Izgalmas programot ígért a Finewines.hu Burgundia és Oregon „párhuzamosítását” megcélzó kóstolósora. A Nu Bistróban celebrált esten öt komolyabb burgundi és öt oregoni versenyző sorakozott fel, hogy erényeiket megvillantsák. A kóstoló alapgondolatát az a gyakori összehasonlítás adta, amely szerint a pinot noir őshazájának egyedi stílusát Oregon képes talán a leginkább megközelíteni. További üdvözítő-faktor, hogy az okosan kifundált sor jóval túlteljesítette az alapfeladatot, hiszen a fiatalok mellett hajlott korba érkező versenyzőket is csatasorba állított. Így együtt pedig ritka lehetőség kínálkozott a pinot noir rajongóinak.

Tragédia. Kereskedelmi öngyilkosság. Oxidált szar. Sherry. Merénylet. Hiba a mátrixban. A ma borfogyasztója kábé ezekkel a válogatott szitkokkal menekül, amikor száraz szamorodnival kínálják. Tagadhatatlan tény, hogy ha a reduktív fehérbor a skála egyik széle, akkor a száraz szamorodnit csakis a vörösingesek képviselhetik. Igen, valahol ott balra hátul, a Holdban. Annyira távol van egymástól a két borstílus, ami egy reduktív boron szocializálódott egyednek szinte feldolgozhatatlan. A másfelé fújó kulturális áramlatokkal pedig egyre kevesebben vizelnek szembe, ezért manapság száraz szamorodni sem igen készül. A kóstolóval azt próbáltuk megvizsgálni, hogy hol tart most ez a lesajnált száraz szamorodni műfaj. És a mából kitekintve, vajon van-e miért lelkesedni?

Múlt héten egy kedves barátom meghívott egy zártkörű syrah-kóstolóra, aminek a Dynamobake Étterem adott helyet. Mindenki hozott magával legalább 1 palack bort, csak a fajta volt megkötve. Végül 10 magyar és 4 újvilági tétel került az asztalra + 1 kakukktojás. Vakon kóstoltunk, majd mindenki megjelölte a 3 kedvencét és összesítés után lepleztük le a borokat. Kóstolási sorrendben közlöm a jegyzeteket.

Samuel Tinon meglátogatását követően a Dereszla felé vettem az irányt. Egy másik nagy szürke folt a fejemben. Viszonylag kevés bort ittam tőlük, ezért nem is alakult ki semmiféle konkrét benyomásom a pincészettel kapcsolatban. Pedig a Bodrogkeresztúron található Dereszla nagy múltú alapokra rendezkedett be, a hasonnevű dombot átszövő, mintegy kilométernél is hosszabb, háromszintes pincerendszer egyes részeiről már a 15. századból vannak feljegyzések. A Zsigmond királyunk tulajdonából induló pincejáratokat később a Hunyadiak, majd Bocskai, aztán Bethlen, később pedig a Rákócziak tulajdonában találjuk. A Vinotéka falába fúródott ágyúgolyó az 1849-es bodrogkeresztúri ütközetet is megörökítette. Szó szerint tehát a fél magyar történelem átzúgott itt és eddig senki nem tudta megakadályozni, hogy a pincét ma is arra használják, amire való. A Dereszla modernkori története 2000-ben kezdődött el, amikor is a champagne-i illetőségű d’Aulan család komolyabb szándékkal látott a jövőépítéshez. Korábban a híres Piper-Heidsiecket vagy egy évszázadig tulajdonló d’Aulan család ma egy borászati vállalkozásokat tömörítő csoportot (Edonia) igazgat. A hozzájuk tartozó pincészetek nevei ismerősen csenghetnek: Alta Vista (Mendoza, Argentína), Château Sansonnet (Saint-Émilion), Château Valrose (Saint-Estèphe), Champagne Becker, valamint a Calvados-t előállító Marquis d’Aguesseau.

Samuel Tinon egy igaz magyar bor-rejtély. Pedig megközelítőleg sem magyar, sőt francia és mégis Tokajra tette fel munkásságát. A Sainte-Croix-du-Mont-ban (Bordeaux) található családi birtok ellenére Olaszliszka „varázsát” választotta, amelyet gyermekei és felesége, Mathilde Hulot borszakíró is megosztanak vele. Ha még hozzávesszük, hogy Tinon pincéjében – az utolsók között – élesztőhártya alatt száraz szamorodni készül, hát furcsa érzésünk támadhat. Hallani pedig nem nagyon hallunk róla, borait sem kóstolgatjuk, hiszen alig találkozni velük Magyarországon. Nemrég Olaszliszkán jártam, hogy többet megtudjak Monsieur Tinon titokzatos világáról...

A Mindszenthavi Mulatság meglátogatása előtt és után igyekeztem kihasználni a rendelkezésre álló időt, és mindkét napra sikerült is tartalmas programot összehozni. A péntek délutánt és estét Tokajban töltöttem, kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy meglátogassak két borászatot, ahol eddig még nem jártam. Péntek estére Prácser Miklóssal,  az Erzsébet Pince fiatal borászával beszéltem meg találkozót, de mivel korán érkeztem, a rendelkezésemre álló időben tettem egy kis sétát a Szerelmi-pincesor környékén, majd  beugrottam a Hímesudvarhoz kóstolni. 

Történt történetesen, hogy egy kedves barátunk augusztus elején a harmincadikat töltötte. Ünnepeltünk volna, de valahogy csak nem akart sor kerülni rá. Először irdatlan kánikula volt, aztán páran elutaztak vagy betegség miatt kidőltek, aztán jött a Borfesztivál, aztán más kóstolósorok tettek keresztbe és így ment ez szépen tovább. A témában bonyolított, szűnni nem akaró levelezés szeptember közepén azért már kezdett terhessé válni. Végül egy szeptember végi időpontban állapodtunk meg. Közben annyi időt baltáztunk el, hogy másik hármunk születésnapját is meghaladtuk, szóval volt alibi az ünneplésre. Roppant egyszerű feladatot róttunk magunkra: csak komoly, rendes nemzetközi pedigrével bíró termelő bora kerülhetett az asztalra. Ezúttal nincsenek aszús kadarkák, kétes hírű kaberné szavinyonok, lekvárig alázkodott pinot noirok. Csakis hibátlanul penge borok. Miközben tehát barátunk a harmincadikat ünnepelte, mi is beálltunk a fény alá, kis kezünkbe poharat markoltunk, vidáman remegő májunk pedig már alig várta, hogy ennyire arisztokratikusan kerüljön határmezsgyéinek legszélére.

Ismét lehetőségem volt néhány magyar bort mutatni new york-i és philadelphia-i borbarátaimnak. Kóstoltunk már magyar fehéreket többfelől, legutóbb vörösöket szintén több borvidékről, ezúttal pedig úgy gondoltam, hogy fókuszáljunk Tokajra. Öt száraz és két édes bor került sorra, amelyekkel nagyjából sikerült is lefedni a főbb fajtákat és bortípusokat. A társaság egyöntetűen szerette az édesborokat, a szárazak közül is mindenki talált kedvére valót. Most már csak az az egyetlen probléma, hogy tudtommal ezen borok egyike sem beszerezhető néhány ezer kilométeres környezetemben...

Üdv ismét a kedves olvasónak! Pár hét személyes okokból kimaradt, amire ugye korábban ilyen mértékben legalábbis nem volt példa, de a lényeg, hogy visszatértem :)

Jelen írás hátterét adó múlt heti kóstolónknak volt már egy előzménye. Dióhéjban annyi, hogy társaságunk kedves tagja, Bodomi beszerzett néhány jónak mondott moldáv bort, melyeket mind bordói fajtákból készítettek. Ő meg akarta nekünk mutatni ezeket, én pedig vállaltam, hogy sort szervezek köréjük. Az első részben tehát ebből az apropóból csupa fiatal vöröset, cabernet-ket, merlot-kat, bordói cuvée-ket vegyesen néztünk, magyarokat, külföldieket egyaránt, és az a helyzet, hogy a moldáv "vendég" bizony szépen muzsikált.

Most érkezett el tehát a folytatás, a téma ugyanaz, vegyesen bordói fajták, illetve házasításaik, innen is, onnan is, csak ezúttal csupa régebbi évjáratú bort gyűjtöttük csokorba, konkrétan 8 és 15 év közöttieket. Nagy tudatosságot nem kell elvárni ilyen korú borok esetén, az került a sorba, ami volt épp a készletben, vagy  épp hirtelenjében sikerült hozzájutni.

A kóstolás vakon történt

Következő állomásunk a São João da Pesqueira falu szélén tanyázó Quevedo. A Quevedo egy igazi családi vállalkozás, piciben kezdték és önerőből jutottak a jó közepes méretig, miközben sikeresen megőrizték a családi profilt. A majdnem kizárólag Portóira fókuszáló pincészet a Cima Corgo és a Douro Superior alrégiók határán található. A Pinhão környékén látottakhoz képest a táj picit megváltozik, egy 800 méter magasságban lévő fennsíkon vagyunk, a szőlősorok könnyedén hullámoznak az enyhe domboldalakon. A fennsík pár kilométerre innen zuhanó hegyoldalba vált, hogy aztán elérje a szemünk elől most éppen rejtőzködő Dourot. A kilencvenes évek elején épült, modern pincészethez délután, májusi hőségben érkezünk. A kapuban „döglő” kutyák csak szemhéjukat emelik ránk, igaz, a legszívesebben mi is elfeküdnénk az egyik olajfa árnyékában.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Pár héttel ezelőtti hazalátogatásom alkalmával szolnoki barátaim is szerveztek számomra egy nagyon érdekes kóstolót. Tíz év körüli magyar vörösborok kerültek a poharakba, mindenfelől válogatva. Nem titok, ezeket 7-8 évvel ezelőtt nagyon szerettük és izgalmasnak ígérkezett visszakóstolni őket ennyi idő elteltével. A borok ideális körülmények között voltak tárolva, ennek megfelelően valamennyinek tökéletes állapotban volt a dugója, amit a kóstoló előtt megnyugvással vettünk tudomásul. A borok 7 órát szellőztek palackban kóstolás előtt és 16-17 fokra hűtve kezdtük őket alaposabb vizsgálat alá venni.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

A december kiemelten boros hónap. Egymást váltják a jeles alkalmak, felpezsdül a társasági élet, ilyenkor pedig egyik palack nyílik a másik után.

Az elmúlt hetekben ezeket a borokat kóstoltam és fogyasztottam. Általában nem voltam túl jegyzetelős kedvemben, zömmel napok után vetettem csak papírra az emlékeimet, így a leírások kicsit rövidebbek a szokottaknál.

A számunkra emlékezetes magyar borokat felvonultató poszt után rátérünk az idén megméretett és elég fajsúlyosnak bizonyult külföldi versenyzőkre. Persze a Borrajongó állandó főszereplője, a rajnai rizling viszi a prímet, de mellette megjelennek Bordeaux, Burgundia, Dél-Franciaország, valamint a spanyol Ribera del Duero és Ausztrália legszebb pillanatai is. A többit pedig – ti. 2012-ben is körbe nyaltuk a világot – a pár egyéb segédmuzsikus úgyis bizonyítja.

Tudjuk, hogy igazán unalmas és elcsépelt toplistázni, de nem bírtuk ki nélküle. Idén is számtalan feledhetetlen bor fordult meg ugyanis poharainkban, amelyek mindannyian egy jól definiált közös tulajdonsággal rendelkeznek: maradandó élményt okoztak. Nézzük hát szerzőnként melyek voltak 2012 legemlékezetesebb magyar borai.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

Kilencéves semillon a Claire Valley-ből, régóta piacon van, szóval egyértelműen vinotékában beragadt tételre tettem szert. Mindenesetre mikor megláttam a borbolt alsó polcán porosodni gondoltam teszek vele egy próbát. 12 dolláros árával nagyot akkor sem buktam volna, ha a bor már nem lett volna élvezhető. A pincészet nem kifejezetten informatív honlapja alapján annyit sikerült kiderítenem, hogy két jóbarát mintegy 20 éve alapított hobbiborászatának gyümölcsét kóstolhatom. Nem meglepő módon leginkább shiraz-ban utaznak, de van néhány fehérboruk is. Semillon-ból a 2003-as volt az utolsó évjárat, jó lenne tudni miért, mert a bor teljesen rendben van. Csavarzáras, ami még inkább kíváncsivá tett, hiszen még nem is ittam ennyi idős csavarzáras bort.

Világos aranyszínű. Gazdag, szépen fejlődő illat: petrol, marcipán, citrusok, fehér virágok. Közepesnél teltebb korty, bár érzetre elég filigrán a magas a savtartalom miatt. Gazdag citrusosság (lime, grapefruit), jól érezhető, de nem zavaró petrolosság, vanília (pedig nem volt hordóban), marcipán. Csontszáraz bor, még épp nem zavaró, kissé citromos savakkal, közepesnél hosszabb utóízzel. Vakon simán egy barátságosabb ausztrál rizlingnek mondtam volna. Nem kifejezetten fókuszált, a savak kissé diffúzak, viszont gazdag, és meglepően szépen érő tétel. 6 pont, $12.

Ha elegendően telhetetlenek voltunk és a Mondovino szabad kínálata sem elégített ki bennünket (a bortengerről szóló beszámolóm itt és itt olvasható), akkor érdemes lehetett az úgynevezett Fine Wine Lounge „kultúrsaroknak” némi időt szentelni. Itt ugyanis egy finom kis borcsapoló automatából lehetett darabonként 5-15 Euróért a legkomolyabb mákonyokhoz hozzájutni. Igaz, az apró adagok (3cl) nem igazán alkalmasak az aljas lerészegedésre, de azért – ha futólag is – megismerkedhettem néhány igencsak nehéz súlyú versenyzővel. Ennek szentelem ezt és a következő posztot.

Ez a kóstoló olyan hirtelen jött össze, legalábbis nem mostanára terveztük. Aztán múlt heti esedékes találkozónkra többen nem tudtak volna eljönni, így az eredeti hosszabbra tervezett sort jobbnak láttuk elnapolni, helyette pedig inkább egy szűkebb körű szemináriumot ültünk.  Mivel a kis csapat egy része úgyse volt jelen a tavaszi burgundi-kóstolónkon, én pedig abból úgyse ismerem az "elég" fogalmát, így máris megszületett, hogy mit is kéne kóstolni.

Jó szokásunktól eltérően – holmi rizlingek helyett – most néhány erősített bort kóstoltunk meg. Elég volt végre a 7%-os alkoholokból, had csípjen s égessen a húszas szesz! Mondhatnánk, hogy Pardi barátunk röpke hazalátogatását ünnepeltük ezzel a szép kort megért erősített sorral. A borokat egytől egyig Szomjas Gödény borhűtőjéből aknáztuk ki, pontosan ezt az alkalmat várták. Térben és időben a portói origóból indulunk, majd Dél-Franciaországban végezzük, éppen csak lesodródva az Ibériai-félszigetről. De nem is ez a lényeg, hanem a rég várt találkozások és a magas alkoholok. És még valami. Megkóstoljuk egyben a Borrajongó – azt hiszem, bátran kérkedhetek ezzel – történetének legeslegöregebb borát.

A márciusban elkezdett romboros sorozat folytatásaként ismét megkóstoltunk pár, a „borhűtőt sakkban tartó” tételt. A sorhoz keveredett három 2006-os bor is, ezek 6 évükkel ugyan már nem fiatalok (huh, de megy az idő!), még nem is romborok, de beléptek már a meglett középkor boldog korszakába. Villány, Szekszárd és Eger. Nekik kell most megmutatni, merre járnak a lassan letűnt borkorszakot idéző palackok. Lássuk!

Régóta tervben volt már a mostanság (legalábbis Európában) sokszor lenézett, nem igazán divatos californiai cabernet sauvignon-ok közül megkóstolni néhányat. Az eddigi tapasztalatok alapján az igazán olcsó ($5-10) újvilági borok valóban végtelenül unalmasak, azonban ha valaki nem vágyik változatosságra, tökéletes választásnak bizonyulhatnak, hiszen személy szerint egyetlen technológiai problémával sújtott újvilági palackkal sem akadtam még össze. Az USA-ban a mai napig közkedvelt a cabernet (az „anything but cabernet” helyett a „nothing but cabernet” sokkal inkább jellemző), én is könnyedén összeszedtem pár palackkal a hatalmas választékból. Nyilván ha arra kíváncsi az ember, hogy mit tud egy szőlőfajta az adott régióban, akkor érdemes a komolynak tartott termelők borai közül (is) kicsippenteni párat. Én is így tettem. A borok zöme (az első kettő és az utolsó kivételével valamennyi) California talán legnépszerűbb és legismertebb területéről, a Napa-völgyből származott. Az alábbi borokat vizslattam meg:

Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam elhinni, hogy nem kedvelem a cabernet-t. Egyébként is divatosnak tűnt a kifinomultabb és szofisztikáltabb "pinós" irányra nyomulni. Az itthoni haladók közt már nem volt menő Bordeaux randa kövületeihez dörgölőzni. Nem is csoda, hiszen mindent elárasztottak a fájóan unalmas, ámde annál drágább szörnyszülöttek. Nemhogy a cabernet kezdett hiteltelenné válni, de szegény merlot-ra is a hömpölygés árnyéka vetült. Maradtak hát a fehérek, abban úgyis jobbak és izgalmasabbak vagyunk, vontam meg én is a lemondás mérlegét. Pár éve már, hogy a B oldalt taposom, és egyre gyakrabban tör rám a régi-régi cabernet-láz. Mi a fene történik velem? Annyit ittam, körbeértem és megint kezdődik elölről ez az unalmas daráló? Meglehet. Mikor azonban másodszor lépek ugyanabba a folyóba, már Bordeaux-val szemezek. A korábban teltnek tetsző idomok most hidegen hagynak, a randa elhízás a napnál világosabb. Feszesség és kevesebb tűz, ez csigáz fel. Ráébredtem, a cabernet nekem tizenhármas szesszel szerelem!