Úgy alakult, hogy már születésétől fogva több alkalommal is lehetett szerencsém Orsolyák Attila ezen borához. A közelmúltban újrakóstolva elhatároztam, hogy összesítem az eddigieket.

2012. Március:  Még mozgásban levő hordóminta, 70% hárs, 30% furmint, öreg ültetvény. Alma, sütőtök, élesztősség. Szájban remek arányok, közepesnél talán teltebb, de nem nehézkes, minden bizonnyal a kis co2 is segíti ebben. Virgonc savak, de ellenpólusként kb. félszáraznyi maradékcukor, koncentrált gyümölcsösség, sűrű közép áll. Rakoncátlansága mellett is csupa ígéret.

2012. Szeptember: Színes, virgonc tétel. Elég nagy test. Telt íz, tömör, strukturált közép. Hosszú, vibráló, frissen palackozva még kicsit zilált. Tetszik.

2012. November:  Szokatlan illat, agyagos, gyógynövényes, mintha kicsi illó? is lenne.  Szájban lényegesen jobban teljesít. Közepesnél nagyobb test, sűrű szövés, de csupa élénkség és vibráció hatja át. Ízében telt. Nem annyira definitek az aromák, érlelt hangulat, kortalan gyümölcsök, sós-ásványos világ, de   tulajdonképpen finom. A közép anyaggal rendesen kitöltött, van erő a borban. Az élénk, izgága savak végett semmiféle hömpölygés és robusztusság nem tapasztalható, ami pozitív, de a korty végére a savérzet kissé külön válik a kortytól, ami rendezetlenebb irányba viszi az összképet.  Közepesnél hosszabb lecsengés. Megosztó bor volt, nekem a szokatlansága mellett is tetszett, értékeltem az élénk köntösben szunnyadó kraftot. Jobb egység, illetve letisztultabb aromatika viszont feltétlen jól állna neki.  Nehéz pontozni, legyen kompenzatatórikusan egy szűk 6 pont.

2013. Június:   Vilmoskörte, alma, citrusok, sós-gyurmás-agyagos ásványosság. Telt, de izmos korty. Vastag zamatok, koncentrált gyümölcsös-ásványos ízek, ezen a téren jóval nyitottabb és élvezetesebb, mint legutóbb. Tömör szerkezet, erőteljes, hosszan bontakozó korty. Magas, széles, minden idomukban fajsúlyos savak adnak az egésznek komoly lendületet. Jó arányok, de egységben még mindig meglehetősen rakoncátlan, hol erre, hol arra kitüremkedő alkotókkal, némi éllel is a savakat tekintve.  De ezektől az esztétikai csorbáktól eltekintve igen sok örömem volt benne, minden cseppjét élveztem, komoly, mégis nagyon jól iható anyag. 6 és 7 pont között.

A múlt héten egyszer csak olyan érzés tört rám, hogy Fekete Béla-bort szeretnék inni. Jó masszív, klasszikus somlóit.

Aszalt sárga barack, méz, intenzív köves- sós ásványosság, némi rusztikus hangulat. Telt korty. Vastag ízek, érett-aszalt gyümölcsök, só és só. Krémes-olajos sima tapintatú konzisztencia, közepesen tömör szerkezet. Széles, fajsúlyos savak, besimult cserek, közepesnél hosszabb lecsengés. Kerek egész, remek egyensúly és egység, sok-sok szeretnivaló karakter. Erős 6 pont. 3200 Ft. Megvenném újra. 

Rájöttem, hogy a régebbi Hollóvár-borokkal együtt tulajdonképpen ez a stílus okozza a legtöbb örömet Somlóról.

Nagyjából egy évvel ezelőtt tartottam először Burgundia-kóstolót a klubban. Remekül sikerült, így folytatása is lett ősszel. Többek részéről akkor felmerült, ha egy erős belépő szintű sor ilyen szép, akkor milyen lehet egy ütősebb? Ezt persze felhívásnak tekintettem és szorgosan nekiláttam egy újabb, az eddigiektől egy nagyságrenddel erősebb sort összegyűjtögetni.

Nem feltétlen egyszerű feladat, hiszen DRC, Dom. Leroy, Rousseau Chambertin kategóriájú borok semmiképp nem tudnak beleférni a költségvetésbe. Ugyanakkor ha az eddigi sorok fölé akarunk egyértelműen kerülni, akkor azért jóval nagyobb perfő költséggel kell számolni, mint általában a kóstolóinkon és ha már így történik, akkor persze mindenki elvárja, hogy zuhanjanak az állak egészen a padlóig a borok által okozott élmény intenzitásától.

Burgundiáról révén szó ez persze nem feltétlen jön spontán csak azért, mert a tétel ára elért egy x összeget, de számomra van egy félelmetesen hasznos segítség ehhez a kiismerhetetlen világhoz, mégpedig a Burghound. Az Allen Meadows által jegyzett online-magazin rendkívül nagy lefedettséggel vizsgálja a borokat, nehéz olyan tételre bukkanni, melyről ne lenne jegyzet, az értékeléseket pedig egész egyszerűen, mintha külön nekem írta volna. :) Mindig győzök rácsodálkozni, a pontjait követve gyakorlatilag még sose fürödtem be, külön öröm, hogy ez a fogódzó épp Burgundiánál, a világ tán legdrágább borvidékénél áll rendelkezésre.

Az „Egyveleg” rovat következő epizódjával jelentkezem. Ismét mindenféle a kosárban. Meglepetések, csalódások, jó és rossz vásárok.

Piros és kék bogyós gyümölcsök, sokféle fűszer, szegfűszeg, puncs, karamellizált pörkölt magvak. Nem túl intenzív, vagy mélyről jövő, de kétségtelenül vannak színek, mégha ennek hátteréül nagyobb részt  a hordóra gyanakodnék, mint az alapanyagra. Közepes, vagy attól picit nagyobb test. Közepes ízintenzitás, megtaláljuk itt is az erdei gyümölcsöket, de messze nem olyan koncentrációban, ami könnyen elbírná a jelenlevő fát, mely így abszolút ráül az ízvilágra. Viszonylag lazábban kitöltött kortyközép, egyszerű lefutású, cizelláltságtól, kanyaroktól mentes, közepesen hosszú lecsengés. Elég puha savak és tanninok, sima tapintatú részletek, jó egyensúly. 4-5 pont.

Dom. La Suffréne: Bandol Cuvée Les Lauves 2009

Provence borairól sok mindenkinek a divatos rosék ugorhatnak be elsőnek, de azért természetesen készülnek itt komoly vörösek is. Bandol kiemelt jelentőségű körzet, ahol egész Provence talán legtöbbre tartott borai születnek. Az első számú szőlőfajta a mourvédre, ami ugyan sok egyéb dél-francia vidéken szintén jelen van, de talán csak itt készülnek akár 100%-ig ebből a fajtából borok. Stílus tekintetében nagytestű, alkoholos, buja, vad, intenzíven fűszeres borokra kell számítani. A képen jellegzetes teraszos ültetvények Bandol-ban, innen vettem kölcsön.

A Dom.La Suffrene 50 hektár korüli birtok. Cedric Gravier borász/tulajdonos 1996-ban vette át a nagyapjától. Jelen borunk a pince zászlóshajója, 90 %-ban öreg-tőkés mourvédre, 10%-ban carignan mészköves-vörös agyagos talajról. 38 hl/ha körüli hozam. Saját flórával történő erjesztés betontatályokban, majd hatalmas fahordókban érik 21 hónapig. Szűrés és derítés nélkül palackozzák. 4-5 éves palackérlelést mindenképp javasolnak,de 10-20 évre is nyugodtan el lehet rakni. 23 Euro

Eleinte kicsit zárkózott, melegedve egyre bujább illat. Rengeteg fűszer, szerecsendió, sáfrány, kömény, szegfűszeg, vaníliarúd, mellettük elég koncentrált a gyümölcsösség is, érett és aszalt formájú szilva. Nagy, öblös test, csordultig töltve ízekkel. Itt is sok-sok fűszert találunk, vaskos gyümölcsökkel. Nem mondanám kifejezetten fókuszált szerkezetűnek, de az aromák intenzitása, hosszúsága megadja a korty fejlődését, vezetését. Széles, érett savak, szintén érett, de masszív tanninok, közepes szemcsemérettel, némi tapadással. Elég hosszú lecsengés. Lehet butaság, de fűszeres aromái emlékeztettek egy szekszárdi kadarkára, csak az egész sokkal nagyobb és koncentráltabb. A 15.5-es alkohol annyiban érződik, hogy erős, melegítő hangulatú az itóka, de jól elfér a gazdagság mellett. 6.5-7 pont (89-90) 

Somló aprócska borvidékén járva, a termelőkkel beszélgetve mindig az volt az érzésem, hogy amilyen kicsi a hely, akkorák az ellentétek és a látszólagos érdekkülönbségek. Fogyasztóként értetlenül áll az ember ez előtt, hiszen a termelőnek az volna az érdeke, hogy minél jobb bort tudjon készíteni és minél előbb – lehetőleg minél jobb áron – el tudja adni a teletöltött palackokat. Ez pedig összefogás, termelői eszme- és tapasztalatcsere, közös promóció és stratégiai gondolkodás hiányában elképzelhetetlen. Még 500 hektár is túlzottan nagy ehhez. Ennek megfelelően az utóbbi években Somló mintha megrekedt volna az olykor a Barátok Közt legszenvedélyesebb epizódjait idéző mókuskerékben. Úgy tűnik azonban, most valami változik. Engedjétek meg, hogy szó szerint közöljem Balogh Zoltán (Somlói Apátsági Pince) meghívóját.

Kissé elhallgattam az elmúlt időszakban. Viszont rendelkezem megdönthetetlen alibivel. A tavalyi nagy Ribera del Duero-sorozat után, idén májusban a borfolyó Douronak becézett „felére” látogattam el. Hogy miért pont ide, arra több okot is felhozhatnék, de – vízügyes érdeklődés hiányában – egyiknek sincs köze magához a Dourohoz. Ribera del Duero és Portó vidékét, igaz, egyetlen borfolyó köti össze, de kulturálisan mégis univerzum választja őket el. Kézenfekvő volna, ha a most induló sorozat a Portói erősített borok világába nyújtana betekintést. Ha részben így is lesz, a magas alkoholok sem téríthetnek el a Douro száraz vörösboraitól, amelyek évek óta izgalomban tartják a nemzetközi borvilágot. Mivel azonban Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó, kezdjük is mindjárt az előbbivel.

Rég jelentkeztem már rieslingekkel, pedig fogynak rendszeresen, csak kicsit el vagyok maradva a jegyzeteimmel. Néhány hete felnyitottam két remek terrassenmoseli termelő évjárat és dűlő-azonos tételét összehasonlítás, de még inkább örömködés végett. Mindkettő bor kapható itthon itt.

Knebel: Riesling Erste Lage Röttgen 2011

6400 Ft. Vonzó illat, szaftos gyümölcsök ígérete, grapefruit, fehér húsú őszibarack, jellegzetes palás ásványosság. Szájban közepes a test. Telt, intenzív ízek, szépen definiált, harapnivalóan koncentrált gyümölcsösséggel. Mindez szépen strukturált vázra illeszkedik, a közép kellően sűrű magot formál, a savak ideális élénkségűek, érettek, jóízűek, kiválóan integrálva kísérik a korty bontakozását. Elég hosszú lecsengés. Tiszta, koncentrált, kerek örömbor, minden részlet a helyén. Eléri a 7 pontot. (90) 

Heymann-Löwenstein: Riesling Erste Lage Röttgen 2011

7400 Ft. Színesebb illat, az érett, lédús citrusok mellett őszibarack, trópusi gyümölcsök, csemegeszőlő is felsorakoznak, némi mézzel, édeskés fűszerességgel, jellegzetes ásványossággal. Hasonlóképp közepesen telt, intenzív ízekkel. A savak picit feszesebbek, a struktúra picit fókuszáltabbnak tűnik, a lecsengés is egy hangyányit hosszabbnak hat. Utóízében némi karamelles-gyógynövényes díszítés. Ez a bor volt a kettő közül a komolyabb, vitálisabb, aromákat tekintve pedig a komplexebb. Magabiztosabb 7 pontot kap. (91)  De zárójelben, nekem személyesen talán nagyobb örömet okozott az előző natúrabb, sallangoktól mentesebb világa, kényeztetőbb simasága. Mindkettő reálisan árazva, megvenném újra.

Második merítés a szegedi borfesztről.

Néhány hónappal ezelőtt már írtam hasonló témában egy posztot, ezúttal az volt a minikóstoló érdekessége, hogy két érett bor is bekerült a sorba, amelyeket megbízható forrásból, jóval a polci áraik alatt sikerült beszerezni. Ez amúgy nem mellékes dolog a sokszor méregdrágán mért bordeaux-iak esetében. Az alábbi három bort kóstoltam, a két idősebb 6 órát szellőzött mielőtt pohárba került:  

Kb. 3500Ft /0.375 palack

Körte, őszibarack, ananász, méz, édes fűszerek, vanília. Tiszta és intenzív. Szájban arányosan telt. Mély zamatú indítás, az ízek nagy koncentrációban terítik be szájunkat. Hatalmas szerkezetet nem kell mögötte keresni, közepes tömörség, közepesnél hosszabb lecsengés, mérsékelt cizelláltság. Széles, érett , lazább savak, jól passzolnak a bor stílusához. 6 pont. Tetszett, vennék máskor is.

Az igen hosszúra nyúlt sherry-sorozat levezetéseképp a Bodeges Tio Pepénél tett látogatásról írok. Az idők folyamán hatalmasra duzzasztott Gonzalez Byass csoporthoz tartozó pincészet a borvidék legnagyobb és legismertebb termelője. A világ számos országában megtalálható brand mögött Jerez szőlőtermő területeinek 15%-a, és mintegy 132.000 hordó dolgozik. Ennyi bort előállítani csak embertelen léptékben lehetséges. A pincészet első számú terméke a Tio Pepe Fino, a világ legismertebb és egyben talán legöregebb italmárkája. A harmincas években tervezett emblematikus logó még annak is ismerős lehet, aki életében sem találkozott a sherry kifejezéssel. Személy szerint nem vonzott egy ennyire hatalmas és borítékolhatóan ipari pincészet meglátogatása, de végül mégis csak beneveztem „Józsi bácsi” hírhedt turistagyárába.

Némileg megkésve ugyan, de sikerült kijutnom a már múlt péntek óta zajló szegedi borfesztre és tenni egy kört. Rövid, nem túl alapos jegyzetek következnek, többnyire pontszám is mellékelve. Ez utóbbiakat tessék helyén kezelni. (fesztivál, hangzavar, a sok bor által összezavart nyálkahártya stb..)

Augusztusi késő délelőttre fordul, ahogy Jerez de la Frontera utcáin a Lustau felé baktatok. Izgatott vagyok, hiszen a borvidék talán legjobbnak tartott termelőjéhez kaptam időpontot. Végre nem kell majd a turisták közt lökdösődni és századszorra is meghallgatni a felületes mondókákat. Előtte még időt kell szakítanom egy erős cortadóra, hisz álmosító forróság kerekedett. A tegnap még barátságos időre lapot húzott a levante és hirtelen gatyarohasztó meleg lett itt Jerezben. A bár előtt ülök, a csészében bíztatóan sűrű kávé, szemben pedig a Lustau vakítóan fehér bodegái. Még belelapozok a Diario de Jerez reggeli számába, amely előkelő helyen hozza a tegnapi Magyar-Izland kézimeccs összefoglalóját. Eggyel több ok a jókedvre. Pár perccel később, már a Lustau bejáratát árnyékoló monstre szőlőlugas védelmében hűsölök. Vendéglátómat, Federico Sánchez-Pece Salmerónt, a Luis Caballero csoport kommunikációs vezetőjét várom.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Ha valaki augusztusban menne spanyol bortúrára, mindenképpen lebeszélném róla. Spanyolországban ugyanis – hasonlóan más nyugati nemzetekhez – ebben a hónapban szokás kiadni a nyári szabadságot. Emiatt nehéz aztán kompetens embert találni, aki egy keményen végigdolgozott év után pont még augusztusban is a cégnél gürcöl. Nincs ez másként a Barbadillonál sem. Ha még hozzávesszük, hogy a sokszor „turistagyárként” dolgozó sherry-házak nem kivételeznek akárkivel, kár lenne egyedi elbánásra számítani. Kapcsolaton keresztül próbáltam szakmai látogatást kérni, először diszkréten lepattintottak, majd ígéretet kaptam, hogy találkozhatok a Barbadillo család egyik tagjával. A gyakorlatban ebből egy kedves kézrázás, egy sztenderd tárlatvezetés, plusz egy kibővített kóstolósor valósult meg. Sebaj, végül nem volt okom panaszkodni, gyors, de korrekt eljárásban részesültem.

Szombat délelőtt történt a tulajdonképpeni "necsakírja". Kivezényeltek bennünket a Kulcsár dűlőbe, ahol egész délelőtt oltványokat pótoltunk. Mit ne mondjak, elég fárasztó dolog, pláne a fizikai munkához egyáltalán nem szokott papír-bloggereknek. De a "mélypont" után jóra fordult sorunk, délután már kizárólag az volt a feladatunk, hogy finomakat együnk és főleg igyunk.

Este ismét a Bodó-portánál gyűlt össze  a díszes társaság kemény szellemi munkára egy kimerítő 2006-os évjárat-kóstoló képében. Vakon kaptuk a borokat és hogy ne terheljük túl a rövid-távú memóriát minden ötödik tétel után leleplezés (és persze esetenként nagy fölhördülés) következett. Ezúttal megpróbálkoztam hozzávetőleges pontokat is írni.

Íme a sor:

Első esti nagy kóstolónk témája a hárslevelű volt. A frissen épült Basilicus Borkultúra Központ volt a helyszín, a résztvevő borászatok pedig a Bott-pince, a Tokaj Nobilis, a Tokaj Kikelet, Demeter Zoltán, az Erzsébet pince, a Paulay Borház, Dorogi István, a Basilicus birtok, illetve a Bodnár-pince.

A technikai részletekről: 2012-es tételekkel indítottunk és haladtunk időben visszafelé egészen 2005-ig. A borokat vakon kaptuk kettesével és minden évjárat után az adott kört felfedtük. Kissé korlátozott volt a rendelkezésre álló idő, így elég tempósan haladt a sor, amiből következik, hogy tényleg csak futó benyomásokat sikerült rögzítenem. A pontozásról lemondanék, de egy aláhúzással megjelöltem a kiemelkedőbbnek érzett tételeket.

Ne csak írja...Ismét ezzel a jelszóval tölthettem egy hétvégét Tokajban, illetve főleg Bodrogkisfaludon. Aki a korábbi részeket már olvasta, nagyjából sejtheti miről van szó. Aki esetleg még nem olvasott itt ilyesmit, annak dióhéjban annyit, hogy a Bodó-Bott házaspár invitálására olykor összegyűlik néhány velük már évek óta baráti kapcsolatot ápoló mihaszna, városi léthez szokott puhány borblogger, akiket terv szerint jól megdolgoztatnak, hogy szinten tartsák bennük a tiszteletet a szőlész-borászok kétkezi munkájának irányába.

Mielőtt esetleg bárki megsajnálna bennünket a kemény meló csak a kisebbik részét teszi ki az itt töltött időnek, nagyrészt ugyanis orrba-szájba kóstolunk, iszunk, finomakat eszünk és egyáltalán igen jól érezzük magunkat.

A hivatalos program megkezdése előtt persze igyekeztünk kihasználni a rendelkezésre álló időt és néhány pincelátogatással tartalmasabbá tenni a tokaji hétvégét. Most ezekről fogok írni, megosztva a kóstolt borok jegyzeteit.

A sherry-elmélet zárásaként nézzük meg végre mivel találkozik a fogyasztó a borvidék kb. 400.000 hordójában lötykölődő italokból. Az évente letöltött mintegy 60 millió palack sherry elsősorban Spanyolországban és az Egyesült Királyságban kerül polcokra, ugyanakkor a hollandok és a németek is jelentős mennyiséget döntenek magukba. Ezen túl természetesen Amerikába és Ázsiába, de a Föld szinte minden szegletébe eljutnak a jerezi borok. Ahogy a sorozat több pontján már megjegyeztem, a mai borfogyasztási trendek nem éppen az oxidatív stílusú boroknak kedveznek. A mediterrán típusú ételek fokozódó népszerűsége, valamint a tapas bárok jelenleg is zajló forradalma azonban új lendületet adott a nemrég szégyenpadra kényszerített sherry-nek.

Magyarország legdrágább száraz fehérborának öt évjáratával, barátokkal és blogger kollégákkal ültünk egy asztalhoz. Nagyon kíváncsiak voltunk hogyan teljesít és érik Szepsy István emblematikus Szent Tamása. A kíváncsiságba azért némi félelem is vegyült, hiszen a termelő és dűlő híre, no meg a bor árazása nagyon komoly elvárásokat támaszt. Természetesen nem százpontos borokat vártunk, de minden tételnél minimum bólogatni gondoltunk. Nézzük, így alakult-e.

F.X. Pichler: Grüner Veltliner Smaragd Kellerberg 2002

A Kellerberg Pichler-ék legjobb dűlője. Mély, komplex, egységes illat. Még mindig intenzív trópusi gyümölcsösség, főleg maracuya, sok fűszer, klasszikus fehérbors, plusz édesgyökér, mézes-tejszínkrémes díszítések. Nagy testű korty, sűrű szövés, szinte olajos konzisztencia. Mély, vastag ízek, nagyon szépen érett,  de semmiképp nem előrehaladott, vagy tercier hangulat. A gyümölcsök rengetegen vannak, akárcsak a fiatalon is jellegzetes fűszerek, csak mindez finoman krémes közegbe ágyazva és nehezen szálazható eleggyé összedolgozva. A közép tele van anyaggal, koncentrációval,  kibontakozásra váró beltartalommal, a korty szép hosszan hömpölyögve fejlődik, mélységre, komplexitásra igazán nem lehet panasz. A savak érettek, szélesek, kicsit talán lágyak is, legalábbis a roppant gazdagság elbírna nagyobb feszességet, a korty így lehetne még fókuszáltabb. A részletek kerekek, sima tapintatúak, megvan a textúrában a szépen érett borok omlós puhasága. Az utóízben viszont az egyébként nem annyira magas (13.5) alkohol hajrába kezd, és az ideálisnál kissé hangsúlyosabb formában finisel. Kicsit talán nehézkes bor, de lenyűgöző a mélysége, a kifejezése, és az időtállósága. 7 pont. (91)

Még nem ejtettem szót egyik kedvenc hazai beszerzési helyemről. A  szentesi Gólyás Borház és Galéria lenne. Közepesen széles, de  jó érzékkel összeválogatott hazai kínálattal rendelkezik, de ami igazi vonzerejét adja, számomra legalábbis, a tulajdonos, Kálmán Tibor TÉNYLEG hasznos ajánlásai és remek kóstolási képessége. Akik ismernek esetleg tudhatják, hogy az elmúlt évek alatt immár baráti viszony alakult ki köztünk, sőt rendszeres kóstolótársunk, oszlopos, meghatározó tagja is lett kis társaságunknak TiBOR-barát :), de ezen tényekből adódó természetes elfogultság mellett is állíthatom, ha egy borra nekem azt mondta, hogy érdemes ránézni, arra MINDIG valóban érdemes volt.

Így volt ez mostanában is,a sok tizeneurós languedoc és cotes-du-rhone között kérdeztem nem tud –e kellemes árfekvésű, gyümölcsös, de a mindennapi, érdektelen ivóboron határozottan túlmutató koncentrációval bíró hazait ajánlani. És egyszer csak megjelent, hóna alatt egy számomra ismeretlen termelő, a mohácsi Planina Borház egyik borával. A családi pince talán top boráról van szó, emlékeim szerint 1900 Ft. egy üveg. Cabernet sauvignon, franc és kékfrankos, 3-4 éves kishordókban érett.

Friss, édeskés erdei gyümölcsök csapják meg orrunkat, szeder, áfonya, feketeribizli. Szájban közepesnél nagyobb testű, ízeiben kifogástalanul kitöltött. A gyümölcsösség egyértelműen dominál itt is, a hordó intelligensen kísér, megadja a korty krémes közegét, sima sűrűségét, de nem akar cserébe ránkzúdítani egy sor közhelyes aromát. Tényleg pirospontot érdemel. A szerkezet nem nagy, de nem is vágyunk rá. Nincsenek kibontakozásra váró denzitások, mély tartalmak, csak úgy szépen arányosan kitöltött, jó közepes lecsengéssel. Vázát érett savak és tanninok adják, nem kell kifejezett cizelláltságot, luxus érzetű tapintatokat várni tőlük, de szépen integráltak a kerek egészbe, miközben a szükséges tartást megadják.  5+, tiszta szívből, örömmel fogyasztva, bármiféle kompenzációs kényszer nélkül. Sok-sok ilyenre volna itthon szükség. Megvenném újra.

A múltkori bombasztikusan jó Languedoc-kóstoló után várható volt, hogy ebben a témában fognak még történni kalandozások. A lenti borokat nem egyszerre, hanem egy jó hónap leforgása alatt kóstoltam, ebben a posztban pedig rendszereztem a tapasztalatokat.

A képen Terrasses du Larzac, Languedoc egyik jelentős alkörzete. Innen vettem kölcsön.