külön figyelmeztettek, hogy ne hagyjuk hogy az aromatika megvezessen bennünket, maradjuk a BLIC szentnégység határain belül, de nekem ez mindig nehezen megy, továbbmegyek, nem is igen szeretek kizárólag ebben a koordinátarendszerben gondolkozni. Egyetértek abban, hogy egy bor alapjait jól meg lehet fogni ezen kritériumok mentén, de egye meg a fene az egészet, ha nincs jó illata és íze, vagy legalább érdekes karaktere.

Egy ilyen kóstolón fejet hajtok egy olyan bor előtt ami tökéletes arányokat villant, de ha aromatitkilag nem nyűgöz le, akkor biztosan nem vinném haza, márpedig nekem sok esetben a legnagyobb bajom a “komolyabb” (Megfelelő alapanyag, hordós érlelés) olaszrizlingekkel pont ebből fakad. Nagyjából olyan seízűek, ezért is kapják sokszor az ásványos jelzőt, jobb híján. A szeánsz nekem nem hozott újszerű tanulságot: a rajnai jobb fajta mint az olasz, a németek pedig még mindig jobbak ebben a műfajban mint mi (vagy bárki más).

Az Olaszrizling Október fő attrakciójának számító, múlt hétvégén megrendezett nagy kóstolót ugyan a bodrogkeresztúri Mindszenthavi Mulatság miatt megint kihagytam, de az idei élményeim legalább ismét felcsigázták a fajta iránti érdeklődésemet, ami az utóbbi években erősen megkopott. Én ezt leginkább utólag a forró, és ennek következtében lustább borokat adó 2011-es és 2012-es évjárat számlájára írom, majd jött a hűvösebb 2013, és az olaszrizling visszavágott... aztán persze ki tudja... Annyi viszont bizonyos, hogy a nyáron (főleg) 2013-ból (és főleg a Balaton északi partjáról) végre ismét elegendő izgalmas és/vagy élvezetes olaszrizling került a poharamba ahhoz, hogy belássam, tudok én még elismerően csettinteni olaszrizlinget kortyolgatva. 
Májustól augusztusig kóstoltam szép olaszrizlingeket a Káli-medencében, Badacsonyban és Badacsonyörsön, és Csopak-Paloznak dűlőiről is. A rend kedvéért az utóbbi két-három hétben bontottam néhány badacsonyi "olaszt" otthon is, ezekből következik a három legjobb.

A 2014-es évjárat nehézségeit valószínűleg teljesen felesleges az olvasóknak ecsetelni, mindenki tudja, hogy a legtöbb magyar borvidék az előző 3 évhez képest mind mennyiségben, mind minőségben gyengébb produktummal számolhat. A Badacsony és környéke sem úszta meg komolyabb esőzések nélkül az évet. Innen szép nyerni mondhatnánk, de tény, hogy nem lehetetlen.
Két jó nevű borászat 2014-es boraiból szereztem be 1-1 palackot, hogy kiderüljön, ők mire jutottak. A Villa Tolnay méltán népszerű, konstans best buy-gyanús és 2014-re fajtabor-trióvá duzzadt Tavasz-szériájának tagjait és Bakó Ambrus "Badacsony" névre hallgató házasítását kóstoltam meg a múlt héten. Bakó Ambrust és Nagy Lászlót is megkértem, járuljanak hozzá egy-két információmorzsával az íráshoz. Így is tettek (ezúton is köszönöm), kiváltképp Ambrus, aki - jó szokásához híven – most sem kímélte a klaviatúrát.

Bármennyire is hihetetlen, már elég rég volt a klubban célirányos száraz riesling kóstoló. Lassan már két éve. Úgyhogy a legutóbbi összejövetelen félénken felvetettem, hogy frissen beszerzett tizenhármasaimból akár lehetne is kanyarítani egyet és hát a kis társaság lelkesen kapott az ötleten. 

A felhozatalba raktam jól bevált klasszikusok friss évjáratait is, de olyan termelők, borvidékek is szerephez jutottak, akik, melyek csak nemrégiben kerültek fel a horizontomra. Nem meglepő módon elsősorban a német-osztrák vonal képviselte magát, de kakukktojásként egy magyar tétel is került a sorba.

A kóstolón akov is jelen volt. Kevesen tudják, hogy mi anno épp egy általam tartott riesling-kóstolón ismerkedtünk meg. A régi szép idők emlékére felvetettem, hogy nem-e jönnének el. És hát de. 

A borokat vakon kóstoltuk, a sors az alábbi sorrendben tálalta őket:

November végén volt szerencsém Bakó Ambrusnál járni. Voltam én már itt, első alkalommal talán még a Villa Sandahlnál találkoztunk. Ezúttal Niklas Jörgensen barátunkat (Wine Virtuosity, Mad About Madeira blogok ismert szerzője) hoztuk el Octopus kollégával. Niklas többször járt már Magyarországon, de eddig elsősorban Tokaj-fókusszal érkezett. Aztán valahogy összefutott Ambrus boraival, levelezni kezdtek, és már nem is volt kérdés, hogy mi idén a célállomás. Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, az egész hétvége párás és hideg volt, folytatólagosan áztunk-fáztunk. Ennek az időnek is megvan persze a maga szépsége. Esszenciális a nyugalom, a köd unottan hömpölyög, élő ember nincs az utcákon. Badacsony századfordulós villái csak üresen kongó szellemházak, a hegyre futó szőlősorok pedig alacsonyan fogják a szemet. „Majd küldjetek képeslapot!” – nevet Niklas a harmadik napon, amikor már jól látszik: nincsen több esély a bazaltorgonákra.

Decemberben két új Bakó Ambrus-bor jelent meg a Bortársaságban. Szőlőskert, mondja az ez eddig ismeretlen címke-design, egy olaszrizling és egy rajnai ellátva egy-egy helyrajzi számmal és az eddigi termőhely-szelektált boroktól egy lépéssel magasabb árcímkékkel.

Gyors telefon akov-nak, hisz rémlett, hogy nemrégiben járt személyesen is e borok készítőjénél, a pozitív megerősítés és ajánlás után máris a kosárkában pihen a két palack, várva a mielőbbi ismerkedést.

Lassan apad a tizenegyes Bakó-készletem: ez nem az első, de nem is az utolsó palack, ami itt-ott hánykolódva élte túl elmúlt két és fél évem viharos pillanatait. Feküdt sötét albérleti szekrényben, szaunázott napsütötte kollégiumi lakosztályban, majd egy rövid pincekitérő után végre-valahára a poharamban landolt, hogy elhúzza a remény mézesmadzagját, és beváltsa az egyszer volt, hol nem volt-elvárásaimat. Van az a reményvesztett állapot, mikor a palack ismert (vagy éppen teljesen ismeretlen) előélete miatt már a lefolyó mellett távolítom el azt a bizonyos dugót, ezúttal mégis bizakodó voltam. Dacára a nyári olaszos kudarcsorozatnak (itt múltidézhető), ami egyrészt ritkán látott kommentvihart hagyott maga után, másrészt egy időre elvette a kedvemet attól, hogy könnyű-kedves alapborokkal próbálkozzak, szikvízzel vagy anélkül. Ambrus borai persze egy másik ligában játszanak: legjobb tudomásom szerint a borász ambiciózus terveket sző olasz-fronton, és így nagy hangsúlyt is fektet a fajtára. Lényeg a lényeg: a fajtaszkepticizmus leginkább a tehetségesen elkészített borban oldódik, és bár van egy diszkrét csavar a történetben, ritkán ugyan, de megesik, hogy a borúra derű jön.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.

Jó két éve relatíve nagy visszhanggal léptek köztudatba Bakó Ambrus borai a Villa Sandahl szortiment oldalán. Megnéztem akkor néhányat, de nem igazán tetszettek. Tiszta, krémes, túlzottan lágy, esetenként alkoholos, de leginkább semleges borok voltak. A 12-es évjáratból egyet néztem csak meg, és véleményem egyáltalán nem változott. A 13-as évjárat színrelépésekor is ez volt a terv, nézzünk meg egyet szúrópróba-szerűen, ami végül olyan jól sikerült, hogy szép lassan vettem egy-egy palackkal az itt elérhető összes Bakó-borból.

Nem bántam meg, a szortiment egésze egy kivételtől eltekintve tetszetős volt

Közel két éve, hogy a hazai boros sajtón semmit és senkit nem kímélő erővel gázolt keresztül a Bakó Ambrus által közvetlenül és közvetve (Villa Sandahl) okozott Badacsony-vihar, jelentős mennyiségű kóstolási jegyzetet és esszészerű írást hagyva maga után. Ezúttal nem kívánok hosszas múltidézésbe bonyolódni, most legyen elég annyi, hogy egyrészt ez a kétségkívül ritka természeti jelenség volt az igazi badacsonyi magic rain, hiszen a tizenegyes évjárat borainak köszönhetően ha rövid időre is, de a tanúhegy ismét (?) komolyabb érdeklődés tárgyát képezte, másrészt olaj is volt a tűzre, ha csak a magyar borok ésszerű árazásával kapcsolatos vitát nézem. Utóbbi jelenség tranziensei az anyagi vonzat miatt sosem fognak lecsengeni, így már az elején félretolnám a pénztárcát érintő kérdéskört, és inkább azzal foglalkoznék, hogy mit és hogyan nyert, nyerhetett volna a borvidék Ambrus 2011-es boraival.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Jöjjön egy csokor bor az elmúlt néhány hónap fogyasztásából csak úgy vegyesen. Zömmel nem jegyzeteltem a fogyasztásuk alatt, nem is agyaltam pontokon mivel nem is nagyon terveztem megírni őket. Általában jóval később, emlékezetből vetettem a tapasztaltakat papírra, így inkább rövidebb, kevésbé alapos leírásokra lehet számítani, a pontokat se szedtem vastagon, helyenként, ahol nem volt kedvem meg egyáltalán nem is írtam.

Címadó borunk elméletben egy szokványos olaszrizling, mégis egy rövid pillanatra lefagyasztotta a borfórum-világot. Nem rosszakarásból, de kitudódott, hogy ennek a badacsonyi olaszrizlingnek vagy 45%-át a kozmopolita chardonnay adja. Már öreg Pista bátyám is megmondta, a bizalmas beszélgetések – néha –, jobb, ha a pince félhomályában maradnak. Ezúttal nem így történt, a bortermelő pedig egy kis magyarázkodásra kényszerül. Semmiképpen nem mennék bele a részletekbe, legyen annyi elég, hogy Bakó Ambrus szerette volna az idegen fajtát feltüntetni, de nem akadt rá adminisztratív lehetősége. Egy bonyolult országban élünk ugyanis, ahol a hatóság figyelmét nem feltétlenül a valóság, hanem a szögletes bürokratizmus útvesztői kötik le. Míg a pár palackos kézműves „mikrotételen” néhány kört kontráztunk, eközben minden bizonnyal több, egyenként is sok száz hektós olasz bort hozó tartálykocsi lépte át határainkat. Ismét egy fontos téma, amely helyett valami lényegtelen dologról vitatkoztunk.