Idén lesz 25 éves Tokaj-Hegyalja egyik legpatinásabb birtoka, a Hétszőlő. 25 év nagy idő, van mire visszapillantani. Nem kell mondani mekkora feladat lehetett jó egy negyedszázada mindent újrakezdeni Tokajban. A Hétszőlő mögött francia tőke dolgozott, de a tokaji bort akkor is újra fel kellett találni. Mind szőlészetileg, mind borászatilag számtalan dolgot ki kellett próbálni és adjuk meg, a Hétszőlő kiválóan vizsgázott. Mint az „újhullámos” aszú-vita egyik főszereplője hamar a borvidék meghatározó pillére lett és történelem ide vagy oda, a kilencvenes évek eleje óta képviselt filozófia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Így lehet, hogy ma a Hétszőlő ismét történelem és ugyanúgy Tokaj-Hegyalja, de mégis a maga módján, egyedi megfogalmazásban. De nem lennénk Magyarországon, ha a pompás évfordulót nem mocskolná be valami ocsmányság. A magyar állam ugyanis egyoldalúan kirúgta a birtokot a száz évre kötött földbérletből. Tehát miközben itt vidáman kóstolgatunk, nem tudni, mikor fullad meg a Hétszőlő az állam polipkarjaiban…

A Drop Shop stábja május elején megint leporolta egyik kedvenc témáját, és nagyon komoly pinot noir sort gereblyézett össze az aktuális szuper szerdára. Kis hazánktól Németországon, Olaszországon, Svájcon és természetesen a klasszikus Burgundián keresztül egészen Új-Zélandig és Kaliforniáig átfogó képet kaphatott a fajta különböző interpretációiról, aki aznap betévedt a Balassi Bálint utcai borszentélybe.

Azt hiszem a blog olvasóinak, vagy egyáltalán komolyabb borkedvelőknek nem szükséges nagyon bemutatni a Frauenkirchenben található Umathum pincészetet. Az ikonikus, világszerte ismert osztrák borászattól maga Josef Umathum érkezett Budapestre, hogy egy rendhagyó mesterkurzus keretei között megismertessen bennünket a sankt laurent szőlőfajtával. A legnagyobb jóindulattal is C-kategóriás szőlőfajtának tartott sankt laurent azt kell, hogy mondjam helyenként igen meglepte kis közönségünket, hiszen senki sem gondolta volna, hogy negyedszázados darabok is nagyon köszönik, de életben vannak. Ez azonban csak a sankt laurent egyik oldala, de tud még sok minden mást is…

Ha tavasz, akkor Drop Shop Austria, amely most már hagyományosan talán az év legerősebb boros rendezvénye Budapesten. Nem csupán a hangulat és a helyszín jó (Gerbeaud Ház), de borok is kiválóak, nem másodsorban üdítően hibátlanok. De ha ez még nem lenne elegendő, akkor ott vannak a mesterkurzusok, ahol felhőtlen igyekezettel próbálnak mindig valami újat, valami ismeretlent mutatni. Idén a Fertő-tóhoz közeli, világhírnévnek örvendő Kracher pincészet fajta és vertikális kóstolójával kezdtem a délutánt. A borászat képviselője, Erich Andert értékesítési vezető, a jelenlegi tulajdonos-igazgató Gerhard Kracher jobb keze mutatott egy szép kis Kracher-sort, amely szépen engedett elmélyedni a világszerte rajongott pincészet filozófiájában és hosszú évtizedek alatt kialakított stílusában.

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Pár nappal ezelőtt, április 14-én, nagy sajtójelenlét mellett mutatta be Gere Attila pincészete a Kopar legújabb, 2012-es kiadását. Ez hamar végig is szaladt a borsajtón, de itt most nem erről, hanem egy független Kopár/Kopar vertikálisról tudósítok, amely egy kivételes véletlennek köszönhetően pont ugyanezen a napon jött tető alá. Csak nem Villányban, hanem Budapesten és nem egy részleges sort kóstoltunk magnumokból, hanem egy teljes sort normál palackokból. Majd a villányi heppeningről is tudósítunk, hiszen furmintfan kolléga ott volt a helyszínen és első kézből szondázta a magyar borlegenda aktuális évjáratát. Most azonban szimplán nézzük meg, hogy is muzsikál a Kopár/Kopar legenda, kezdve a történet 1997-es indulásától, az éppen kiadott 2012-es örökösig.

Több mint három éve írtam, hogy valpolicella nem igazán van jelen sem a bortékák kínálatában, sem a boros blogok gyakran megjelenő témái között. A kisebb alkoholú, zéró édesség érzetű, karcsú testű, savakra építő modern vörösboros trendek nem igazán kedveznek továbbra sem ezeknek a bor dinoszauruszoknak, de még így is őrzi  a “borok nagy alkalmakra” pozícióját. 

Mindenesetre az utóbbi időben két igen tetszetős Amaronéval is találkoztam, gondoltam hátha érdekel valakit, annak ellenére, hogy személyesen nagyon kevés amarone-fant ismerek. Én amit igazán szeretek benne, hogy nem igazán hasonlít semmire. Nem csak az extrém nagyságú beltartalma miatt, de stílusában, illatában és ízében sem könnyű párhuzamot vonni más tipikus vörösborral. Az egyediség okait egyértelműen már a szőlőben kezdődnek: corvina/molinara/rondinella 
szőlő nemhogy a világban, de Olaszországban sem nagyon fordul elő Valpolicellán kívül és a pincében sem mindennapi a technológia, bár az "appassimento" Itáliában elég népszerű: Szicíliától Dél-Tirolig éppúgy készítenek így borokat, bár ezek inkább édes (fehér)borokat eredményeznek. Egy jó amaronénak nem elég jó vörösbornak lenni, százszor inkább veszek magamhoz egy karakteres és jellegzetes amaronét, mint egy jó minőségű cabernet plussize imitátort. Ugyan nem sok helyen olvastam hasonló leírásokról, de nekem a legtöbbször, a vér, paradicsom és a bolognai szósz képe ugrik be amarone fogyasztása közben. A gyümölcsök közül a cseresznye mellett nem ritkán a szamócás-málnás vonal is hangsúlyos. Találkoztam már nyitáskor csatorna szagú amaronéval is,egyszerűen annyi minden van benne, hogy nyitás után egy ideig nem lehet eligazodni az illatok kakofóniájában, bár tapasztalatom szerint ez majdnem mindig kiszellőzik idővel.

Biztosan nem én vagyok az első, aki a Clint Eastwood 1973-as filmjének magyar/angol/akármilyen nyelvű címét vette kölcsön egy magnum palackokat is felvonultató borkóstolóról szóló beszámolójában, de most, hogy ezt is lehúzhatom a bakancslistámról, térjünk is a tárgyra. :)
A Bortársaság Vécsey utcai ("Parlament") borboltjának emeletén heti több alkalommal tartanak különféle tematikus kóstolókat. Havonta egyszer "Borász a házban" jelige alatt borászokat is meghívnak, hogy meséljenek munkájukról, boraikról. Február lévén adta magát, hogy ebben hónapban a furmint legyen porondon, ennek jegyében a tolcsvai Tokaj Oremus képviseletében Bacsó András és Ujfalussy Szabolcs volt a kedd esti esemény vendége. Számtalan érdekes téma előkerült az este folyamán a birtok alapításától technológiai dolgokon át a portfólió kialakításáig. Ami a borokat illeti, a Mandolás három különböző évjáratát kóstoltuk meg 0,75 literes és másfél literes magnum palackokból, majd egy késői szüretelésű bor következett, végül két különböző évjáratú 5 puttonyos aszúval zártuk a sort.

Amikor az előző héten megénekelt „Furmint Február bemelegítő" borsort összepakoltam, még nem sejtettem, hogy a Furmint Február szervezői is készülnek valami hasonlóval. Nos, készültek, így éppen egy héttel a február 4-én megrendezésre kerülő vajdahunyadvári főattrakció előtt néhány borszakírót és borbloggert egy szűkkörű sajtókóstolóra invitáltak az Almásy Vendéglőbe. Tartalmas programban volt része a jelenlévőknek: kiemelt szerep jutott az estén a Tokaj-Hétszőlő Szőlőbirtoknak, majd meghallgattunk egy rövid előadást a Riedel Furmint pohár születéséről (természetesen a borokat is ebből kóstoltuk, és erre a Vajdahunyadvárban is lesz lehetőség), valamint a Furmint Február szellemi atyja és főszervezője, Kézdy Dániel is elhozott a saját gyűjteményéből 10 száraz furmintot.
Kezdődjön hát a februári furmintáradat!

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...

Ahogy telnek az évek, egyre gyűlnek a tokaji termelők és egyre több száraz bor tűnik fel a piacon. A növekedési tendencia dicséretes, áramlik a tőke Hegyaljára. Ami 20 éve Villány volt, az most már végérvényesen Tokaj. Ezzel párhuzamban szépen emelkednek az árak és a dűlős boroknál nem épp ritka a tízezerbe hajló palackár. Nem kétséges, a nagy száraz fehéret próbálják meg sokan célkeresztbe vonni. Az árcédula ehhez már biztosan a jó irányba mutat, a story adott, a palackok színes kövekkel kitámasztva csalogatnak. Kérdés persze nem sokkal van kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt, de legalább a piac fejlettebb és úgy tűnik átmozogtunk a nagy és a drága vörösekről a krőzus-Tokajira. Hogy megérik-e ezek a pénzüket? Hát erősen véleményes és egyénje válogatja, ki és mit vár – bármit is jelentsen ez a fogalom – a nagy érett fehérbortól. Ezen a téren néztünk most körül a Dagadtos barátunk által összeállított kóstolósorral. Szóval, mire mennek a viseltes tokaji száraz furmintok és hárslevelűk?

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

A címadásban az alliteráció kimaxolva, de lássuk, miről is szólt ez borkarácsony... előtte azonban még boldog karácsonyt szeretnék kívánni minden kedves olvasónknak!

Tavaly hagyományteremtő célzattal első alkalommal rendezték meg balatoni borászok és vendéglátósok az Adventi Balatoni Szalont a Városligeti Műjégpálya dísztermében. Idén is sokan összegyűltek a balatoni gasztronómiai ismert arcai közül, hogy bemutassák termékeiket és szolgáltatásaikat az érdeklődőknek. Az est nyitásaként a borászok "borkarácsonyfát" állítottak a műjégpálya közepén, majd átkerült a hangsúly az illatokra és az ízekre.
A Balatonon az utóbbi években egyre nagyobb a mozgolódás, a borászok, éttermesek a tóparti infrastruktúra és vendéglátás felvirágoztatása érdekében széleskörű összefogást sürgetnek, és igyekeznek ezt tettekkel is alátámasztani. A Nyitott Balaton, a Balatoni Kör (amelynek eddigi elnöke, Kardos Gábor éppen a rendezvényen adta át a tisztséget Laposa Bencének), a Badacsonyi Kör, a Badacsony New York-ban, az északi parti őszi-téli gasztrotérkép, a Csopaki Kódex, vagy a Vörös Balaton már mind különböző méretű és kiterjedésű. de hasznos összefogásnak az eredménye, most pedig egy "összbalatoni" újdonságból, a BalatonBorból is kaphattunk egy kis ízelítőt.

Na jó, volt annak bő egy hónapja is, de úgy gondoltam, hogy ez a bor megérdemel egy posztot a mostanában kissé elhanyagolt "Tegnap ittam" szekcióban. Már csak azért is, mert korábban többen is nagyon szerettük a blog szerzői közül, olyannyira, hogy ungert és én a 2013-as magyar toplistánkra is felvettük. Ahogy visszaolvastam a korábbi jegyzeteket, magam is meglepődtem, hogy cirka egy év alatt mennyi írás született róla, akár nálunk, akár máshol (1., 2., 3., 4.).
Ami a Weninger borokat illeti úgy általánosságban, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a 2000-es évek során komoly rajongótáborra, de legalábbis elismerésre tettek szert jó egyensúlyú, remekül érlelhető tételeik, majd mióta a birtok átállt a biodinamikus gazdálkodásra, a borok arca is megváltozott valamelyest, ezzel már jobban megosztva a borkedvelőket. Egyesek továbbra is lelkes Weninger-fanatikusok maradtak, míg mások nehezen tudják értelmezni az újabb évjáratokból kikerülő borokat (ahogy az itt a poszt egyik bekezdése és a kommentek összevetésével is nyilvánvaló).
Magamat valahova középre sorolnám: ittam a frissebb évjáratokból is remek borokat, de akadt néhány tétel, amelyekért a borász munkásságának maximális tisztelete mellett sem tudtam őszintén rajongani, és az is előfordult, hogy egy fiatalon általam nagyon kedvelt bor az idő múlásával lezajlott változások miatt esett ki a pikszisből, és itt nem elöregedésről van szó. A szóban forgó 2009-es Frettner viszont egyértelműen azok közé tartozik, amelyeket kezdettől fogva nagyon szerettem. Olyannyira, hogy egyben szerintem az egyik legszebb cabernet franc, amit életemben kóstoltam, még ha nem is állítanám, hogy így képzelem el a cabernet franc archetípusát.
Mivel az utolsó palackom nyakát tekertem ki október vége felé, könnyen lehet, hogy utoljára volt szerencsém megkóstolni. Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom az egyik nagy kedvenctől.

Az év eleji syrah-kóstoló második felvonása már hosszabb ideje be volt tervezve, végül októberre sikerült összetrombitálni a társaságot, most éppen a Tütübe. Ismét összegyűjtöttünk egy csokorra való syrah-t, ezúttal azonban csak magyar versenyzők voltak a mezőnyben. Nem volt komolyabb beszerző hadjárat, mindenki hozta, amit talált. A borok nagy része a 2011-es évjáratból érkezett, és egyúttal egy mini Kreinbacher-vertikális is összejött a sorban. A borokat vakon kóstoltuk, és a második kör után lepleztük le a palackokat.

Az Olaszrizling Október kapcsán tartott „Olaszrizling Somlón” című kiváló mesterkurzuson vettem részt, amely a Kreinbacher birtok olaszrizlinggel kapcsolatos életútját mutatta be és felidézte az idén tizenhárom éves pincészet történetének főbb állomásait. Az érett borokkal szegélyezett előadást a birtok alapításától jelen lévő Baráth Sándor, valamint a borász, Várszegi György tisztelték meg jelenlétükkel. A beszélgetést Tóth Adrienn moderálta.

A Királyudvar immár hagyományosnak tekinthető évjárat-bemutatója idén is kötelező program volt, ráadásul olyan borsort kínált, amire valószínűleg igen sokat kell majd várnia a most távol maradóknak. A szokványosan az előző év frissen töltött száraz boraira, valamint az éppen forgalomba kerülő édes borokra fókuszáló bemutató programját a pince számára „katasztrófa” 2014-es év írta felül. Hogy legyen min a távolba meredni, Anthony Hwang, a pincészet arca és tulajdonosa egy tíz évjáratra visszatekintő Sec sorral készült, teljes betekintést engedve a Királyudvar száraz boros múltjába. De hogy emlékezzünk azért arra, Tokaj miért is Tokaj, három aszút csapott a sor végére, nem is akármilyeneket. De ne szaladjuk ennyire előre…

Személyesen sajnos sosem jártam még a Tokaj Oremusnál, de a tolcsvai birtok borainak régóta nagy kedvelője és rendszeres fogyasztója vagyok. Kevés olyan nagyobb méretű pincészet van Tokaj-Hegyalján, amelynek termékpalettájáról jóformán minden tétel stabilan a borvidék legjobbjai között van szárazban és édesben egyaránt, de úgy gondolom, hogy az Oremust mindenképpen ide kell sorolni. A Vega Sicilia tokaji testvérbirtokát 1993-ban alapította a spanyol Alvarez-család, a birtokigazgató tisztségét a kezdetektől fogva Bacsó András tölti be. A pincészet több település határában, összesen mintegy 115 hektár szőlőterülettel rendelkezik. A szortiment hosszú idők óta jól követhető és letisztult képet mutat: szárazban ott a jól ismert Mandolás Furmint és a kevéssé ismert, leginkább csak a birtoknál kapható Tília Hárslevelű, édesben a Szamorodni, a Late Harvest és az aszúk.
Hosszabb ideje tervezgetek már egy Oremus vertikális kóstolót, és mind Mandolásból, mind Szamorodniból össze is jött elég tétel, amelyet először két további Mandolással, majd egyik kóstolótársunk közreműködésével a Szamorodni első két évjáratával egészítettünk ki, mindkét esetben a pincészet nagylelkű felajánlásaiból. A Képzeld el! borbárban ültünk össze szeptember elején, hogy végigkóstoljuk a tekintélyesre duzzadt sort. A kóstolón Akov és Táncolómedve is részt vett, a befogadhatóbb terjedelem érdekében úgy egyeztünk meg, hogy Táncolómedvével összeszedett gondolatainkat, jegyzeteinket tesszük közszemlére.

Kivételesen jól indult július utolsó hete: a Holdvölgy Borászat birtokközpontjában vehettem részt egy szűk körű kóstolón a pincészet csapatával. A mádi pincészet borai a közelmúltban két rangos elismerést is besöpörtek: a 2012-es Exaltation a 2015-ös Muscat de Mond-on 7. helyezést ért el a 209 nevezett bor közül, a 2011-es évjáratú Culture 6 Puttonyos Aszút pedig a 2015-ös Decanter World Wine Awards aranyérmes és regionális trófea-győztes borává választották. Ennek örömére a pincészet hamarosan egy exkluzív (500 karton) 6 palackos aszú-válogatást hoz forgalomba, amelyben 6 különböző évjárat (2006-2011) 6 puttonyos aszújának 1-1 palackja kap helyet. A Holdvölgy aszúi mindig az előírtnál hosszabb érlelési idő (legalább 3 év hordóban+3 év palackban) után kerülnek piacra, így ez kivételes lehetőség lesz a pincészet minden egyes aszújának 1-1 palackját tartalmazó válogatást megvásárlására. A különleges borcsomag összeállításának alkalmából a pincészet szakmai stábjának nagy része Mádon összeült egy vertikális aszú-kóstolóra, és felajánlották, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Természetesen egy ilyen ajánlatra nem mondtam nemet.

Ezúttal egy kicsit csalok, a sorozat következő részeiben ugyanis nem hétvégi látogatásokról számolok be, hanem a július kellős közepén nettó két nap alatt - szerda délutántól péntek délutánig - rendezett ámokfutás tapasztalatait osztanám meg az érdeklődőkkel. Ámokfutás volt, mert szinte megállás nélkül kóstoltunk, dűlőt jártunk, vagy úton voltunk egyik pincéből a másikba. Néha azért aludtunk is, bár nem sokat. A rendelkezésre álló rövid idő alatt kereken 10 pincészet boraiból kóstoltunk, volt ebben egy boros villámbemutató, néhány tételes szemezgetés, teljes vertikális sor és több évjáratot átölelő kóstoló egyaránt. Megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a sűrű program dokumentálásába, nem teljesen időrendben haladunk, de remélem, hogy követhető lesz.

(Teleki, Tokaj)

Ha beköszönt az igazi, júliusi gatyarohasztó, porta-szikkasztó forróság, akkor máris itt a Terra Australis. Mondhatom immár ezt tapasztalati utakon járva, hiszen idén jubiláltam: zsinórban ötödször ülhettem végig Halász Attila, a közel harminc éve Ausztráliában ténykedő borszakértő, fine wine kereskedő ausztrál ikonborokkal kísért stand-up-ját. Halász, mintha tényleg zsákban hordaná haza a meleget – mondjuk a Barossából –, mert menetrendszerűen, a legkiválóbb meteorológusainkat megszégyenítően, hónapokra előre pécézi ki a 36 fokos napokat. A Herczeg Ágnes Wine School kellemes miliőjében megtartott kóstoló – a tavalyi kisebb megingás után – ismét visszatért a régi kerékvágásba, hogy megmutassa, mit is tud Ausztrália akár többféle műfajban.

Tállya Tokaj-Hegyalja hosszú időn keresztül szunnyadó és régi dicsfényét kereső gyöngyszeme, amelyet igazán csak a legutóbbi években kezdtek el újra felfedezni maguknak a borászok és a befektetők. Az 1730-as Bél Mátyás-féle hegyaljai dűlő-besorolásban Tokajjal, Tarcallal és Tolcsvával egyetemben Tállya szőlőit említették a legkiválóbbnak az egész borvidéken, hiszen az említett besorolás szerint Tállya számos első- és másodosztályú dűlővel rendelkezik. Míg azonban a rendszerváltást követően a borvidék több településére gyorsabban rátaláltak a lelkes borászok és referenciaborokként elkönyvelhető tételek is születtek Tokaj, Tarcal, Mád, Bodrogkeresztúr vagy Erdőbénye dűlőiről, Tállya lemaradt mögöttük.

Egy-két „fecske” ugyan már korábban megjelent a településen, Tállya rejtőzködését azonban jól mutatja, hogy Tokaj-Hegyalja modern kori történetének két nagy alakja is csak mostanában ismerte fel a dűlőiben rejlő lehetőségeket. Szepsy István 2013-ban palackozott először önállóan tállyai dűlők terméséből készült borokat. Az Alkonyi László által fémjelzett Kaláka Pince ugyancsak a 2013-as évjárattal debütált tállyai területekről készített boraival. A szakíróból lett borász azonban a borkészítésen túl más módon is komoly szerepet vállalt Tállya életében. Alkonyi hívott egyre több befektetőt a faluba, azzal a nem határozott céllal, hogy létrejöjjön 15-20 magas minőségű bort palackozó birtok. Alkonyi szerint, ha minden tállyai dűlő gazdára lelne, és ezekről a területekről megfelelő minőségű referenciaborok készülnének, az idelátogató borkedvelőének több pincészetet is meg kellene látogatnia, ha a tállyai borral komolyabban meg szeretnének ismerkedni.

Néhány dolgos ember kitartó munkájának köszönhetően az utóbbi években Tállyán valóban megmozdult valami: érkeznek a befektetők, fejlődnek a birtokok, több termelő összefogásával elkészült egy településszintű bor, közösségi programokat – borbár, koncertek, alkotótábor – szerveznek, újjáéledt az Oroszlános Borvendéglő és Borhotel, amely mondhatni a település szíveként funkcionál. Tállya tehát lassan ébredezik és igyekszik méltó helyét elfoglalni a borvidéken.

Tavaly egy rövid tanulmányi kirándulás keretében Homoky Dorkánál és Alkonyi Lászlónál tettünk látogatást egy kis csoporttal. Kézenfekvő volt, hogy amikor körvonalazódott a tállyai túra időpontja, a tősgyökeres tállyai Homoky Dorkát kérjem meg, hogy legyen az útikalauzom egy nap erejéig.

Mád, Batthyány utca... nos, végre ez a perc is elérkezett... Jártam már Szepsyék portáján jó két évvel ezelőtt, de akkor merőben más körülmények között: a Szent Orbán napja alkalmából megrendezett nyitott pincék keretében, sok-sok más vendéggel együtt. Szepsy Istvánnal találkozni, néha egy kicsit beszélgetni akkor és azóta is volt néhányszor alkalmam, de lent a pincében eddig még sosem voltam. Most viszont egy kis csoport részeként lehetek itt, az pedig egészen más élmény. (Ezúton is köszönet táncoló medvének; tulajdonképpen ő szervezte meg a kóstolót, de sajnos végül nem tudott velünk tartani.)

(Kilátás a Nyulászóról)