Jönnek a szokásos egyvelegek, az idén először. A magyar borokkal kezdünk, közöttük több lesz a fehérbor, főleg tokaji és észak-balatoni tételek révén (bár ez szinte mindig így sikerül :)).

Ha Németország és bor, akkor a kulcsszó a riesling, nem is véletlen, hogy mindenkinek ez a szőlőfajta ugrik be először. Azt talán kevesebben tudják, hogy az 1960-as években silvaner - vagy sylvaner, magyar nevén zöldszilváni - volt az ország legnagyobb területen termesztett fajtája, amíg az 1970-es években át nem vette a vezetést a Müller-Thurgau, majd a riesling. A silvaner jelentősége azóta erősen lecsökkent, de egyes német borvidékeken ma is termesztik, Franken-ben (angolul Franconia) pedig máig a legfontosabb fajta. A mai palack a borvidék egyik legjobb termőhelyéről, egyik legjobb borászatától érkezett és megmutatja, miért is látnak itt fantáziát a silvaner-ben.

Az aktuális rejtőzködő borvidék különkiadás főszereplői dél-olasz borok lesznek, fajtaborok és egy eredetvédett házasítás. Idén még érkezik egy hasonló olasz borcsokor, abban az északi féltekéről válogatott tételek kapnak majd helyet.

Már megint ez a pannonhalmi Herold Pince... Eddig csak fehérborokat és egy rosé-t kóstoltam tőlük, de egy kedves kommentelőnk felhívta a figyelmemet a Vinori névre keresztelt merlot-jukra, amellyel egyébként is szemeztem, de az ajánlás - ezúton is köszönöm - és egy kapóra jött akció közösen megerősítette a vásárlási szándékot. Egy kedves régi barát látogatása hamar kedvező alkalmat szolgáltatott a kóstolásra (ivásra), és szerencsére nem kellett csalódnunk. Örömteli dolog, hogy a sokáig csak a Pannonhalmi Főapátság révén ismert borvidéken egyre több új borászatot lehet és érdemes is megismerni. Az eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a viszonylag új jövevénynek számító Herold Pince is megérdemli a figyelmet, minden műfajban.

Itt egy újabb spanyol különkiadás a "Rejtőzködő borvidékek" sorozatban. Három vörösbor lesz az epizód fókuszában, három különböző, kevésbé ismert borvidékről, kivétel nélkül a 2016-os évjáratból.

Az új tokaji borász-generáció néhány tagja, Homoky Dorka, Zsirai Kata és a TR Művek csapata szoros barátságot ápol egymással és tavaly egy közös rendezvénysorozatot is elindítottak Zsendülés - Veraison fedőnév alatt. A közös kóstolók egy része Budapesten kerül megrendezésre, nyáron és ősszel azonban a Zsendülés elköltözik a borvidékre. A hegyaljai eseményeknek mindig a három pince egyike ad otthont, a borkóstolón kívül ilyenkor közös dűlőtúra vagy szüret, vacsora vagy akár régi tételek kóstolója is színesíti a programot.
Az idei első alkalom egy kötetlen kóstoló volt, amelynek az egykori Lumen Zöldséges adott otthont február végén.

Szemes József nevével boros szárnypróbálgatásaim kezdetén gyakrabban találkoztam, mint manapság, legyen szó akár a hazai bormédiáról, vagy az általam felbontott és elfogyasztott palackokról. A hajdani tapasztalatok alapján a Szemes Pincét magamban elkönyveltem, a villányi nagyok után következő tehetséges generáció egyik tagjaként, de azután valahogy eltűntek a radaromról. Többnyire jó ár-érték arányú, kellemes borok ugranak be a megkopott emlékezet ködfátyolán keresztül, mindazonáltal az emlékek régiek, én pedig évek óta nem kóstoltam a Szemes borokat. Az ok prózai: a széles villányi választékból többnyire a fővárosban is elérhető tételek közül vásárolgattam, máshol pedig egészen egyszerűen nem futottam beléjük. Tavaly aztán megtört a jég, a VinCE Gálán szembejött egy Szemes bor, és az egyik webshopos rendelésen is behúztam egyet. Utóbbit néhány hónapos - félig szándékos - palackos érlelés után most márciusban nyitottam ki, és megerősített abban, hogy érdemes lesz a pince borait gyakrabban kóstolgatni.

Hosszú évek alatt összegyűlt az itthoni kollekcióban a Bott Pince Határi dűlőből készített boraiból egy komplett vertikális sor, amit március elején kóstoltunk meg szélesebb társaságban. A 2015-ös évjárat óta gyűlnek a palackok, a legfrissebb az aktuálisan futó 2020-as kiadás.

Idén március 10-17. között első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon az Egri Csillag Hét, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet az Egri borvidék meghatározó fehérborára. Az egri csillag aktuális új évjáratát korábban is márciusban mutatták be a nagyközönség előtt a borászok, de 2022-ben már egy egész hetes rendezvénysorozatot szentelnek a borvidék meghatározó fehérbor-házasításának. Országszerte lesznek egri csillag kóstolók, az eseménysorozathoz csatlakozó éttermek több egri csillagot kínálnak majd poharazva, a borkereskedések egri csillag borokból állítanak össze csomagokat, és természetesen a pincészetek is aktív résztvevői lesznek a kezdeményezésnek.
A véletlen úgy hozta, hogy éppen a tematikus hét meghirdetése előtt bontottam ki egy egri csillagot otthon, és jó eséllyel az általam eddig kóstolt csillagok közül a legszebb tételt sikerült palackba zárni az idén 20 éves egerszalóki St. Andrea Pincészetnél, a Nagy-Eged mészköves területein növekvő tőkékről.

A dűlőpárok sorozatban a második helyszín - talán meglepő módon - Villány lesz. Az egyes termőhelyek jelentősége természetesen Villányban sem elhanyagolható - már csak a nagyobb választék miatt a telepítésre kijelölt fajta szempontjából is -, de a dűlőszelektált tételek nem játszanak olyan fontos szerepet a pincészetek választékában, mint mondjuk Tokajban.
Az egyes birtokoknál általában már kialakult, hogy mely területekről hoznak ki bizonyos fajtaborokat vagy házasítást a dűlő megjelölésével, az azonban ritka, hogy egy adott fajtából párhuzamosan két dűlőszelektált tétellel is jelentkezzen egy borászat. A Gere Pincészetnél azonban pár éve két dűlős cabernet franc is erősíti a pince szortimentjének prémium vonalát, a Csillagvölgyből és az Ördögárokból. Régóta tervezem, hogy egymás mellett megkóstolom a két bort, végre erre is sor került. Éppen évjáratváltás van, a 2017-es tételeket a 2018-asok váltják, én azonban még a kifutó kiadásokat kóstoltam össze.

A múlt héten egy zárt körű riesling-kóstolóra kaptam meghívást, ahol amolyan stílusgyakorlatok jelleggel különböző rajnai rizlingeket kóstoltunk a fajta néhány fontosabb termőhelyéről, hazánkból és a nagyvilágból egyaránt. Nem feltétlenül átfogó kép alkotása, vagy csúcsdöntögetés volt a cél, inkább csak szemezgetés fontosabb riesling termőhelyekről, néhány - valamilyen szempontból - meglepő tétellel.

(Rajnai rizling sorok a Villa Sandahl birtokán)

Az idei év első borpárbajos posztjában ezúttal hat borpár szerepel, szokás szerint magyar borok és külföldiek vegyesen. Rosé pezsgők, villányi fehérek, újvilági pinot gris-k, balatoni kékfrankosok, soproni merlot-k és priorat-i borok feszülnek egymásnak.

Furmint Február végére két Gizella Hárslevelűt hoztam régebbi évjáratokból. Eredetileg egy Barát Hárslevelű vertikálisra terveztem félre tenni az utolsó 2018-as palackomat, de készletrendezgetés közben realizáltam, hogy a korábbi évjáratokat már kivégeztem. A 2015-ös Szent Tamás Hárslevelűből szintén az utolsó palackom került elő a "leltárkészítés" közben. Ha már az eredeti terv úgyis kudarcba fulladt és véletlen így összehozta a két üveget, úgy éreztem felesleges tovább várni, és felbontom őket együtt.
A hárslevelű érlelhetősége - ahogy a furminté is - gyakran vita tárgya, pozitív példákat éppúgy találni, mint negatívakat. Szerencsére ezzel a két Gizella borral az égvilágon semmi gond nem volt, a páros mindkét tagja gyönyörűen muzsikált három napon keresztül.

A spanyol borászlegenda, Alvaro Palacios három tagú családi borbirodalmának egyik fellegvára, a Descendientes de J. Palacios pince Bierzo borvidékén található, ahol Alvaro tettestársa az unokaöccse, Ricardo Perez Palacios. 1999-ben alakult meg a birtok, amely jelenleg 45 hektárnyi ültetvényről, összesen mintegy 220 parcelláról készít borokat. A dimbes-dombos borvidéken a mencia a legfontosabb fajta amely bakművelésű öreg tőkéken alacsony hozam mellett terem. A szortiment a Pétalos (szirmok) nevű tételre épül, amely nagyobb részben vásárolt szőlőből készül, alapját legalább 90%-ban mencia képezi, a maradék hányadot helyi fehér- és kékszőlő fajták adják, a bor kb. 10 hónaposhordós érlelést kap. A Villa de Corullón névre keresztelt falubor mellett több dűlőszelekció is készül, a választék csúcsán pedig a csillagászati áron kapható La Faraona található.
A Pétalos régi kedvenc, a 2009-es évjárat volt az első találkozás - egyúttal a borvidékkel és a mencia fajtával is -, ha jól emlékszem, azóta legfeljebb 1-2 év maradhatott ki. Négy éve volt már szerencsém egy vertikális sorhoz Tar Ferenc jóvoltából a Carpe Diem-ben, ott régebbi évjáratokat kóstoltunk. Bő két hete a legutóbbi évekből félretett palackból tartottunk egy kóstolót, bár homokszem került a gépezetbe és sajnos csak utólag vettem észre, hogy a 2018-as évjárat hiányzik, és ezt már nem is tudtam utólag beszerezni. Eredetileg a 2011-es is a sor részét képezte volna, de az a palack végül tavaly decemberben a 2011-es ünnepi borok között fogyott el, így végül négy évjárat került az asztalra.

2022-re több kisebb-nagyobb chardonnay-s posztot terveztem, de az alábbi sor mégis inkább a véletlen műve. Az utóbbi két évben összegyűlt néhány 2019-es évjáratú balatoni bor a fajtából, így kézenfekvőnek tűnt őket egymás mellett megkóstolni. Nem különösebben drága borokról van szó, így kellemes, jól iható, hibamentes borokat vártam a sortól, az esetleges izgalomfaktor már bónuszként jöhetett szóba. Lássuk, hogy teljesített az ötösfogat.

A remek köveskáli Pálffy után megint egy olyan régió furmintja következik, amely nem erről a fajtáról a legismertebb a borkedvelők körében, ez pedig a Pécsi borvidék, amelyet most Szabó Zoltán bora képvisel. Ahogy számos borvidékünkön is, a furmint itt is jellemző fajta volt a filoxéravész előtt - biztos, hogy a borász erről sokkal többet tud mesélni -, ma viszont már csak mutatóban találkozni vele. Nem kóstoltam még a pincétől furmintot, sőt, úgy általában pécsi furmintot sem sokat.
Szabó Zoltán kísérletező kedvű borász hírében áll, így nem is olyan nagy csoda, hogy a furmint is megtalálható nála a választékban. Természetesen a fajta itt teljesen más arcát mutatja, mint Tokajban, vagy akár a Somlón, a melegebb klíma kerekebb, barátságosabb savszerkezetű borokat eredményez. Szabó Zoltánnál a furmint kizárólag tartályban erjed és érlelődik, így a hangsúly mindig a gyümölcsösségen van.

Ma egy dél-olasz borrégióval foglalkozunk a sorozat idei második részében, mégpedig Ciró DOC-vel, amely Calabria (Kalábria) régióban található. Calabria az olasz csizma orra, és borászati szempontból kevésbé jelentős és ismert, mint Dél-Olaszország híresebb tartományai, Puglia, Campania, Basilicata, vagy Szicília, de itt is készülnek figyelemre méltó borok.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Január után ismét egy egri bikavér kerül górcső alá, ez a tétel azonban nem a prémium kategóriában igyekszik utat törni, inkább a mindennapok boraként pozicionálja magát, mind árban, mind minőségben. A küldetését hibátlanul be is teljesíti a Juhász Testvérek "alap bikája", jelentősebb megingásoktól és meglepetésektől mentes bor, nem kerül mellé felkiáltójel, de zárójelbe sem kell tenni. Ha minden belépő szintű bikavér ezt a minőséget képviselné és innen csak felfelé vezetne az út, nem lehetne okunk panaszra.

Az idei Furmint Február még mindig nem lesz olyan, mint régen, a szokásos budapesti nagy kóstoló legalábbis biztosan elmarad, pontosabban májusra tolódik. Vidéken ellenben több furmintos rendezvényt tartanak ebben a hónapban, a Tokaji borvidék több településén és Köveskálon is. A furmintos hónap alkalmából én is bontok majd néhány furmintot, de idén az egyboros posztok inkább olyan borvidékekre kalauzolnak el, amelyeket nem feltétlenül a furmint okán ismerünk, pedig készülnek belőle szép borok. Ma a Balatonfelvidék egyik legfontosabb termelőjének, a Pálffy Pincének a furmintjával ismerkedünk meg közelebbről.

Aki otthonosan mozog a hazai borsajtó szűkös keretei között, vagy netán fogyasztott már Hoop Wines bort, annak Németi Zoltán neve ismerősen csenghet. Az időközben borászkodásba kezdett informatikus blogger első próbálkozását még a tavalyi év végén kóstoltuk, de azóta se időm, se lehetőségem nem volt arra, hogy beszámolóra ragadtassam magamat. Idáig. Négykezes poszt következik.

A borpárbajos posztok mellékvágányaként indul egy új sorozat is, ahol egy-egy pincészet azonos fajtából, de eltérő termőhelyekről, dűlőkről készült borai kerülnek majd egymás mellé, - remélhetőleg - bemutatva az egyedi terroir-nak köszönhető különbségeket. Magyarországon leginkább a Tokaji borvidéken készülnek dűlőszelektált borok, az egykoron itt működő 400 vulkán tevékenysége változatos talajviszonyokat eredményezett. Borvidéki összefogás hiányában a modernkori klasszifikáció megvalósítása még várat magára, de ezzel együtt is számos tokaji borász kutatja kitartóan az egyes termőhelyek jellegzetességeit és szinte minden pincészet készít legalább 1-2 dűlőválogatás száraz bort. Mivel úgyis Furmint Február van, kézenfekvőnek tűnt száraz furmintokkal nyitni a sort. Ma az tokaji dűlők egyik megszállottjától, Balassa Istvántól mutatok be két bort.

Nem tudom, hány ember van a világon, aki egyértelmű és magabiztos választ tudna adni arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc bora, de én nem tartozom közéjük. A jelenség nem egyedüli, kevés olyan kategória van, ahol egyetlen kiemeltet tudnék mondani, legyen szó könyvről, filmről, zenéről, ételről, városról, országról, akármiről. (Vannak azért kivételek: a kedvenc színem a kék. Nem a barna! A kék.). 
Így vagyok a borvidékekkel, szőlőfajtákkal, borászokkal, borokkal is. Ráadásul az évjárathatás tovább bonyolítja a helyzetet: lehet, hogy ami az egyik évből telitalálat, az a következő évben csalódást kelt, egy bizonyos kor felett pedig még a palackvariáció is tréfát űzhet belőlünk. Ennek megfelelően boros témakörökben a kedvencek halmazát inkább rövidebb-hosszabb listák formájában tudnám meghatározni. Ha azonban valamelyik külföldi bor több évjáratának is bérelt helye lett a borhűtőmben - a viszonylag borsos ára ellenére is -, az már jó eséllyel szerepelhet a listán, és a Torres Salmos megérdemelten vált ilyen favorittá. (Nem tudok elmenni a gyönyörű címke megemlítése mellett sem, még ha nem is a barna a kedvenc színem :)).
Meglepő lehet, hogy Priorat-ból miért éppen egy ilyen nagytermelő bora fogott meg ennyire, hiszen a borvidék inkább a butikborászatok és az exkluzív kis tételek régiója. Minőség szempontjából természetesen sok más aspiráns is szóba jöhetne, de éppen a fent említett okok miatt a legjobb borok drágák és viszonylag gyorsan el is tűnnek a polcokról, itthon egyébként is szűk a kínálat, a saját merítésem pedig erősen korlátozott. A Torres Salmos viszont nálam több évjárat és több kóstolás tapasztalatai alapján megbízhatóan jól teljesített, helyi viszonylatban nagy palackszámban készül és széles körben elérhető, bár itthoni utóbbit sajnos múlt időbe kell tenni. A személyes vonzalom a 2012-es évjárattal kezdődött, a 2013-assal folytatódott, majd a 2015-össel teljesedett be. A két utolsó - 2016-os és az aktuális 2017-es - évjáratból már szándékosan táraztam be, majd szomorúan szembesültem azzal, hogy a pincészet eddigi hazai kereskedője kilistázta a Torres borokat. Szerencsére néhány palack erejéig felkészültem az ínséges időkre, a következő évjáratokat viszont már külföldi forrásból kell beszerezni.

Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.