Ismét érlelt kékfrankosok következnek, ezúttal csak kettő, időben viszont visszamegyünk 2019-ig. Tihany és Nadap valószínűleg nem az első két klasszikus termőhely, ami a fajtáról eszünkbe jut, de úgy tűnik, mindkét területen jól működik a fajta. A Homola borok már hosszú évek óta Homonna Attila keze munkáját dicsérik, aki saját neve alatt is palackba zár kékfrankosokat a Balatonfüred-Csopaki borvidéken, hasonló stílusban. A Szentesi Pincét ugyan a régi magyar szőlőfajták kapcsán szokás leggyakrabban emlegetni, de a kékfankos is régóta a választék része és a kóstolókon is rendre a legjobbak között szerepel.

Homola Tihanyi Kékfrankos 2019
Az illat fajtajelleges, azon belül is és hozza a borásztól megszokott letisztult stílust, sok gyümölccsel és finom kézzel adagolt hordóval. Ennek megfelelően a meggy vezet, a háttérben málna, érintésnyi bors és édesfűszer. A test közepesnél éppen karcsúbb, a korty dinamikus és még mindig friss, fiatalos. Lendületes savak, finoman masszírozó tannin, alacsony alkohol (12,5%) jellemzi a szerkezetet. A meggyes főszólamot ízben is málnás, erdei gyümölcsös, diszkrét fűszeres jegyek kísérik a háttérből, enyhe meggymagos fanyarsággal, főleg a lecsengésben. 7p

Szentesi Pince Kékfrankos 2019
Érett sötét bogyós gyümölcsök viszik a prímet illatban, a háttérben fűszeres-gyógynövényes villanások, talán icipici illó. A tihanyinál egy kicsivel teltebb, masszívabb szerkezetű bor, jó egyensúllyal, inkább sötét gyümölcsös aromatikával. A korty kerek, a test közepes, a széles savakat és az érett tannint egyaránt simára polírozta a palackban eltöltött idő. Ízvilágában is sötét bogyós gyümölcsök, fekete cseresznye, meggy vezet, diszkrét fűszeres háttérrel, borsfélékkel, pici fanyarsággal. 7p

Ez a két tétel is bizonyítja, hogy a jó kékfrankos bírja és meghálálja a palackos érlelést, bőven van még mindkettőben jó pár év, bár azt megkockáztatom, hogy jobbak már nem lesznek. Személy szerint hozzám a Homola-Homonna stílus közelebb áll, de a Szentesi Kékfrankos is kiváló bor.