Az idei első hazai borpáros főhősei somlói borok lesznek, a tanúhegy legemblematikusabb fajtájából a juhfarkból. A borvidék két legnagyobb pincészetétől, a Kreinbach Birtoktól és a Tornai Pincészettől választottam egy-egy 2022-es tételt, a Kreinbacher-nél az "alap" tételt, Tornaiéktól a kb. ennek megfelelő szintre pozicionált Premium sorozat borát. Mindkét bor vegyesen acéltartályban és használt tölgyfahordókban erjedt és érlelődött.
Még egy utolsó spanyol boros poszt következik a nagy év végi dömpingben, ezúttal egy decemberi spanyolországi kiruccanás termése, összesen 11 bor, többnyire az ország északi területeiről, főleg vörös tételek.
A tapas bárokban, éttermekben, jó ár-érték arányú borokat mindig poharaznak Rioja, Ribera del Duero, Rueda és Rias Baixas borvidékeiről, jobb esetben akad valami izgalmasabb tétel is. Az extra faktort most egyrészt az szolgáltatta, hogy betévedtünk egy főleg natúr borokkal foglalkozó bárba, ahol például Mallorcáról származó borokat is találtunk, illetve az utolsó estét megkoronáztuk egy nagyágyúval is.
Kóstoltunk már albariño-kat, tavaly is, két és fél éve is. Az első kör nem sikerült túl jól, a második alkalommal már egységesebb volt a színvonal, de még mindig nem volt boldog a kóstoló csapat. Nem adtam fel és idén is összegyűjtöttem egy csokorra valót a spanyolok egyik emblematikus fehérborából. Harmadjára igyekeztem erősebb sort összeválogatni és reméltem, hogy most elégedetten állunk fel az asztaltól. Kivétel nélkül a spanyol bölcsőből, Rías Baixas-ból érkeztek a borok, a 2022-ből, amely egyébként aránylag száraz, magas hozamot eredményező, összességében jó évjárat volt.
Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy Budapesten szinte a világ összes jelentős konyhájának akad autentikus képviselője, a Földközi-tenger vidékétől kezdve a Közel-Keleten át egészen a Távol-Keletig vagy Mexikóig. Az utóbbi években feltűnően megszaporodtak a spanyol ihletésű éttermek, bárok is a fővárosban (ahogy egyébként a spanyol anyanyelvű turisták is), a mai írás az egyik ilyen helyről és az ott kóstolt borokról szól.
Michael Wenzel ruszti borász igazi furmint-specialistának számít Ausztriában, kifejezett célja, hogy visszaadja Burgenland egyik hajdani vezető fehérszőlő fajtájának régi dicsőségét. Ausztriában egyelőre mintegy 30 hektár furmint terem, holott régen a Fertő-tó környékén széles körben elterjedt volt a fajta. Michael apja, Robert és nagyapja, László/Ladislaus még 1984-ben csempészett furmint oltványokat a vasfüggönyön át Magyarországról Ausztriába, amelyeket el is telepítettek a burgenlandi birtokon. Michael tovább gyarapította a furmint ültetvényeket, így a Wenzel család 9 hektáros birtokának egyharmadán már ez a fajta terem. Michael több évig kísérletezett erjesztési és érlelési technológiákkal, időközben a lehető legtermészetesebb szőlőművelés és borkészítés mellett tette le a voksát. A szortimentben több furmint is szerepel, én az "alap" furmintból szereztem be egy palackkal, ami árban viszont meglehetősen magasra van pozicionálva.
Noha borokat viszonylagos rendszerességgel kóstolok Új-Zélandról, egy pincészettől olyan széles sorhoz még sohasem volt szerencsém, mint idén október végén. A csavar a történetben, hogy mindez Dániában történt, de ha az ember egyik legjobb barátja ott él, az ő egyik legjobb ottani barátja pedig történetesen borkereskedő, akkor minden a helyére kerül a sztoriban.
A kereskedés amolyan szerelemgyerek, nem pedig főállás, a szortiment is erősen tükrözi a tulajdonos ízlését (tulajdonképpen a Tar Ferenc fémjelezte finewines.hu dán megfelelőjéről beszélünk). Új-Zélandról egyértelműen a Two Rivers (+Black Cottage) borok teszik ki a választék legnagyobb részét. A DopShop-nak köszönhetően az új-zélandi pince neve itthon is ismerősen csenghet, nekem is kellemes élményeim fűződnek a boraikhoz, úgyhogy nagy örömmel fogadtam a portfólió kóstoló lehetőségét.
Rég nem látott vendéget köszönthetett a Bortársaság Borsuli "Borász a házban" eseménysorozata, amikor október közepén ifj. Szepsy István látogatott el a Bortársaság Parlament emeleti kóstolótermébe. A Szepsy Pince évtizedek óta a borvidék egyik meghatározó pincészete, mind a száraz, mind az édes borok terén úttörő szerepet vállaltak. A fókuszban hosszú ideje a száraz furmint és az aszú áll, előbbiekből parecellaszelekciók, az aszúkból dűlőszeleciók helyezkednek el a szortiment csúcsán.
A pincénél folyamatban van a generációváltás, de ahogy ifj. Szepsy István elmondta, édesapja a háttérből még mindig aktívan kiveszi a részét a pincészet életéből, viszont most már megteheti, hogy ő csak azokkal a munkafolyamatokkal foglalkozzon, amelyekkel tényleg szeretne.
Jelenleg 54 hektár szőlővel rendelkeznek Szepsyék, ebből 3 hektárt kutatási célokra és szaporításra használnak, 11 hektárról - ahol 2016 után telepítettek szőlőt - pedig más név és címke alatt készülnek borok.
Ifj. Szepsy István komoly sort mutatott be, amelynek gerincét a 2021-es dűlős furmintok alkották, köztük 3 parcellaszelekcióval, majd a sorban eredetileg is szereplő két édes bor után meglepetésként még egy régebbi évjáratú aszút is kóstolhattunk.
Újabb tokaji téma következik, ezúttal a Bott Pince, és az Exczellencziás névre hallgató boruk legújabb évjárata szolgáltatja az indokot az írásra. Az már szinte hagyomány, hogy Bodó Judit és Bodó József az Exczellencziás megjelenése köré valamilyen extra eseményt komponál. 2022 őszén még a tavaly tragikus módon elhunyt Szűcs Ferenc társaságában a Figi és Lipike teraszán koccintottunk a 2019-es Exczellencziással. Azóta eltelt két év és megjelent a 2021-es kiadás. A kötetlen hangulatú bemutatónak ezúttal az Essence Delicates adott otthont, ahol a rendezvény apropóját adó tétel mellett több Bott bort is meg lehetett kóstolni.
Több régi ismerős is befutott a délután-este folyamán, beszélgetés közben a borok kevesebb figyelmet kaptak, de a papírra vetett pár szóból és az emlékekből megpróbáltam összekalapálni valamiféle kóstolójegyzetet.
A kerház utódjaként üzemelő Grand Tokaj évek óta stabil minőséget produkál, erről blogunk archívuma is méltó módon tanúskodik. Az állami gigapincészet a sötétebb múlt után úgy látszik, stabil pályára állt, már a borok minőségét illeti, a többiről ugyanis releváns közgazdasági ismeretek hiányában nem tudok nyilatkozni. A kínálat alapjának számító száraz furmintot volt szerencsém sok évjáratban kóstolni, mégis többször hagytam szó nélkül, mint ahányszor megemlékeztem róla ezeken a hasábokon. Ismereteim szerint ez, a '22-es számít a bor aktuális évjáratának, amely szépen illeszkedik a pince sormintájába: stabil, biztos választás mindenkinek, aki ebben a kategóriában nézelődik.
Külföldi dűlőpárossal folytatódik a sorozat, két zöldveltelini került egymás mellé, Ausztria leghíresebb borvidékének legnagyobb termelőjétől, pontosabban termelőszövetkezetétől, a Domäne Wachau-tól. A szövetkezet több, mint 150 hektárnyi organikusan művel területről készíti borait, így természetes, hogy ők készítik a legtöbb dűlős bort a borvidéken. Igyekeztem két különböző adottságokkal rendelkező termőhelyről kiválasztani a két bort, így esett a választás a Kaiserberg és a Pichlpoint dűlők boraira.
A Bio Cantina Orsogna Olaszország egyik legnagyobb szövetkezeti alapon működő borászata, egyben az ország legnagyobb bio szőlőtermelője. A szövetkezetet Abruzzo régióban, Orsogna városkában 1964-ben alapította 35 termelő, ma mintegy 450 tagot számlálnak és 1500 hektárnyi területtel rendelkeznek. A teljes szőlőterület bio művelés alatt áll, a területek felét Demeter tanúsítvány birtokában, biodinamikus módon művelik. Évente két és fél millió palack bort készítenek, ennek 70%-a exportra megy, legalább 30 oszágba szállítanak. A szőlőültetvények legnagyobb részén, kb. 30%-án montepulciano szőlőfajta terem, ezen kívül trebbiano d’abruzzo, sangiovese, malvasia, chardonnay, moscato, és helyi fajták - passerina, cococciola és pecorino - teremnek a dűlőkben.
A borászat portfóliója számos termékcsaládot és megszámlálhatatlan bort ölel fel, én most az itthon is elérhető Orsogna Lunaria márka négy borával ismerkedtem meg közelebbről.
A szeptemberi, újonnan érkezett fehérborokat bemutató sétáló kóstoló után egy kisebb, tematikus esttel folytatódott a Bortársaság eseménysorozata. A Corvin Sétányon található üzlet adott otthon ezúttal a mini sétálókóstolónak, amely a tolcsvai Oremus borait vonultatta fel. Kindl Róbert birtokigazgató és ifj. Bacsó András is ott volt a kóstolón, az este megnyitása után a két szakember röviden bemutatta, hogyan vezetett útjuk az Oremushoz, majd a tömegben elvegyülve kötetlenül lehetett velük tovább beszélgetni.
Szeptember utolsó hétvégéjét baráti körben a Badacsonyi borvidéken töltöttem és szombat délután-este tettünk egy kört magán a Badacsonyon is. A bortúra amolyan ad hoc jelleggel alakult, a Kisfaludy háztól lefelé haladtunk, előzetes tervek nélkül, a badacsonyi Pláne teraszán zártuk a kört.
A négy állomáson tizenhárom bort sikerült megkóstolni/meginni, plusz egyet még az indulás előtt a szálláson. A túra jellegéből fakadóan nem nagyon jegyzeteltem, inkább csak emlékezetből vetettem papírra utólag rövid benyomásokat és zárójeles pontszámokat.
Santorini szigete világszerte híres a gyönyörű naplementéről és a fehérre meszelt házakról, amelyek szinte világítanak a vulkanikus sziklákon, de mostanában a sziget sajnos inkább a tömegturizmus kapcsán került be a híradásokba. Borászati szempontból Santorini igazi unikum, ahol egy speciális termőhely és egy szőlőfajta - az assyrtiko - együttállása különleges bort produkál. Az itteni assyrtiko-ról szokás mondani, hogy bár fehér szőlőfajtából készül, mégis szinte vörösborként viselkedik, igazi szépségét magasabb hőmérsékleten kóstolva mutatja meg.
Santorini lényegében egy vulkanikus sivatag a tengerben, száraz mediterrán éghajlat, kevés csapadék, erős nyugati széljárás jellemzi. A talaj a vulkanikus tevékenységnek köszönhetően bazalt, kőtörmelék, száraz vulkanikus homok és hamu és ennek köszönhetően a sziget megúszta a filoxéra támadását is. A szőlőtőkéket a talaj szintjén különleges, spirális kosár alakba formázzák, hogy a széltől megóvják őket, cserébe a meleg, száraz klímának és az állandó széljárásnak köszönhetően a gombás betegségektől nem kell tartani. A szigeten 80%-ban fehér szőlőfajták teremnek, az uralkodó szőlőfajta az assyrtiko, amelyből szikár, élénk savú, sós aromatikával rendelkező száraz borok, "Nykteri" név alatt késői szüretelésű borok és szárított szőlő felhasználásával Vinsanto (nem összekeverendő az olasz vin santo-val) tételek készülnek.
Sajnos nem jártam még Santorinin - remélem, hogy egyszer azért ez is összejön -, de azt legalább már elmondhatom, hogy ittam innen származó bort, az egyik legendás borászattól.
A dűlőpáros sorozat idén Csipkerózsika álmát aludta, de most év végén legalább néhány rész erejéig visszatér. Figula borokat kóstoltam megint egymás mellett, a 2019-es, majd 2020-as évjáratból is szerepelt tőlük két-két olaszrizling a sorozatban. Most két évet ugrottam előre, a 2022-es évjáratra, és a Sóskút mellé ezúttal a Száka dűlő bora került.
A múlt héten a Heimann Családi Birtok - állítólag első - sajtótájékoztatóval összekötött borkóstolóján jártam a Bortársaság Parlament emeleti kóstolótermében. Az esemény apropója több új bor megjelenése volt, hamarosan a polcokra érkezik a Barbár 2020-as évjárata, a pincészet első bio minősítésű borai, a Heimann & Fiai első bikavér bora, valamint a Barbár fiatalabb testvére, a Barbarossa. A kóstolón volt szó bioművelésről, a két borcsaládról és természetesen az új borokról is.
Kicsit elhanyagoltam az utóbbi időben a legfontosabb osztrák borászatok bemutatásáról szóló sorozatot, bő egy év telt el az utolsó rész óta. Most itt a folytatás, amolyan Südsteiermark-különkiadás formájában, hiszen a mai posztban szereplő három pincészet ezen a borvidéken tevékenykedik.
Három borászatot és három jellemző fajtát választottam ki, egy muskotályt, egy sauvignon blanc-t és egy chardonnay-t.
A spanyolországi Rueda DO legfontosabb szőlőfajtája a verdejo, amelyet néha a hasonló karakterű sauvignon blanc-nal, illetve egy másik spanyol szőlőfajtával, a viurával, vagy macabeoval is házasítanak. Így történik ez az Uves Felices projekt keretében Angel Lorenzo Cachazo borásszal közösen elkészített Fenomenal nevű bora esetében is, ahogy Telmo Rodríguez is évek óta házasít egy kevés viurát a verdejo mellé a Basa nevű tételhez. Ennek a két bornak a 2022-es évjáratát néztem meg egymás mellett.
Ismét hazai pályáról származó 2022-es rajnai rizlingeket kóstoltam egymás mellett (1., 2., 3., 4.), ezúttal csak úgy ad hoc jelleggel párban. Utólag úgy tűnik, hogy egy egész terjedelmes sor is összejöhetett volna ezekből a borokból, de végül részletekben fogytak el. Ezúttal egy neszmélyi és egy észak-balatoni bor került egymás mellé, a két borvidék 1-1 nagy termelőjétől.
Az augusztusi hosszú hétvége egy részét Sopronban töltöttem, ahova az utóbbi években leginkább a hajdani VOLT Fesztivál apropójából jártam. Ezúttal azonban nem fesztiválozni jöttem, így volt időm alaposabban szétnézni a belvárosban és amikor este leszakadt az ég és felfrissült a levegő, egy kis borozás is belefért. Ehhez ideális helyszínnek bizonyult a TasteVino Borbár és Vinotéka, ahol széles kínálat és szakértelem várja a vendégeket. Természetesen soproni borokat is találunk itt bőven és nem mehettem el néhány helyi tétel megkóstolása nélkül. A válogatás végül úgy alakult, hogy a Zachár Borászattól három bort is kóstoltam aznap (egyet még korábban, az ebéd mellé), úgyhogy ezeket külön csokorba gyűjtöttem.
Zachár Ágnes első generációs borászként egy kedves barátja édesapjától vett át egy szépen gondozott szőlőt, jelenleg másfél hektáról készülnek a borok. Zöldveltelini, chardonnay, furmint és kékfrankos fajtákból készül bor a pincénél. A pince saját furmint települése még nem fordult termőre, így az általam kóstolt tétel még vásárolt termésből készült.
Korábban egyetlen Zachár borhoz volt szerencsém, most rögtön megnégyszereztem ezt a számot, és az eddigi benyomásaim alapján érdemes lesz odafigyelni a soproni pincére.
Vermentino kóstolóra szerintem még nem volt példa a borrajongó történetében, eddig. A közelmúltban összegyűlt nálam öt palack, három különböző termőhelyről, úgyhogy augusztusban tartottunk egy kis vermentino-szemlét.
A szőlőfajta a Földközi-tenger nyugati részén terjedt el, Olaszország északnyugati és Franciaország déli részén, ideértve Korzikát és Szardíniát is. Ahogy az lenni szokott, eredete nem teljesen tisztázott, ahogy az sem, hogy a különböző termőhelyeken ismert szinonim nevek (rolle Provence-ben, pigato Liguriában, favorita Piemontban) egészen bizonyosan ugyanazt a szőlőfajtát jelölik-e.
Szardínián kiemelten foglalkoznak a vermentinoval, külön DOC és DOCG regionális körzete is van a szőlőfajtának, előbbi Vermentino di Sardegna DOC, utóbbi - a sziget északi részén - Vermentino di Gallura DOCG néven. Toszkánán belül Bolgheri Vermentino DOC és Maremma Toscana Bianco DOC megjelöléssel is kerülhet vermentino a palackba. Korzikán is a vermentino az első számú fehér szőlő, ahogy Provence-ban is megtaláljuk a fajtát, helyi nevén rolle-ként, itt fehérborok mellett a rosé-kba is házasítják. A fajta jellemzően friss savakkal rendelkező, üde, gyümölcsös borokat ad, de például Liguriában, a Cinque Terre vidékén passito eljárással édes bort is készítenek belőle.
Két szardíniai, két toszkán és egy máltai tétel alkotta a mini kollekciómat, mind a 2022-es évjáratból. Ezeket kóstoltuk meg egymás mellett egy forró hétfői napon, én nem is jártunk rosszul a sorral.
Ha Szászi Endre és dűlős olaszrizling, akkor bizonyára a legendássá vált Kabócás ugrik be, nem véletlenül a magyar borblogok hőskorszakának legünnepeltebb olaszrizlingjei, meg úgy általűban magyar fehérborai közé tartoztak a 2006-os, 2007-es Kabócások. A Kabócás nevét a szigligeti Antal-hegy déli oldalán található Kabócás dűlőről kapta, és azóta is elkészül, amikor engedi az évjárat. 2020 óta viszont kapott egy társat is, a Szent György-hegyről, ez lett az azonos nevű dűlőről szüretelt Rókaluki Olaszrizling, amely a ravaszdi bundájára emlékeztető rőt címkét is kapott.
Az interneten szerint 2020 óta minden évben elkészült ez a bor, nekem az első két évjárat kimaradt (vagy az elsőt kóstoltam, de akkor még csak egy szám állt a név helyén), most a 2022-essel pótoltam a lemaradást.
A májusi dalmát kitekintés után ezúttal a nappaliban folytattam személyes horvát boros horizontom tágítását. Az Isztriai-félsziget legfontosabb fehér szőlőfajtája a malvazija (istarska), amelyből többféle stílusban is készülnek borok. Nem könnyíti meg az eligazodást a malvasia világában, hogy igazából ez inkább gyűjtőnév, amely több különböző fajtát takar a Földközi-tenger környékén, amelyeknek közös őse valószínűleg görög eredetű, de a legújabb kutatások szerint például a malvazija istarska pont nem rokona a malvasia bianca-nak.
Két elismert isztriai pincészettől kóstoltam meg egy-egy malvaziját, a 2022-es évjáratból.
A mai bor Magyarország északkeleti csücskéből érkezett, ahol egy egykoron virágzó borkultúra hagyományait napjainkban már csak nagyon kevesen ápolják. Az 1893-as bortörvényben még Beregszász-nagyszőllősi borvidék néven említett borvidék nagy részét a trianon békeszerződés következtében elcsatolták Magyarországtól. A filoxéra, az első és második világháború, majd a szocialista tervgazdaság következtében a helyi borkultúra leépült, ma már leginkább csak hobbitelkeken találni errefelé szőlőt. Ez aztán az igazi rejtőzködő borvidék!
A Takács Zoltán és Éva által néhány éve megalapított Delelő Pincészet a kivétel. A tarpai szőlőhegyen 4 hektárnyi ültetvényükön sauvignon blanc-t, sárgamuskotályt, királyleánykát, feketeleánykát és kékfrankost gondoznak, a borok elkészítésére a Majoros Lászlót kérték fel a Tokaji borvidékről. A szőlőhegy lényegében egy megsüllyedt, vulkanikus eredetű képződmény, amelyet löszréteg fed. Geológiai szempontból Tokajhoz kapcsolódik, de adminisztrációs okokból az innen távolabb fekvő Bükki borvidékhez kapcsolódik. Nem egyszerű helyzet, de innen szép nyerni, ahogy mondani szokták, és a Delelő Pincészethez fűződő első élményem alapján érdemes lesz figyelni rájuk.
A Magyar Nemzeti Galéria népszerű programsorozata, a Borszerda még 2012-ben indult el emlékeim szerint, és tartok tőle, hogy én is csak akkor vettem részt rajta, azóta sok-sok év kimaradt. Nem is értem miért, hiszen egyetlen esemény keretében barangolhatunk a múzeum folyosóin, tematikus tárlatvezetések keretében merülhetünk mélyebbre a műkincsekhez kapcsolódó történetekben, hallgathatunk élő zenét, gyönyörködhetünk a kilátásban a teraszról vagy a Budavári Palota kupolájából és persze borozhatunk. Két hete - bár némi náthával küszködtem - egy hirtelen ötlettől vezérelve felzarándokoltam a Budai Várba és "borszerdáztam" egyet, nem is bántam meg.
Az idei nyár során alkalmanként két borászatot láttak vendégül az eseményeken, egyikük mindig egy natúr borászat volt. Két hete a Pannonhalmi Főapátság és az Unger Bormanufaktúra borait lehetett megkóstolni.
Mivel a Pannonhalmi Főapátság borai elég széles körben elérhetőek és néhány tételük nálam is visszatérő vendég, most inkább a kőszegi Unger Bormanufaktúra jelenléte csigázott fel. Meglehetősen ritkán lehet találkozni szervezett esemény keretében a tulajdonosokkal és boraikkal, ráadásul az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy amikor éppen kóstolót tartottak a fővárosban, éppen nem értem rá. Eddig legfeljebb 1-1 borukhoz volt szerencsém, most végre szélesebb merítésben volt részem és még az egyik tulajdonos-borásszal, Kaibinger Tamással is tudtam egy kicsit beszélgetni.