Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.

Argentína egyik vezető pincészete, a Kaiken sem ül a learatott babérjain, igyekeznek újításokkal feldobni, frissíteni a szortimentet. Az Indomito is egy ilyen új borcsalád, amellyel a fiatalabb generációt igyekeznek megszólítani. Ezt célozza az élénk színekkel és feltűnő grafikával operáló címke és a friss, modern stílussal. A névválasztás sem véletlen, az „indómito” magyarul zabolátlant, nyughatatlant, rakoncátlant jelent. A borcsalád két tagot számlál, egy cabernet franc és egy malbec alkotja. Nem vagyok tartom magamat nagy argentin malbec-rajongónak, de kíváncsiságból megkóstoltam az itthon is elérhető Indonito Malbec-et (amelyet a kapszulán szereplő plecsni szerint a Decanter World Wine Awards-on 96 ponttal szórtak meg, ó, te jó ég!).

Újabb nagyon kellemes sárgamuskotályt hoztam egy meglepő termőhelyről. A Pannonhalmi borvidék inkább fehérboros régióként vált ismertté, de a sárgamuskotály itt sem igazán jellemző fajta, többnyire az olaszrizling, rajnai rizling, chardonnay, sauvignon blanc, tramini fajták viszik a prímet. A borvidék egyik fiatalabb szereplője, azonban látott fantáziát a sárgamuskotályban is, így a Széldomb egyik parcellájára telepítettek belőle egy keveset. A szőlő meghálálta a bizalmat és szép borok kerülnek ki a palackba, legalább is engem az eddig kóstolt három évjárat meggyőzött. A Herold Pince Sárgamuskotályról van szó, ma konkrétan a friss, 2021-es évjáratról, amely szerintem az eddigi legjobbjuk az általam ismert évjáratok közül.

Az éghajlatváltozás okozta kihívásokkal, a természetközeli művelésmódok terjedésével, a költségoptimalizálásra törekvéssel és a kutatási eredmények terjedésével egyre több helyen találkozni új, a megváltozott körülményekhez és igényekhez alkalmazkodó, direkt ilyen szándékkal kitenyésztett haszonnövény fajtákkal. A rezisztens szőlőfajták nemesítésének első hulláma a 19. század végén, a filoxéravész hatására indult, meg majd a 20 .században új lendületre kapott. A különféle természeti tényezőkkel, a gombás betegségekkel, kártevőkkel szembeni ellenállóbb fajták kutatása utóbb összekapcsolódott a környezetkímélő szőlőművelés és a költségcsökkentés igényével is. A 20. században mind Magyarországon, mind külföldön számos rezisztens hibridet hoztak létre a kutatók, csemege- és borszőlő fajtákat egyaránt. Ezeknek a művelése ugyan olcsóbb és fenntarthatóbb, de mivel nevük még a komolyabb felkészültséggel rendelkező fogyasztók számára is ismeretlenül cseng, eladni biztosan nehezebb a belőlük készített borokat.
Viszonylag kevés rezisztens fajtából készült borral találkoztam - hirtelen a Gyukli Solaris, a Nádas Borműhely Viktória Gyöngye, a Pécsi Kutatóintézet Jázmin és a Szentpéteri Néro ugrik be -, a múlt héten a Koch Borászatnak köszönhetően gyarapodott a sor.

2022-ben is folytatódik a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat, hagyományos "részekkel", egyvelegekkel és remélhetőleg helyszíni szemlékkel is. Az első résszel hagyományos keretek között, a nappaliból jelentkezem. Egy kevésbé ismert spanyol borvidék, Monterrei lesz a főszereplő, egy fehérbor és egy vörösbor tükrében.

A Böjt Borászat éppen akkor bukkant fel a radaromon, amikor egy időre kiszerettem az egri borokból a több pincét is sújtó tisztasági problémák miatt és kockázatkerülő módon a vásárlólistámról is kikoptak. Böjték azonban üde színfoltként tűntek fel az egri mezőnyben, letisztult választékkal, biztos kézzel készített, modern, precíz borokkal. A bikavérek és a csillagok azóta is rendszeresen megfordulnak a poharunkban, a blogon is megemlékeztünk róluk több alkalommal. Az eddigi legambiciózusabb boruknak eddig a 2015-ös Kékfrankos tűnt, most viszont a 2018-as Egri Bikavér Superior is pályázik erre a címre. A kereskedő úgy hirdeti a frissen forgalomba került tételt, hogy szerintük és a borász szerint is ez az eddigi legjobban sikerül Böjt bor, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást.

Ma egy késői szüretelésű édes muskotály következik a januári sárgamuskotály-sorozatban, de nem Tokaj-Hegyaljáról, hanem meglepő módon a Balaton déli partjáról. A Balatonboglári borvidéken ritkán készülnek édes fehérborok, így a Bujdosó Pincészet késői szüretelésű sárgamuskotály különlegességnek számít a palettán.
A bor a Visz település mellett található 280 méter magasságú Csirip-tetőről szüretelt, szamorodni technológiával készült sárgamuskotály, a fürtöket újborban áztatták. A termőhely változatos talajviszonyokat mutat, főleg agyagos, a tetején mészköves részekkel és magassága miatt a környező részeknél kicsit hűvösebb.

Igazi kuriózum lesz a mai főszereplő, egy somlói sárgamuskotály, a hegy egyik régi nagy hősétől. A Somlón a sárgamuskotály és úgy általában az illatos fajták - a traminit kivéve - csak epizódszerephez jutnak, sárgamuskotályból papíron alig van egy hektár. Györgykovács Imrétől már kóstoltam bort olyan házasítást, amelyben szerepelt sárgamuskotály, de önálló fajtaborként soha. Sőt, az említett házasítás előtt azt sem tudtam, hogy egyáltalán foglalkozik sárgamuskotállyal, de lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a tételek (de ha nem akkor, a többi évjáratban vajon elfogyott a háznál vagy ment a traminibe?).
Ahogy rszabi is írta a 2015-ös évjárat kapcsán, a Györgykovács borokban a fajtajelleg és a termőhely karaktere együtt érvényesül, a borász konzisztens, letisztult stílusával karöltve ez mindig kifinomult, sallangmentes borokat eredményezett. Egy somlói sárgamuskotály mindenképpen érdekes élménynek ígérkezett, arra pedig különösen kíváncsi voltam, hogy mire képes a fajta Györgykovács Imre kezeiben.

A Royal Tokaji az 1990-es évek óta a Tokaji borvidék egyik meghatározó nagybirtoka, jó ár-érték arányú száraz boraik és aszúik hosszú ideje megbízható és széles körben elérhető választásnak  bizonyulnak. A szortiment alapjai mellett dűlős borokat is készítenek, száraz furmintokat és aszúkat egyaránt. Ma már kevésbé számít kuriózumnak, ha egy tokaji pincészet dűlőszelektált aszúval rukkol elő, de a Royal Tokajinál már a borvidéken elsőként, 1990-ben is palackba zártak egy dűlős aszút, így a mádi birtok mindenképpen úttörő szerepet vállalt ezen a téren (is). Az 1990-es évek óta a birtok kiemelkedő években a legkiválóbb termőhelyekről palackoz válogatott aszúkat. 2017 fantasztikus évjárat volt a borvidéken, mind a száraz, mind az édes borok szempontjából, nem meglepő, hogy a dűlős aszúsor ebben az évben is elkészülhetett.

Kevés tokaji borászatnál vált a sárgamuskotály olyan stabil és fontos alapkővé a szortimentben, mint a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok esetében. Az 1994 óta működő pincészetnél az évek során több borász is megfordult (azóta Bárdos Sarolta, Ujvári Vivien, Demeter Zoltán, Rakaczki Gábor és Zsurki Sándor egyaránt elismert névnek számítanak a szakmában), jelenleg Sulyok Balázs felel a borászati munkálatokért, az állandóságot pedig Varkoly István szőlész képviseli.
A borászatnál a száraz választék alapját hosszú ideje egy furmint, egy hárslevelű és egy sárgamuskotály alkotja. Míg az évek során a furmint és a hárslevelű esetében a borkészítési metódus határozottan egy gyümölcsösebb, könnyedebb vonal felé tolódott, a végső alkoholfok és a hordóhasználat csökkentésével, a korábban muscat lunel, majd muscat blanc néven futó sárgamuskotály következetes irányzatot képvisel. A Degenfeld 1996-ban készített félszáraz muscat lunelt, amely stílust teremtett, és mind a hazai, mind a külföldi fogyasztói körében gyorsan megkedvelték. (Valószínűleg nem véletlen, hogy Bárdos Sarolta is hasonló alapelvek mentén készíti a sárgamuskotályt a Tokaj Nobilis színeiben.) A tartályban erjesztett és röviden érlelt borban mindig hagynak annyi maradékcukrot, hogy félszáraz legyen, ez eleven savakkal és alacsony alkohol párosul, üde, fajtajelleges aromák mellett. A recept tehát adott, de az egyes évjáratokban természetesen vannak különbségek, például apró hangsúlyeltolódások a sav, vagy a maradékcukor felé. A friss 2021-es kiadás most került ki a polcokra, tettem is vele egy próbát.

Montalcino és környéke egyértelműen a legmagasabb minőségű borok között jegyzett Burnello di Montalcino-ról és kistestvéréről, a Rosso di Montalcino-ról vált híresség. Ezek a borok kizárólag sangiovese-ből készülhetnek, jobb esetben tényleg abból is készülnek, de volt már rá példa, hogy egyesek trükköztek a szőlőfajtákkal. Van pedig törvényes lehetőség is a helyben termesztett egyéb fajták felhasználására, az általános Toscana IGT kategória felett is, bár tény, hogy a mágikus Montalcino szó nem szerepel a körzet nevében.
Sant' Antimo DOC egy 1996-ban életre hívott eredetvédelmi körzet, amely nevét a Castelnuovo dell' Abate község mellett található Sant' Antimo apátságról kapta. Területe szinte egy az egyben lefedi a Brunello di Montalcino DOCG-ét, azonban fajtahasználat szempontjából sokkal megengedőbb. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy érdemes-e Montalcino-ban a sangiovese-t nemzetközi fajtákkal nyilvánosan megpuccsolni, de ez legalább egy legális kiskapu. Bianco, Rosso és Vin Santo kategória egyaránt létezik Sant' Antimo DOC megjelöléssel és bizonyos fajtaborok is viselhetik az eredetmegjelölést (cabernet  sauvignon, merlot, pinot nero, illetve chardonnay, pinot grigio, sauvignon blanc). Vin Santo DOC kategóriából is van kettő, a "normál" mellett a Sant’Antimo Vin Santo Occhio di Pernice DOC kék szőlő fajták felhasználásával készülhet. A rugalmas szabályozásnak köszönhetően sok nem kizárólag sangiovese-ből készült bor viselheti a körzet nevét, a szimpla Toscana IGT megjelölés helyett. Nem tudom, hogy a kevésbé toszkán-specialista borrajongók körében mennyire ismert Sant' Antimo DOC neve, én a múlt héten találkoztam vele először, amikor leemeltem ezt a palackot a polcról.

A Borrajongón többször tartottunk már tematikus heteket, ennek mintájára januárban a "tegnap ittam" posztok nagy részében sárgamuskotályok kerülnek majd terítékre. Az egyik legősibb szőlőfajta (muscat blanc á petit grains) szerte a világon elterjedt és számos különböző stílusú bor készül belőle, gyöngyöző bortól a természetes, vagy erősített édes borig. Hazánk több borvidékén is termesztik, bár sehol sem lett helyi vezető fajta, leginkább talán Tokajban és Mátrában lehet vele találkozni önálló fajtaborként, a korábbi évtizedekben jellemzően félédes és édes borok készítették. A sárgamuskotály határozott fajtajellegét ugyan aligha lehet elrejteni, de a termőhelynek és a borász kezének köszönhetően így is változatos interpretációkkal lehet találkozni. Ezekből próbáltam januárra csokorba gyűjteni néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Az első főszereplő némileg meglepő módon a Balatonfüred-Csopaki borvidék szülötte - nem feltétlenül a sárgamuskotályról közismert termőhely -, ahol a Söptei Pincészet már két évtizede készít száraz sárgamuskotályt (késői szüretelésű édes sárgamuskotály szintén elő szokott fordulni a szortimentben). A Hangulat fantázianévre keresztelt bor jelenleg aktuális, 2019-es kiadását kóstoltam a hétvégén.

Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.

Tragikus autóbalesetben a tegnapi napon elhunyt Burger Ottilia és Jandrasics Gábor, a Jackfall Bormanufaktúra két vezetője. Nyugodjanak békében! 

(A fotó a pince facebook-oldaláról származik)

A szokásos év végi toplistákkal ezúttal az új év első napjaiban jelentkezünk. Ketten állítottunk össze toplistáinkat és a kedvenc magyar borainkkal kezdünk.

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánunk és természetesen várjuk a saját toplistákat is komment formában.

(A képet innen kölcsönöztem)

A szokásos év végi megamix ezúttal két részből áll (talán volt már ilyen). Az első etap egy "mindenki hozzon egy palack bort" felállású elő-karácsonyi kóstoló borait örökíti meg, a poszt második fele meg amolyan késő decemberi-ünnepi egyveleg, többnyire saját palackokból.

Ezzel a "kis" válogatással búcsúzik a Borrajongó a 2021-es évtől. Kívánunk minden kedves olvasónak jó borokban és egészségben gazdag boldog új évet!

Az év végéhez közeledve az ünnepek előtt még egy kerek évforduló is alkalmat adott egy kis borozásra. Karácsony előtt ünnepeltem a 40. születésnapomat, ráadásul a borok iránti érdeklődésem nagyjából pont 10 éve fordult komolyra (akkor egy WSET bortanfolyamot kaptam ajándékba a baráti társaságtól, amit gyorsan követett két másik is). A dupla évfordulóra igyekeztem különleges borsort varázsolni a régi barátok elé, végül azt találtam ki, hogy 10 éves borokat fogunk inni, ez remélhetőleg elég érdekességet tartogatott, de még vállalható rizikót jelentett, minden szempontból.
A végére a fehér térfélen erős osztrák, a vörös mezőnyben határozott spanyol többség alakult ki, de magyar, német és olasz vendégsztárok is színesítették a sort.  Édes boros fronton egyértelmű volt, hogy a tokaji aszúké lesz a főszerep. 2011 ugyan nem volt egy klasszikus aszús évjárat, de készültek igazi gyöngyszemek a borvidéken.

Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.

Elhunyt Thummerer Vilmos, az egri Thummerer Pincészet tulajdonosa. Nyugodjék békében!

(A kép forrása az Egri Borvidék facebook-oldal)

Lassan visszatérő témának nevezhető a borrajongón, hogy összekóstoljuk a 2HA Tabunello-ját egy-két montalcino-i borral. Az eddigi alkalmak azt bizonyították, hogy Török Csaba Szent György-hegyi szerelemprojektje nem csupán magában muzsikál szépen, de kiállja a nemzetközi összehasonlítás próbáját is, a Tabunello-k nem vallottak szégyent a mintául szolgáló montalcino-i borok mellett.

A borász szerint a Tabunello-nak legalább 5 év kell, hogy kialakuljanak azok a jegyek, amelyek növelik komplexitását, bár a bor már fiatalon is jól fogyasztható. Ha a szürettől számolunk, akkor éppen megvártuk a szükséges 5 évet ezzel a kóstolóval, ugyanis ezúttal a 2016-os évjáratot vizsgáltuk meg két azonos korú, patinás pincéktől származó Rosso di Montalcino társaságában.

A dűlőfaggatás nem csak Tokaj és a furmint/hárslevelű együttállás mentén dübörög kishazánkban, a Balatonfüred-csopaki borvidéken az olaszrizling prizmáján keresztül próbálja több borász is megjeleníteni az egyes termőhelyek közötti különbségeket. A Csopaki Kódex tagjai szigorú szabályozást alkottak meg a minél letisztultabb megközelítés érdekében, míg mások megkötésektől mentesen szabadabb stílusban alkotnak, így náluk belefér a késői szüreti időpont, a magasabb alkohol, a maradékcukor, a botrytis jelenléte is. A magam részéről nagyon tisztelem a Csopaki Kódex tagjainak elhivatottságát és az előírásaik szerint megalkotott borok között is mindig találok szép tételeket, de ha valaki megkérdezné, ki készíti  a legszebb olaszrizlingeket a borvidéken - vagy akár az egész országban -, minden bizonnyal a Kódex berkein kívül működő ifj. Figula Mihályra tenném a voksomat.
A Figula Pincészetnél évek óta készülnek dűlős olaszrizlingek, volt már szó olyan eseményről is a blogon, ahol a 2015-ös évjárat dűlős borait kóstoltuk a borásszal. Kézenfekvőnek tűnt ezt megismételni, így rszabi társaságában a 2018-as évjárat négy borát pakoltuk egymás mellé.

Az új-zélandi - és elsősorban a marlborough-i - sauvignon blanc elképesztő sikertörténet lett, bár a szigetországban az 1970-es években elkezdett telepítések során ezt még aligha látták sokan előre. A történet az 1980-as évek közepén vett fordulatot, amikor a Cloudy Bay sauvignon blanc-ja egyre több nemzetközi elismerést gyűjtött be és ezzel új sztár született a borvilágban. A marlborough-i sauvignon blanc a fajta intenzitását, citrusos aromáit és élénk savait izgalmas egzotikus gyümölcsösséggel ötvözte, amellyel nem csupán meghódította a világot, mára már hivatkozási alappá és mintává vált a fajtát illetően.
Az acéltartályos erjesztésű, penge savú, citrusos-zöldes-trópusi gyümölcsös aromás sauvignon blanc-ok mellett azonban egy másik stílus is meghonosodott. A borászok lényegében úgy kezelték a sauvignon blanc-t, mint egy burgundi mintára készített chardonnay-t. Hordós erjesztéssel, illetve érleléssel, valamint almasavbontással és finomseprőn tartással nagyobb testet, valamint egészen más textúrát és aromákat adtak hozzá a fajta jellegzetes ízvilágához.
A nagy 2019-es marlborough-i körkép után novemberben az "alternatív" stílus négy képviselőjét kóstoltam meg a sauvignon blanc sorozat utolsó részéhez.